Shane

A nevem Shane. Egyiptomban születtem, 173 évvel ez előtt. Szüleimmel és bátyámmal a Nílus partján laktunk, gyönyörű és megigéző helyen.

Gyerekként mit sem tudtam, az engem körülvevő világról, és az azt szabályzó lényekről.

Apa mesélt nekem Akasháról, és Enkilről a hatalmas uralkodó párról, de jószerivel fel sem fogtam, hogy mit is jelent ez a szó, fiatal voltam még ahhoz.

Hat éves koromban, édesanyám, és édesapám leültetett az asztalhoz, és bár még kicsi voltam, ők úgy vélték, fontos elmondaniuk az igazat a társadalomról, és a benne uralkodó hierarchiáról. Keveset jegyeztem meg abból, amit mondtak, de a lényegét leszűrtem a szavaikból. Vámpírokról meséltek nekem, elmondták, hogy tisztelnünk, és becsülnünk kell ezeket a teremtményeket, hiszen isteni hatalommal rendelkeznek, és bármikor megbüntethetnek minket engedetlenségünkért.

Akkor megmosolyogtam ezeket a félő szavakat. Nem kellett volna.

Körülbelül másfél év telhetett el, amikor anya sírva jött haza, és a bátyám véres ruháját ölelte magához. Én értetlenül álltam az ajtóban, és néztem zokogó szülőmet. Nem értettem, hogy mi történt. Azonban nem csak ez a veszteség ért minket azon az éjszakán. Apám sem jött haza többet. Kértem anyát, könyörögtem neki, hogy mondja el mi történt, de könnybe lábadt szemektől többet nem tudhattam meg.

Sejtettem, hogy a vámpírok állnak a fél családom elvesztése mögött, ezért akkor ifjú fejjel bosszút terveltem ellenük. Minden este úgy aludtam el, hogy nappal felkutatom őket, és elpusztítom mind egy szálig.

Terveim tettekre késztettek. Nappal, miután segítettem anyának a földünkön elvonultam messzire, a Nílus partján lesétáltam, és edzettem. Tíz éves koromra már használni tudtam a kardot, a tőröket, és megannyi fegyvert. Fűtött a bosszúvágy, hogy elégtételt vehessek apám, és fivérem legyilkolásáért. Éjjelente a városba lopóztam, és lesben állva figyeltem, háta megpillantok egy vámpírt, és elvághatom a torkát, kitéphetem a szívét, és felajánljam az isteneknek az áldozatát. Megannyi hosszú hónap telt el eredmény nélkül. Gyilkolási vágyam azonban cseppet sem hanyatlott.

Édesanyám észrevette, hogy nem vagyok otthon esténként, és szigorúan megbüntetett. Rám parancsolt, hogy soha többé nem mehetek a városba az engedélye nélkül. 

Szófogadásom egy fél évig tartott, amikor a vágy ismét felizzott bennem. Szerencsémre vagy éppen ellenkezőleg, belefutottam egy vadászó vámpírba. Fogalmam sem volt, hogy ki ő, de rövid kardomat a kezemben tartva figyeltem, hogyan kúszik egyik házról a másikra, és miként öli meg az alvó embereket.

Egy nő volt, gyönyörű, szépsége kitűntette a halandók közül, olyannyira letablózott, hogy megfeledkezve magamról, közelebb mentem az egyik házhoz. Még bent volt, mikor oda értem, de amint belestem az ablakon, már mögöttem állt, fagyos mosollyal az arcán, és lecsapott rám…

Egy baldachinos ágyban ébredtem, rettenetesen sajgott a fejem, és szédültem, mikor megpróbáltam felállni, visszahanyatlottam az ágyra, és újból elsötétült előttem a világ.

Ő ült mellettem, mikor magamhoz tértem másnap éjjel, fagyos mosolya helyett kegyetlenség uralkodott az arcán. Nem szóltunk egymáshoz, lassan fölém hajolt, és fogait belemélyesztette a nyakamba. Az érzést nem lehet leírni. Fájt egy pillanatig, utána hirtelen bizsergés futott át az egész testemen, szinte sóvárogtam, hogy igyon még belőlem. De soha nem lépte túl a határt.

Huszonegy éves koromig voltam mellette, és tanultam a világában élni. De nem engedett ki az épületből, nem találkozhattam, és nem beszélhettem senki mással, kizárólag Vele. Eleinte féltem tőle, minden egyes alkalommal, mikor belépett a szobámba, felkészültem arra, hogy meg fog ölni, de nem tette.

Nem volt velem kedves, ritkán szólított meg, és én ezt a tiszteletlenséget meg sem engedtem magamnak. Csak akkor kommunikáltunk, ha ő kezdeményezett. Ahogy teltek az évek, egyre több dolgot mondott el nekem a vámpírvilágról, beavatottá tett, és én megtisztelőnek tartottam, még azt a feladatot is, amire engem tartott. Tápláléknak. Mindig meg akartam tőle kérdezni, hogy miért nem öl meg, ahogy a többiekkel tette, de nem volt hozzá merszem.

Aztán eljött hozzám, mint minden éjszakán, arca valahogy más volt, mint eddig. Hosszan a szemembe nézett, és kedvesen elmosolyodott, még ha csak egy pillanatig is, de akkor is kedvesen. Azon a sötét, borzongató éjjelen tett vámpírrá. Felemelt maga mellé, olyanná tett, mint ő. Hálás voltam neki, hogy ilyen sokra tart. Persze nem volt könnyű dolgom. Az első huszonöt évem, amit mellette töltöttem, szinte kényszeredett szenvedésen kívül semmi örömöt nem jelentett számomra. Bábuként kezelt, parancsokat osztogatott, amiket én alázattal teljesítettem. Gyilkoltam embert, vámpírt a szavára. Tönkretettem családokat, nemes vérvonalak utolsó sarjait tüntettem el a föld színéről, és cseppet sem bántam. Mintha az emberi mivoltommal együtt a lelkiismeretem is odaveszett volna.

Az évek során édesanyámat teljesen elfeledtem, a vámpírok iránti gyűlöletem áhítattá, és csodálattá változott.

Miután egy évszázadon keresztül robotoltam Akasháért, végre megnyílt felém, és bizalmába fogadott. Megismerhettem Enkilt és a többi vámpírt, akik a belső körbe tartoztak. Elszántságomat, és kitartásomat látván tudta, hogy hűséges maradok hozzá, és a lázadókat minden erőmmel irtani fogom, így szabad utamra engedett…

Most 173 évesen még mindig a bizalmát élvezem, és véghezvitt tetteimmel méltó tanítványa lehetek.