Nephtys

Hogy hány éves vagyok, ne érdekeljen, magam sem tartom igazán számon. Az évkerék azonban fordul minden egyes évben, és az éjszaka talán, ha hússzor fordult meg felettem… az előtte lévő idő nem számít. Hogy hogyan lettem az éjszaka gyermeke, Amel szellemének egyik birtokosa és rabszolgája, úgyszintén feledésbe merülhet… De talán néhány szóban elárulom.

Nephthysnek hívnak, és itt születtem, Egyiptomban, nem is olyan rég. A világ nem változott sokat, mióta élek ezekben a sivatagokban, épült egy-két új ház, újabb barlangokat ismertek meg a katonáink, új emberevőket irtottak ki, és tettek rabszolgává. Mégis, a különbséget halandó és halhatatlan életem között nem az idő tette ily élessé, hanem a saját szemeim.

Ha halandó vagy, ki ezeket a sorokat olvasod, nem értheted, miért vetettem pergamenre. Talán azt sem érted, hogy nő létemre miért ismertették meg velem az írásjeleinket, és miért nem maradtam otthon szülni, mentem férjhez, és éltem vele békés életet. Szép voltam, lehetett volna gazdag férjem, de nem volt szükségem rá, hogy ugyanazt az életet éljem, mint sokezren az én koromban… de a szépségemet egy olyan mesterségre áldoztam rá, amelyet ismertek már azelőtt is, hogy Egyiptom első királya a trónra ült volna.

Mivel semmi máshoz nem értettem, ami hasznos lehetett volna, ezért a férfiakat vad vágyait elégítettem ki, egészen addig, amíg egy napon, az egyik feltűnően jóképű, sápadt arcú férfi meg nem talált a hideg éjszakában. Ilyenkor nem szívesen vetkőztem le, de azt ígérte, bőven tud fizetni, és jól fogok járni.

Unottan, és egy kicsit tartózkodóan tettem a dolgom, ám a kéjenc bőre teljesen ismeretlen volt, hideg és kemény, és ez felcsigázta az érdeklődésemet. Mégsem kérdeztem, és lényegében minden ugyanúgy zajlott, mint azelőtt sokszázszor, csak máshogy ért véget. A férfi, ahelyett, hogy leszállt volna rólam, hogy fizessen, a nyakamba mélyesztette a fogait… Nem sikoltottam fel, még az előző történések foglalták le az érzékeimet. Hosszú idő után, mikor már éber felem a haláltól rettegett, a férfi elhúzódott felőlem. Sós folyadék szennyezte be az ajkaimat, a vérét csöpögtette a számba. Csak egyszer sikoltottam: mikor az egész testem görcsbe rándult.

Hát így történt, nem nagy történet. Azóta nyomtalanul telnek felettem az éjszakák. Magányos vagyok, egy ebből az átkos fajból, és úgy élem az életemet, mintha minden a legnagyobb rendben lenne, kivéve azt a tényt, hogy csak éjszakánként ébredek fel, és nem pénzért, hanem halálért és vérért árulom a testem. Az érzelmeimet nem szívesen mutatom ki, hisz még nem találtam olyan férfit – vagy nőt – akit érdemesnek tartanék rá.

Hogy mi történt ezen idő alatt? Talán ugyanaz, mint fajtám bármely hasonló teremtményével. Mesterem magamra hagyott, hogy boldoguljak, ahogy tudok, és azóta sem láttam senkit, aki hozzám hasonló lett volna. Vadásztam, lassan édesgettem magamhoz a halandókat, és ugyanolyan lassúsággal szívtam ki a vérüket, ragadtam magamhoz az életüket, hogy az már nekem is fájdalmat okozott.

Arra soha nem gondoltam, hogy bárkit magamhoz hasonlóvá tegyek. Engem sem tanított senki, a húsz évemet úgy éltem meg, hogy minden, amit tudok az éjszaka lényeiről, a saját bőrömön tapasztaltam. Hihetetlen, hogy gyorsan gyógyulnak a sebeim, hogy nem öregszem az idő előrehaladtával, hogy máig ugyanabban a tizenhét éves testben élek, amelyben meghaltam azon az éjszakán…

A kinézetem: vállig érő, dús, szőke hajam van. A szemeim igézőek. Kedvelem a mérgeket, néhányat el tudok készíteni saját kezűleg is. Magas vagyok, a bőröm már elvesztette az itt szokásos élénk színt, és halottfehérré változott. Az eddig eltöltött évek során megtanultam, hogyan éljek magányosan, anélkül, hogy kívánnám a magány megszüntét.

Nephthys