Leonard Cohen: Az Irgalom könyve
(The Book Of Mercy, 1984)

- részletek -

3.
Hallottam, hogy dalol a lelkem egy falevél mögött, leszakítottam a levelet, és akkor azt hallottam, hogy egy fátyolból dalol. Letéptem a fátylat, akkor meg azt hallottam, hogy egy fal mögül dalol. Ledöntöttem a falat, és azt hallottam, hogy a lelkem velem szemben énekel. Felépítettem a falat, megvarrtam a függönyt, de nem tudtam visszaszögezni a falevelet. A kezembe vettem és hallottam lelkem hatalmas énekét velem szemben. Ilyen érzés, ha valaki barátok nélkül mélyül el magában.

9.
Áldott vagy Te, aki minden embernek pajzsot adtál a magányból, ezért elfelejteni nem tud Téged. Te vagy a magány igazsága, és csak a Te neved szólítja meg őt. Erősítsd meg magányomat, hogy meggyógyuljak a nevedben, amely túllép minden földre szállt vigaszon. Csak a Te nevedben vagyok képes ellenállni az idő sodrának, csak amikor Tiéd a magány, akkor tudom felemelni bűneimet irgalmadért.

19.
Megénekeltettél, felemeltél, gyöngyöt adtál a lelkemnek, hogy utazzam tovább. Elültetted messzeségedet a szívembe. Visszarajzoltad könnyeimet a szemembe. Elrejtettél szavad hegyi barlangjába. Nyelvet adtál a sebnek, hogy meggyógyítsa önmagát. Befedted fejemet tanítóm gondoskodásával, nagyapám erejét tápláltad karomba. Ó, imádott szó, ó, rettegésben suttogó megnyugvás, a füst és a kegyetlenség kimondhatatlan magyarázata, vond vissza az önmagad elleni összeesküvést, engedd hozzám az öröm forróságát.

20.
Mint egy meg nem született gyermek, aki az életért úszik, mint egy nő, aki számolja lélegzetvételeit a szülőgörcsökben, úgy epekedem utánad. Mint egy ikrát, amelyet ponty fal fel, mint egy horogra akadt ördöghal, felszegeztek egyetlen szigorú kérdésre, Ó, abszolút egység királya. Mit kell tennem, hogy megédesítsem ezt a várakozást, hogy reményt merítsek ellenségem megvetéséből? A gyermek világodra született, a halat táplálják és a halászt is. Betsabé Dáviddal hál, majmok jönnek le a Bábeltoronyból, de a szívemben egy majom látja a fürdő szépséget. A Pokol minden bugyrából megerősítik kapzsiságomat. Ó, Ábrahám kebele, adj erőt reményemnek.

32.
Siratjuk, amit elvesztettünk és ismét rád emlékezünk. Keressük egymást, de nem találkozunk, és rád emlékezünk. A céltalanság mezejéről vádolnak minket gyermekeink, és emlékezünk, felidézzük a célt. Lehetséges-e? -- tesszük fel a kérdést. És itt a halál. Lehetséges-e? És itt van az öregkor. És mi soha nem tudtuk: soha nem álltunk talpra, és a jó földet elvették tőlünk, és az édes otthont lerombolták. Talán lehetséges, mondtuk, és helyet adtunk neki a lehetőségek között. Majd mi magunk, mondtuk, ahogyan a szégyen gyengítette a szív képességeit. És az első hírek a kudarcról szóltak, a második a csonkításáról, a harmadik minden undorító dologról. Emlékezünk, sírunk hozzád, hogy visszakapjuk a lelkünket. Valóban rólunk van szó? Igen, rólunk van szó. Megérdemeljük ezt? Igen, megérdemeljük ezt. Siratjuk, amit elvesztettünk, és rád emlékezünk. Emlékezünk a szó tartalmára, a parancsolat szent csatornáira, és a jóságra, amely örökké ott vár minket az Ösvényen. És itt és ott, hetven nyelv és száz sötétség között -- valami, valami fénylik, bátor emberek erősítik magukat, hogy lángra lobbanthassák a bűnbánat fényeit.

35.
Kővé változtattalak. Kibújtál a kőből. Vággyá változtattalak. Láttál, hogy magamhoz nyúlok. Hagyománnyá változtattalak. A hagyomány felfalta gyermekét. Magánnyá változtattalak, és ebből a hatalom korrupt motorja született. Csenddé változtattalak, amelyből vádló üvöltés lett. Ha az az akaratod, fogadd el a vágyódó igazságot a vad cselekedetek mögött. Nyiss ki, ó, Igazság Szíve, vájd ki a követ, töltsd meg Menyasszonyodat ezzel a magánnyal. Nincs más vágyam, nincs más lépésem. Ez az én tömjén-adományom. Ezt kívánom elégetni, folttalan sötétségemet, hibátlan tudatlanságomat. Kötözz akaratodhoz, köss össze a szenvedés szálaival, szedj ki a délutánból, ahol megkínoztam lelkemet húsz szörnyeteg-oltáron, mindent adtam, csak éppen magamat nem.

39.
Csak tőled csak neked, örökkévalótól az örökkévalóig, minden, ami nem te vagy csak szenvedés, minden, ami nem vagy, csak a magány, amely az elvesztett gondolatokat ismételgeti. Minden, ami nem vagy, egy ember, aki neki ütközik saját homlokának, és a homlok összetöri őt. Minden, ami nem vagy, egyre csak kifelé tart, gyűjtögeti a bosszú hangjait, learatja az igazi és szükségszerű vereségtől távoli elveszett győzelmeket. Hozzád beszélek, a magány az egyesüléshez, a veszteség a fényhez. Te vagy az, akit köszöntelek itt, amint kilépett képzeletem durva dicsőségéből e nagy éjszakába, e nagy nyughelyre, e nagy sötétségbe. Adj nekem megbocsátó álmot és nyugalmat ellenségemnek.

46.
Segíts nekem az esőben, segíts az esőben, segíts a céltalan asztalnál. Kötözz rá az esőre, és beszéltesd a sötétséget szívemnek. Áldott légy Te, aki a sötétből beszél, aki formát ad a csalódásnak. Megfékezted a szívet, mely körbeforgott a világban, berajzoltad a fájdalom határait. Megismertetted irgalmadat azokkal, akik ismerik a neved, és gyógyírodat felbukkant az elsüllyedt sírás alatt. A romok jelzik hatalmadat. Kezed által törtek le, és minden leomlik azért, hogy trónodat visszaállítsák a szívbe. Beírtad nevedet a káoszba. Visszapörgetted a koponyába a szemeket, mik elgurultak a homályban. Legyen menedéke minden embernek neved erődjében és láthassák egymást mind törvényed tornyaiból. Alkosd meg újra a világot, állíts fel minket, mint azelőtt, fényed mélyében.

50.
Elvesztettem utamat, elfelejtettelek a neveden szólítani. A nyers szív a világgal szemben dobog, és könnyek hullottak az elszalasztott győzelemért. De a világ mindent elfelejt lassan, és a szív szétszaladó utak martaléka lesz, de neved eggyé gyúrja a szívet és a világ visszahelyeztetik a helyére. Áldott legyen, aki az Utazó szívének megtérésére vár.