Nefertiri

A nevem Nefertiri, 17 éve születtem több vetélés és a nővérem után. Gyermek voltam még, amikor Kámát férjül adták, és így elszakították tőlem. Nővérem feláldozta magát, hogy én választhassam meg a jövőmet. Vágytam szolgálni Ízisz istennőnket, de a templom, ahol az akkori papnő élt, komoly adományt kért a növendékektől, nekünk pedig nem volt annyi értékünk, ami fedezhette volna ezt.

Nővérem új családja fizette taníttatásomat, így 12 évesen beköltöztem a templomba, és megtanultam mindent, ami a szolgálathoz kellett. A főpapnő velem foglalkozott a legtöbbet, engem tartott a legalkalmasabbnak arra, hogy egyszer átvegyem a helyét. Szorgalmam és igazi elhívatottságom tetszett neki, régi önmagára emlékeztettem.

A mindennapi, egyhangú, de mégis boldog napjaimat nővérem tragikus, hírtelen halála kavarta fel két éve. Hamvait én magam szórtam a szélbe a sivatag szélén, azzal a tudattal, hogy többet nem látom őt. Mégis volt egy olyan esztelen érzésem, hogy még él. Ettől teljesen kikészültem, bezárkóztam a szentélybe és hónapokig nem szóltam senkihez, csak Íziszhez fohászkodtam, hogy csillapítsa fájdalmamat és töltse ki az űrt, amit Káma hagyott a szívemben.

Egy nap apám jött értem, és erőszakkal elhurcolt a templomból. Káma apósa elszegényedett, így megszűnt a támogatása és szüleim nem találtak más kiutat a közelgő szegénység és koldus lét elkerüléséhez, mint az én férjhez adásom. Nővérem áldozata így hiába való volt, úgy tűnt nem kerülhetem el sorsomat.

Apám bezárt a hajdan nővéremmel közös szobámba és nem volt hajlandó meghallani könyörgésemet, hogy visszaengedjen oda, amit már végső otthonomnak tekintettem. Nem hagyott más kiutat nekem, mint a szökést.

Még aznap éjjel kimásztam az ablakon és amint a lábam talajt ért csak futottam, minél messzebb szülőházamtól. A Nílus partján jutottam vissza a templomba és kértem menedéket a főpapnőtől, aki hónapokig bújtatott felbőszült apám elől. Életem visszazökkent a normális kerékvágásba, ismét Ízisznek szentelhettem életemet, amikor ismét tragédia történt. Védelmezőm meghalt, mérgezés áldozata lett, az orvosok viszont nem tudták megmondani, mibe halt bele. Én viszont gyanakodtam egy gazdag társamra, aki a helyébe kívánt lépni minél hamarabb, hogy így segítse feljebb jutni a családját a ranglétrán.

Számításai nem jöttek be, engem jelöltek papnőnek és fel is szenteltek, onnantól kezdve érinthetetlen voltam, apámtól sem kellett félnem, hogy egy nap beállít és elhurcol.

Azt, aki szerintem felelős elődöm megöléséért eltávolítattam. Megvolt hozzá a hatalmam. Nem én voltam az első, aki mindössze 16 évesen lett Ízisz istennő szentélyének főpapnője, de meglepett, hogy mivel jár ez. Védelmezőmnek nem volt ideje bevezetni engem ebbe a rejtelembe.

A vámpírok létezéséről addig nem tudtam, mégis úgy tűnt, mindenki más hallott már róluk. Sokan kívánták, hogy őket szolgálhassák, Enkilt és Akashát. Sokan bármit megtettek volna azért, hogy vámpírok lehessenek.

Egy hónapja voltam a templom papnője, amikor a király és a királynő hivatott. Előtte kaptam egy gyors felvilágosítást, hogyan viselkedjek velük és amint leszállt az éjszaka, arany lemezekkel kirakott ruhában, arany ékszerekkel gazdagon feldíszítve léptem a trónjuk elé. Hogy milyen volt? Szerelem első látásra, talán ezzel lehet a leginkább leírni azt az érzést, amit a láttukra éreztem. Onnantól kezdve csak névleg voltam Ízisz istennő főpapnője, teendőimet egyik megbízható tanulótársam látta el, én pedig a királyi párnak szenteltem életemet és a palotában élek.

Egy nap, pontosabban egy éjjel jutalmam az örök élet lesz, ahogyan minden elődömé ez volt, kivéve védelmezőmé, akit ideje lejárta előtt érte a halál. Már alig várom, hogy ne csak szolgáljam őket, hanem egy legyek velük.

Hosszú fekete, majdnem fenékig érő fekete hajam van és sötétzöld szemem. Karcsú vagyok, vékonyabb alkat, mint nővérem volt. Természetem mindig nyugodt, türelmes vagyok, ha mégis kiabálok az nagyon rossz előjel…