Bastet

A nevem Bastet. Tizenhat éve születtem, egy vándornép gyermekeként. Az anyám még él, bár nevelésemről nem ő gondoskodik. Apám kilétét máig nem tudom, hiszen a zöld szemeket anyámtól örököltem, a fekete hajamra pedig gyakorlatilag a népem összes férfija alkalmas jelölt lehet.

A többi kölyökkel együtt neveltek fel, és velük együtt tanultam meg népünk történetét, hogy honnan indultunk, és hogy hová tartunk. Valahonnan közép-Ázsiából származunk, és onnan kerültünk le ide, nem túl messze, mégis több hónapnyi vándorlásra Egyiptomtól. Állatok húsán élünk, amelyeket magunkkal hoztunk, de férfiaink szerint értelmetlenség lenne tovább haladnunk a sivatagba, ahol sem vizet, sem életadó füvet nem találunk.

Édesanyám megtanított a gyógyfüvek fontosságára, ő maga a népünk gyógyítója volt, de én nem léphettem a nyomdokába. Nem tudtam megkülönböztetni a gazokat egymástól, és nem is mutattam hajlamot az orvoslásra. Népünk az úton hagyta el a gyengéket, és magam sem tartottam jó ötletnek, hogy a betegek, akik bármilyen fertőzést terjeszthetnek, velünk tartsanak.

Tíz éves voltam, mire minden tudást, melyre népünknek szüksége volt, belém sulykoltak. Vigyáztam az állatokra, esténként tüzet raktam, és megtanultam tüzet csiholni. A dolgos férfiainkat minden napszállta után nálam alig idősebb lányok szórakoztatták táncukkal, énekhangjukkal, hangszereiknek csengésével, majd ahogy ez az idő letűnt, a férfiak és a nők együtt mentek el valahová. A férfiak fából faragott ékszereket adtak nekik, cserébe a szórakoztatásért, és még ki tudja, hogy mikért…

Mint a közösségünkben a legtöbb lányt, engem is erre tanítottak. Anyám végül egy másik nőnek adta át az orvoslás képességét, bár ma is él, és azt a lányt tanítgatja, aki valóban érdemes rá, és nem nyűgnek, hanem áldásnak tartja a gazokat. Én is megkedveltem, de az udvariasságon túl soha nem futott a kapcsolatunk, és bármikor, ha velem beszél, lenézés volt a hangjában akarva-akaratlanul.

Amikor betöltöttem a tizenhármat, és biológiailag alkalmas lettem anyának, a táncolás helyett az anyasági feladatot kaptam meg. Hogy ehhez milyen út vezetett, az számomra meglepetés volt az első éjszakán.

A férfi, aki elvette a szüzességemet, és később fiam apja lett, kedvesebb volt, mint amire számíthattam, és később gyakorta visszasírtam őt. Kilenc hónap után egy egészséges fiúnak adtam életet, aki nem maradhatott velem, hiszen a törzsünk egészen máshogy nevelte a fiúkat… De a saját gyermekemet mindig megismertem.

Miután az első fiút megszültem, nem estem újra teherbe, magam sem tudom, hogy miért, és a gyógyító anyám semmilyen fűszere sem segített. Annyira nem is bántam – törékeny, saját gyermektestemet az első szülés is megviselte, így nem vágytam újabb gyermekre.

Tizenöt éves voltam, amikor a törzsünket egyiptomi katonák támadták meg. A férfiakat leölték, a gyermekeink közül csak néhányat hagytak életben. Saját csemetém is halott volt, de nem tudtam könnyeket hullatni utána: olyan mély volt a megdöbbenésem azon az éjszakán, hogy nem voltak könnyeim. A fiatal lányokkal és nőkkel együtt elhurcoltak, néhány idősebb is velünk tartott: anyám, mivel gyógyító volt, így az egyiptomiak boszorkánynak bélyegezték, és fiatal, nálam alig idősebb tanítványa, ugyanezen okból.

Azt hittem, vesztőhelyre visznek bennünket, de a katonáknak egész más céljuk volt. Azt mondták, hogy a dolgom ugyanaz lesz, mint táncosnőként, csak egész más férfiakkal. Így is lett, bár törzsünk férfiai figyelmesek, gyakran gyengék voltak, addig az egyiptomiak durvák, és gyakorta vertek meg minket. Szabadulni akartam a rabszolgaságból, ahonnan nem láttam kiutat…

Két napja, egy éjszaka megszöktem… Azóta minden napot rettegéssel töltök, hogy mikor találnak rám újra.

Külsőm: Zöld szemek és fekete, hosszú haj jellemez. Fátylakban jártam a saját törzsemben, ékszereket nagyon ritkán hordok, de egy zöld köves nyaklánctól nem szeretnék megválni. Magas vagyok, koromhoz képest, vékony és hajlékony: kiváló táncos-alkat. A terhesség nem rontotta el az alakomat, vagy amit rontott rajta, már visszanyertem.

Bastet