Leo
A nevem Leo. 16 évvel ezelőtt születtem Föníciában. Szüleim nagy hajó flottával rendelkeztek. Születésem után pár hónappal, anyám, apám és az akkor 7 éves nővérem, Sonia, Karthágóba hajóztak. Sonia a palotába került, Didó királynő mellé. Szüleim a visszaúton hajótörést szenvedtek a nyílt tengeren, és odalettek.
Egy akkor arra járó, gazdag athéni család örökbe fogadott. Nagymúltú dinasztiával rendelkeztek, ez volt a szerencsém, különben már nem élnék. Sajátjukként neveltek, nem árulták el, hogy csak talált gyerek vagyok. Volt már egy fiújuk, Tallonus. Egyikünk se tudta, hogy nincs köztünk vérrokoni kapcsolat. Athén vagyonosabb részén éltünk, kifejezetten jó létben. „Szüleink” taníttattak minket, kultúrára, filozófiára, tudományokra, hajózásra és harcművészetre. Én jobban ismertem más népek kultúráit, valamint a geológia és az élőlények ismerete is jobban ment, mint Tallonusnak. Hajózás és az íjászat úgyszintén az én erősségeim közé tartozott. A filozófiában és a tudományok egyes részeiben, valamint a kardforgatásban Tallonus bizonyult nálam jobbnak.
14 éves lehettem, amikor „apám” meghalt. Akit anyámnak hittem, tudatta velem valós előéletemet, mielőtt megtaláltak volna. Ez idő alatt belőlem lett a legjobb íjász egész Hellászban. Készítettem magamnak egy számszeríjat, amit a mai napig nem adok ki a kezemből.
Nevelőanyámat megölték, mert a demokráciát próbálta meneti. Jó politikus volt, de sajnos a korrupció már határtalan lett.
15 éves születésnapom után nem sokkal elkötöttem egy hajót, és visszamentem, Föniciába. Nem kellett sokat kutakodnom, hamar rátaláltam családom maradványaira. Még mindig nagy hírű volt, és a pletykák gyártása még 15 év múlva sem állt le. Sikerült megtudnom, hogy Sonia még él, Didó királynő oldalán.
Fiatal voltam még ugyan, de erőben teljes, jó harcos, és elég gyors felfogású kölyök voltam.
Elhatároztam, hogy elmegyek Karthágóba, megkeresni Sonia-t. A tervem nem volt teljesen zökkenő mentes. 15 évesen az ember nem Karthágóba szokott hajókázni, hanem tanul, vagy harcol. Visszamentem Hellászba, de nem Athénba, hanem Spártába. Bebizonyítottam a spártai királynak rátermettségem, és mivel a hellének elsősorban kardforgatáshoz értettek jobban, nagy szerencse volt számomra remek íjász tehetségem. A századba, ahová beosztottak, mindenki kinevetett, és nem hittek a szemüknek, hogy mit keresek én a „hatalmas spártai hadsereg”-ben.
Egy hetet se kellett várnom, a századot, amiben voltam kirendelték Karthágóba. Hajóra szálltunk, de az kréta partjainál hajótörést szenvedett. A legénység és a század nagy része odaveszett. Elég sokan megsérültek, így területet elég hamar elárasztották első sorban pörölyfejű cápák. Csak a szerencse mentett meg, hogy hamar elúsztam. A part „mindössze” 9 km-re volt, csoda, hogy bírtam. Az utolsó másfél km-nél hagytam, hagy sodorjon a víz. Amikor partot értem, egy kereskedő talált rám. Megszánt, és elvitt a hajójához. Azt mondta, Egyiptomba tart. Megkértem, hogy vele mehessek, annyival is közelebb kerülve Karthágóhoz. Beleegyezett, cserébe kisebb munkákat kellett végeznem a hajóján, mint ételkészítés és felszolgálás, vagy a fedélzet sikálása.
Amikor kikötöttünk Egyiptomban, én kerestem egy másik hajót, Karthágóba. Mivel Karthágóba átkeli a szárazföldön nem volt épp egy kellemes és könnyű feladat, muszáj volt hajót keresnem. Valamennyi hajó Hellászba, vagy Föníciába ment, kivéve egyet. Meg is beszéltem a hajó kapitányával, hogy másnap reggel indul, egyenesen Karthágóba, és hajlandó engem is vinni. Amint leléptem a hajó fedélzetéről a földre, az a másodperc pontossággal eltűnt, mintha ott se lett volna. A víz felszíne tükörsima maradt, az embereknek fel se tűnt.
Nem kicsit zavart össze, de kénytelen voltam itt maradni. Nem akartam egymagam belevágni egy ilyen hatalmas útnak, és már kezdtem megbarátkozni az itteni népekkel. Itt maradtam, és rablásokból, fosztogatásokból tartottam fent magam. Ide-oda cikáztam a városok közt, első sorban a Nílus partvidékein, így egyszer se tudtak felelősségre vonni bűneim miatt.
De most itt vagyok, készen az életre, a nagyvilágra és az utazásokra.
Leo