Meritaton

Üdvözletem!

A nevem Meritaton. Tizenhat éves koromig a Hápi egyik kis szigetecskéjén éltem, távol Egyiptom szívétől, elzárva annak mocskaitól és kultuszaitól. Öt éves koromig azt sem hittem el, hogy egyáltalán létezik, mert hozzánk nem jutottak el a hírek és nem jöttek a földjeinkre, sem az egyiptomiak, sem más népek. Ennek oka szőke hajunk és égkék szemünk volt. Furcsának, valamiképp gonosznak tartották, és inkább elkerültek minket. Megértem, ha nem hiszed el a szavaim, de ha meg akarsz bizonyosodni kinézetünkről, csak végig kell nézned rajtam. Egyébként, létezésünkről Enkil, a fáraó is nagyon jól tudott. Az ő érdeklődését felkeltettük, sokszor utazott el hozzánk, álruhában, egyedül, bár nem volt titok, hogy csak az asszonyaink érdekelték, azok is csak egy-egy éjszakára.

Azt mondják - és talán még igaz is lehet -, hogy egyik titkos kis kalandja során, épp az én anyám volt az, akin megakadtak a szemei, és hogy nagyon is lehet, hogy ő az én apám. Ezért kaptam egyiptomi nevet, mert megrögzötten hitte mindenki, hogy onnan is származom. Persze, azt sosem tudta bizonyítani egyik sem, hogy valóban a fáraó jött el, csak annyit tudtak, hogy egyiptomi és nagyon gazdag, mert a szívélyes vendéglátásért aranyakkal és mindenféle drágakővel fizetett. Azt is mondják, ez volt azóta az utolsó látogatása.  

Bárhogy és bárki is nemzett, nem maradt, itt hogy felneveljen, így anyámnak egyedül kellett boldogulnia. Nem mondhatom hogy nehéz dolga volt, nem nehezebb, mint bármely ezen a földön élő asszonynak. Nálunk még az anyagiak sem számítottak, mivel mindenki megosztotta a többivel a javait, főleg kis létszámunk és területünk miatt.

Egy száraz és forró nyári napon – emlékszem, mert különösen kevés víz volt a Hápi medrében, szinte kevesebb, mint amennyi verejték rajtam meg a barátnőimen -, mikor a szentélyházból jöttünk ki és mentünk volna haza, ebédelni, egy fiú szaladt hozzám a szomszéd házból ordítozva, hogy anyám a földön fekszik a kapuban, és nem lélegzik. Úgy rohantam, mint még soha és reméltem, mire odaérek, álommá válik az egész, de nem, igaz volt, anyám holtan feküdt a földön, összegömbölyödve, fennakadt szemekkel. Fájt az elvesztése, de nálunk a halált ünnepelni, és nem gyászolni volt szokás, így hát erőt vettem magamon és ünnepeltem én is, a halotti toron…

Nem sok idő, talán pár hónap telt el ezután és újabb csapás jött a fejemre. Egyiptomi katonák hada jött és rohanta le a kis szigetet. Harcolni próbáltunk ellenük, de a férfiak kevesen voltak, sokan öregek és mind fegyverek nélkül. Így hát nem is volt csoda, hogy könnyű szerrel leigáztak minket. A férfiakat és az öregeket megölték, a nőket és gyerekeket pedig elhurcolták Egyiptomba.

Voltak, akiket – mint engem is – a Fáraók Palotájába vittek cselédnek, vagy ágyasnak és akadtak olyanok is, akiket más városokba hurcoltak. Fel kellett sorakozni egy nagy teremben, hogy eldöntsék, ki milyen munkát fog végezni majd.

Belőlem ágyas lett és akármennyire is nem akartam, már azon az éjjelen kezdenem is kellett. Nem a fáraóhoz vittek – ami meg is lepett – hanem az egyik hivatalnokához, aki a negyvenes évei elején járhatott, egész jóképű és testalkatú férfi volt, bár nagyon sápadtnak tűnt. Eleinte tiltakozni akartam, de aztán, mikor a szemébe néztem, mintha varázslat fogott volna, minden ellenállásom elpárolgott. Nem túl sok dologra emlékszem abból az estéből, csak két pont alakú seb a nyakamon és pár kép maradt meg, de ettől függetlenül pontosan tudom, mi történt. Elnyerhettem a hivatalnok tetszését, mert másnap éjjel is hivatott, minden hasonlóképp történt, bár most nem álltam ellen az elején sem és ugyan úgy nem emlékeztem semmire.

A következő két éjszakán, egy másik hivatalnok következett, majd ismét másvalaki. Kezdtem azt hinni, hogy valami szabály van rá, hogy csak két egymást követő éjjelen foglalhat le ugyan az a hivatalnok, de az ezt követő férfi – aki meglehetősen visszataszító volt – négy éjszakán át gyötört.

Nagy megdöbbenésemre, mégsem létezett semmiféle szabály, mindössze csak annyi történt, hogy a fáraó a hivatalnokaival próbáltatta ki a kiszemeltjeit, mielőtt maga is meggyőződött volna az „árú” minőségéről. Ez akkor lett számomra világos, mikor az egyik éjjel a fáraó hivatott magához. Kimondottan kellemes látvány volt a szemnek, riasztó sápadtsága ellenére is. Ez volt az első éjszaka, amire maradéktalanul emlékeztem, és ami után nem volt újabb kis seb a nyakamon.

Két éjszaka telt el úgy, hogy végre a „saját” ágyamban aludhattam, egyedül, hogy aztán másik hármat tölthessek a fáraóval. Amikor vele kellett lennem, nem éreztem kényszernek, sem valószerűtlennek a helyzetet. Négy hónapig minden héten három éjszakát velem osztott meg és olykor – egyre sűrűbben – beszélgettünk is, apróságokról, vagy a múltról.

Ám az egyik éjjel - pont, mikor a tizenhetedik születésnapomat ünnepeltem volna – életem talán legszörnyűbb és legszebb eseménye történt meg. Enkil először beszélgetni akart, olyan dolgokat mondott és kérdezett, amiket akkor még nem egészen értettem. Majd hirtelen hanyatt döntött, olyan sebesen, hogy nem is láttam, ahogy mozgott és egy pillanattal kérőbb szúrást éreztem a nyakamon. Menekülni akartam, le akartam lökni magamról, és el akartam futni, de bárhogy erőlködtem, nem ment. Kezdtem elveszíteni az eszméletem és miközben a valóság és az álomvilág között úszkáltam félúton, tudatosulni rémlett bennem, hogy mi is a fáraó, és hogy mi is történik épp. Aztán már csak arra emlékszem, hogy valami forró, fémes folyadék csöpög a számba és ömlik le a torkomon, én még többet akarok belőle, megragadom a csuklót, amiből származik, és vadul szívom és szívom… Mikor Enkil elrántja tőlem a csuklóját, meggátol a gondolat, hogy mit is ittam, és nem vetem utána magam.

Pár napig tanítgatott, kényeztetett és embereket hozatott nekem, hogy vérszomjamat oltsam, majd megunta a dajkálásom és egy thébai házzal, kisebb vagyonnal, szélnek eresztett. Sok dolgot köszönhetek neki, többek között az életem és nem csak azért, mert ő adta, hanem mert megtanított rá, hogyan élvezhetem ki és védhetem meg…

Íme emberkorom, Egyiptomba kerülésem és vámpírságom kezdetének története. Egy új élet kezdete, ami már vagy 40 éve tart és talán soha nem ér véget…