Ansuya

Ansuya vagyok, most 20 éves. Anyám Arab származású háremhölgy volt, apámat ez ügyből kifolyólag sose ismertem, csak annyit tudok róla, hogy Indiai. És így én is félig indiai, félig arab vagyok. Akinél az anyám a szolgált, azé lettem én is, mivel én is a háremben születtem. Neveltek, ruháztak, 5 éves korom óta hastáncot is tanította anyám, hogy én legyek a legjobb. 15 éves koromba avatott fel a gazdám, először undorodtam magamtól, aztán már kezdtem megszokni, hogy az évek során mindenki végigment rajtam, lelkemet a hastáncból nyertem vissza. A hastánc volt az életem, akárcsak anyámnak. 16 éves koromra már én lettem a legjobb háremhölgy és hastáncos, még anyámnál is jobb voltam. Értem adtak a legtöbbet, anyukám nagyon büszke volt rám. Külsőleg jobban látszott bennem az indiai vér, és ezzel még különösebb voltam. A gazdám háreme Egyiptomtól nem messze volt, egy kis településen. De ezen a településen az ő háreme volt a leghíresebb, részben miattam is. Sokszor jöttek ide harcosok és katonák is, mindenféle szerzet megfordult itt, akinek volt elég pénze. De eljött az-az éjjel, ami örökre megváltozta életem. Vagy 10 harcos jöhetett, de nem idevalósiak voltak, csak ennyit tudtam róluk megállapítani. Rengeteg pénzt adtak a gazdámnak a két legjobb háremhölgyéért cserébe. Ezért hát engem adott és anyámat. Először szokás szerint táncoltunk nekik…amikor gyanús lett a dolog és engem lefogtak és lekötöztek valamihez, amitől nem tudtam elszabadulni. És anyámon egyszerre mentek át mind a 10-en. A szemem láttára erőszakolták meg úgy, hogy belehalt. Én persze közben sikoltoztam sírtam, próbáltam elszabadulni de mind hiába, nem ment. Mikor anyámmal befejezték, jöttem volna én is. Én viszont ideges voltam, a fejem vörös volt, fújtattam a dühtől, bosszút akartam állni. Harapok, karmolok, rúgok, de kicsinálom őket, még ha meg is halok! Kezdtek engem kioldozni, amikor én már ugrottam is neki az elsőnek, minden erőmet belefektettem, hogy minél többet leterítsek, de túl sokan voltak és én túl gyenge. Végül én kerültem a földre, úgy ahogy anyám, és már kezdték a szoknyámat lehúzni, amikor bejött egy fekete rémisztő alak. Aki megmentette az életemet, most már tudom hogy a megmentőm vámpír volt. Mert mindegyik férfit kinyírta és kiszívta a vérüket, egy sem maradt életben. Engem valamiért nem bántott lehet, hogy már jól lakott de én a pontos okát sosem fogom megtudni. A vámpír elment, és a nagy ricsajra bejött a gazdám, aki meglátta a sok hullát, és nem értette a helyzetet. De nem is nagyon érdekelt, csak kivettem a mellettem lévő hullának a kardját, és azzal leszúrtam azt a szemetet, aki képes volt minket ennyi szemétnek kiadni, egy kis pénzért cserébe. De ezért a húzásáért az életével fizetett. Viszont én sem maradhattam ám tovább, hiszen megöltem egy embert…sokáig bujdokoltam Egészen pontosan 18 éves koromig. Majd eldöntöttem hogy elmegyek Egyiptomba. Csodás hely volt, tele volt érdekességekkel és gyönyörű tájakkal.

De a napi kenyérre valómat még így is érdekes módon tudtam megszerezni, mindig másnál szolgáltam, a hastánccal kapcsolatban rossz emlékeim voltak, bár mégis hiányzott. Olyannyira hogy olyan voltam, mint akinek a lelke egyik fele teljesen elveszett a homokban. Alig volt Egyiptomban olyan ember, aki gazdag lett volna és ráadásul engem csak háremhölgynek vettek volna be, de arról szó sem lehetett. Bár volt egy-két személy, akinél szolgálhattam némi étel és szállásért cserébe, de mind ki akarta használni testi adottságaimat…és mivel én visszautasító voltam ezért kirúgtak. Így hát tolvaj lettem, egy senkiházi csavargó, már a 19-et betöltve, pedig már sokszor majdnem elkaptak, és akkor persze a büntetés az nem más, mint a halál. Ráadásul nem volt jó dolog egy utcakölyöknek lenni. És ekkora már alig maradt valami az igazi énemből. Tehát visszatértem a hastánchoz, ami egyszerűen olyan boldogságot nyújtott, hogy teljesen új ember lettem. A piacokon táncoltam, és ott általában megdobtak egy kis aprópénzzel vagy étellel, így hát nem kellett éheznem, és néha szálláshelyem is akadt. Amikor meg nem akkor aludtam, ahol tudtam, de az sem volt olyan szörnyű, mert a hastánc boldogított, bárhogy is kellett élnem. De egy valamit sosem felejtek el, azt hogy egy vámpír megmentette az életemet. És így 20-as éveimre úgy tiszteltem a vámpírokat, mint az embereket soha, az embereket megvetettem. A vámpíroknak viszont, ha kellett volna, bármikor feláldoztam volna az életemet is, hisz hálával tartozom nekik…és valahogy egyszer majd biztos meghálálom, ha lesz rá alkalom, még akkor is, ha ez a meghálálás az életembe kerül.