Évtizedek óta mindjobban nõ az érdeklõdés a pogány hitvilág iránt. Az emberek a vallás gyakorlatiasabb, testre szabottabb változatait igénylik; olyasvalamit, ami nemcsak hitet ad, de az életminõséget is javítja. Az egyszerre gyakorlatias és spirituális pogány vallás és mágia messzemenõen teljesíti ezeket az elvárásokat.
A kelta és/vagy druida vallást rendszerint ír, angol vagy walesi eredetûnek tartják, pedig valamikor a kelták Európa nagy részét benépesítették. Civilizációjuk nyomait Dél-Franciaországban csakúgy megtaláljuk, mint Spanyolországban, északon a Németalföldön, a brit szigeteken és Írországban.
A kelta mágia gyakorlásához nem szükséges az itt élõ népcsoportokhoz való tartozás. Mindössze a kelta mitológia és mágia iránti érdeklõdésre van szükség, meg mély közösségérzésre a természettel és annak erõivel.
A kelta hitvilág a Föld és az elemi szellemek tiszteletében gyökerezik, ez utóbbiak mintegy a természet leglényegét alkotják. A világunkat fölépítõ négy alapelem: a föld, a levegõ, a tûz és a víz.
A hajdani kelták behatóan ismerték és tisztelték a növények és ásványok gyógyító és mágikus tulajdonságait. A Föld, a fák meg sajátos sziklaformációk energiaáramait használták föl varázslataikhoz. Ezek során megidézték az elemi szellemeket és az írek "kis népét", azaz a britek manóit és tündéreit.
Legmélyebben azonban - és ebben szinte egyedül állnak az õsi népek között - a Nagy Anyát tisztelték, az anya- és harci istennõket. Elmondhatjuk, hogy a kelták ama kevés népcsoport közé tartoztak, akik a római és keresztény beavatkozás elõtt ugyanolyan hatalmat tulajdonítottak istennõiknek, mint isteneiknek.
Ezzel nem azt állítjuk, hogy a többi pogány vallás nem tisztelte a Nagy Anyát. Tüzetesebb vizsgálódás után azonban rájövünk, hogy a legtöbb panteonban a férfi istenségek jobban szóhoz jutottak, s nagyobb befolyást mondhattak magukénak. A nõi isteneknek megvolt a maguk kijelölt helye ebben az istenvilágban, a férfi istenségek elsõbbsége ugyanakkor megfellebbezhetetlen volt.
A kelta istennõk tisztelete és legendáik nem utalnak másodlagos helyzetükre. Ez a mély tisztelet az egész társadalmat átitatta. Következésképpen a kelta nõket is megbecsülték, sok személyes joguk volt, magas rangot tölthettek be, és birtokaik is lehettek. A papnõket ugyancsak nagy becsben tartották. A nõk nemcsak anyák voltak, de harcosok is, és egyenlõ jogokat élveztek a férfiakkal.
Vajon ez a társadalmi berendezkedés ártott-e a közösség egészének, vagy levont-e a férfiak értékébõl? A történelem határozott nemmel felel erre a kérdésre. A keltákat az Óvilág egyik legfejlettebb vallással rendelkezõ, legharciasabb népcsoportjaként tartjuk számon, s csupán akkor gyengültek meg, amikor utat nyitottak a kereszténység erõszakos terjeszkedése elõtt.
Egy kelta élete tele volt varázslattal. Ötvösmunkáik, ruházatuk, használati tárgyaik és hajlékaik díszítésének egybefonódó indái, kacskaringói is mágikus célt szolgáltak; megtörték a rontó szem erejét, és visszaküldték a rontást a rosszakaró fejére. A kelták úgy tartották, hogy isteneik bárhol, bármikor megjelenhetnek, s az emberi fajnak mintegy kötelessége is, hogy szükség esetén segítségül hívja az istenvilágot. Abban is hittek, hogy mindenkinek minden tõle telhetõt el kell követnie élete jobbítására, ez pedig határozottan varázspraktikákat jelentett mind nagy, mind kis méretekben. Ennek megvalósításához azonban egy keltának folyamatos tanulásra, fejlõdésre volt szüksége.
Aki ma hatékonyan szeretné gyakorolni a kelta mágiát, annak el kell sajátítania a növények és gyógyfüvek varázstudományát. Különös erejû köveket kell keresniük s szolgálatukba bûvölniük, majd energiaraktárként, féltve õrzött kincsként babusgatniuk. Tisztelniük kell az elementálok és az elemek hatalmát, meg kell barátkozniuk velük, és a segítségükért kell folyamodniuk. Egyszóval azzal az õsi isteni befolyással kell élniük, amelyben a kelták hittek, s amely mindmáig eleven hatóerõ.
Mindenekelõtt azonban túl kell lépniük a valóság korábban alkalmazott szûkös definícióján. Újra kell gondolniuk, mi az, ami lehetséges, és mi az, ami nem; ha ezt teszik, elõbb-utóbb rájönnek, hogy bizonyos varázsfogások mellett semmi sem elképzelhetetlen. E sajátos varázslatok együttesét nevezzük mágiának.
A mágia felfüggeszti a kézzelfogható világot, hisz a láthatatlanban, és fölhasználja azt, hiszen ösztönösen érezzük ezeknek az erõknek a mûködését. A kelta mágia tehát nem tesz mást, minthogy szolgálatába állítja a láthatatlant, s fölhasználja a természet erõit az élet jobbításához.
A mágiát nem tanulmányozhatjuk laboratóriumban, nem boncolhatjuk föl és helyezhetjük mikroszkóp alá. Felhasználói tudatában él, és mindennapjaikban érezteti hatását. A pogány mágia egyszerre gyakorlati szükségszerûség és a vallási élet szerves része. A pogányok minden idegszálukkal a valósághoz kötõdnek. Réges-régen rájöttek, hogy akit nem nyûgöznek le a mindennapok gondjai, az szabadabban foglalkozhat a magasabb rendû erõkkel, és ezek készségesebben szegõdnek szolgálatába. Azt is tudták, hogy az önálló ember aligha irányítható, befolyásolható akarata ellenére.
Itt az ideje, hogy a kelta mágia visszatérjen, s visszanyerje hajdani sarkalatos szerepét. Egyre többen elégedetlenek a hagyományos vallásokkal. Õk rég kitaposott, ám az idõk folyamán benõtt és a hamisságtól áthatolhatatlanná vált ösvényeken indulnak el. De már maga a keresés is friss levegõt áramoltat a vallási életbe, és megtisztítja az õsi ösvényeket. S ha egyszer szabaddá válik az út, ismét rálelünk az õsi bölcsességre, és javunkra fordítjuk tanításait. A keresõk sikerre és gyarapodásra számíthatnak. Ez a siker látványos lesz, és mindennapi életfeltételeiket is megjavítja majd.
A pogány hitvilág kedvelõi rendszerint nem hajolnak meg az elfogadott társadalmi normák elõtt, hiszen újítók õk, úttörõ gondolkodók, a bölcsesség és a lelki fejlõdés keresõi. Tudják, hogy a személyes fejlõdés és a közvetlen életkörülmények jobbítása ugyanolyan fontos, mint a lelki, spirituális tökéletesedés. A kiegyensúlyozott személyiség és a siker - bárhogyan határozzuk is meg - azok a mérföldkövek, amelyek az õsi ösvényeket szegélyezik.