Hathor

A nevem Hathor. Egyiptomban születtem, még a vámpírok uralma előtt. Anyám Ízisz főpapnője volt, és engem, mint legidősebb leánygyermeket szintén már csecsemőkoromtól Ízisz anya szolgálatára ajánlottak.

 Apámat nem ismertem, nem volt fontos, ki nemzett, Ízisz szolgálói csak nemzésre és örömszerzésre használták a férfiakat, majd elküldték maguktól őket, párkapcsolatban sosem éltek.

 Boldog és békés gyermekkorom legnagyobb része Az istennő templomában telt el. Nem voltam egyedül, Ízisz számos szolgálójának voltak hasonló korú leánygyermekei. Fiúk nem voltak közöttünk, csak jóval később tudtam meg miért, kicsi koromban nem is jutott eszembe kérdezni, természetesnek találtam ezt az amazon közösséget. Papnővé szentelésem után tudtam meg, hogy a fiú csecsemőket születésük után rögtön feláldozzák Ízisz anyának. Nem azért, mert értéktelennek találták őket, hanem, hogy Ízisz maga nevelje őket túlvilági birodalmában. Az anyák meg voltak győződve róla, hogy ennél jobbat gyermekeiknek nem tehetnek. A lány gyermekek értéktelenebbek, ők arra rendeltettek, hogy Íziszt szolgálják ebben a földi siralomvölgyben halálukig, amikor is majd az Istenanya kegyelme várja őket.

  Már kicsi koromtól részt vettem a szertartásokban, áldozatok bemutatásában, és mivel az Anya mindig vért kívánt, hozzászoktam az emberhalálhoz, része volt életemnek a vérző áldozatok sikolya, nem találtam benne semmi borzalmasat, vagy furcsát.

 Tíz éves voltam, mikor végül Ízisz papnőjévé szenteltek. Anyám maga készített elő a szertartásra, és maga vezetett oda az oltár elé. Ott előkészített áldozatok sora várt, egészen pontosan tizenkét fiatal férfi és nő, akinek vérét Ízisznek ajánlották, miután egyenként vágták el torkukat az oltár előtt.

 Figyeltem, ahogy vérük az oltárra folyik, de nem éreztem semmi borzalmat, vagy lelkifurdalást, hiszen úgy gondoltam, ezek a férfiak és nők itt beteljesítik sorsukat. Végül rám került a sor. Anyám az oltárhoz vezetett, és letérdeltetett. Felfogta az oltár egy kis vájatában összegyűlt vért, és a számhoz tartotta. Akkor ízleltem először ember vért mikor még nem is gondoltam a vámpírokra, nem is gondolhattam, évek választottak el tőle, hogy megszülessen az első.

 Miután kiittam az elém tartott véres kupát, Anyám sebet ejtett az én nyakamon is, és Ízisz kegyelmébe ajánlott. Nem volt mély a seb, nem megölni akartak, csak véremet ajánlották szolgálataim jeléül az Istennőnek. A szertartás után az áldozatokat már magam is vezethettem, így a gyilkosság is mindennapi életem részévé vált. Ez sem okozott különösebb törést bennem, erre neveltek, tettem, ami a sorsom.

 Ízisz főpapnőjévé anyám halála után váltam. Ez nem járt különösebb szertartással, mindössze átvettem az ehhez tartozó jelvényeket tőle a halálos ágyán, és magam mutattam be áldozatot az Istenanyának, hogy elfogadjon.

 Évekig láttam el ezt a posztot egy emberek vezette, de véráldozatra épülő királyságban,  mikor születésem 23. évében  Enkil király került Egyiptom élére. Nem sokáig uralkodott egyedül, tanácsadói csakhamar feleséget szereztek neki messzeföldről, Akasha királynő személyében. Hamar nyilvánvalóvá vált, hogy Akasha erős kezű uralkodónő, sokkal erősebb, mint Enkil, aki lassan feleségére hagyta a birodalom teljes irányítását. Akasha magasra tört. Az örök életet, és az örök fiatalságot kereste kezdettől fogva. Nem tudom pontosan, hogyan érte el, hogy a vérivó szellem, Amel a testébe költözzön, de az biztos, hogy elérte, amit akart. Így lett királynőm az első vámpír a földön. Ő tette vámpírrá férjét, Enkilt, és ketten teremtették meg a vámpírok nemzetségét.

 Ma már sokszáz vámpír él szerte a földön, de csak itt Egyiptomban válhattak uralkodó fajjá Akasha és Enkil vezetése alatt.

 Én magam ebből a változásból kezdetben alig érzékeltem valamit. Híre jött, hogy éjszakánként egy titokzatos rém tizedeli az embereket, akiket reggelre vértelenül, sápadtan és holtan találtak rokonaik. Ismertük az erről szóló rémtörténeteket, de Ízisz templomában védve voltunk, oda sosem jött be a rém. Annál gyakrabban jöttek a hívek nappal, hogy szenteljünk a számukra védő amuletteket, mert remélték, hogy Ízisz kegyelme majd megvédi őket a gyilkostól. Mikor ez nem következett be, azt gondolták, a gyilkos maga Ízisz, és a város valami nagy vétséget követett el ellene. Nagyszabású áldozatot ajánlottak fel, egy napon több mint száz fiatalt áldoztunk az Istenanyának, de az éjszakai támadások nem múltak el, sőt egyre gyakoribbá váltak.

 Egy éjjel eljött hozzám Akasha királynő, és négyszemközt kíván beszélni velem. Ízisz legbelsőbb szentélyébe húzódtunk be, ahová más a főpapnőn kívül be sem léphetett volna. Ott mondta el szörnyű titkát, és tanácsot kért, mitévő legyen. Meghallgattam, de mert a vérhez már hozzáedződtem, nem rázott meg különösebben a történet. Azt tanácsoltam Akashának, ne titkolja valódi mivoltát a nép előtt, hanem használja ki uralmának megerősítésére. Megörült tanácsomnak, és megkérdezte, mit kérek cserébe. Csak azt az ajándékot kértem, amit ő átoknak tartott, én viszont áldásnak. Meglepődött kérésemen, de végül engedett neki. Azon az éjszakán vámpírrá váltam. Mesterem pedig minden vámpírok ősanyja, Akasha lett.

 Csakhamar én lettem Akasha jobbkeze és legfőbb tanácsadója. Ha nehéz ügye támadt, mindig tőlem várta a megoldást. Közben számos tanítvánnyal gyarapítottam magam is a vérszívók nemzetségét, az emberek pedig lassan beletörődtek abba, hogy a vámpírok uralma alatt csak a rabszolga szerep juthat nekik. Egyiptom ma virágzik, és gyarapszik. Messzeföldről is jönnek, hogy birodalmunkban élhessenek, és vámpírrá válhassanak. A vámpírok tanácsa dönti el alkalmasak-e rá.

 A véráldozat azóta más jelentőséget kapott, de véráldozat maradt, és számomra ez a valódi, és természetes élet.

Hathor

Ízisz főpapnője