Zsidó Árpi menyegzője

A hosszú téli esték társasági életének egyik csúcspontja volt a kukoricafosztás. Egyik hétvégén az egyik, másik hétvégén a másik háznál gyűltek össze a jó szomszédok és kalákában végezték a fosztást. Nálunk november legvégén kezdtük a kukoricafosztást. A színhely, a hatalmas, üzemen kívül helyezett istálló épülete volt. Itt gyűltünk össze és elkezdődött a csuhézás. A csuhét halomba gyűjtöttük, míg a sárga kukoricacsöveket a góréba helyeztük el, hagy szikkadjanak ki a morzsolásra. Mamám begyújtotta a sarokba helyezett platnis vaskályhát és a sütőben tepertős pogácsát készített a dolgozóknak. Szállt a finom sült illata a levegőben, fogyott a golyhói és folyt a beszélgetés, mesélgetés végeláthatatlan árja, kiapadhatatlanul.

– Hallottátok, hogy nősül a Zsidó Árpi?– kezdte Teranéném.

– Melyik, he, csaknem a Trébics Árpi fia?– vetette közbe nagyapám, merthogy volt a zsidó ragadmánynevüekből több is a környéken.

– De, éppen hogy az– erősítette meg Imre bácsi is.

– a tollas-zsidónak a fia, dejszen nincsen annak semmije, csupasz a valagán kívül! Mire nősül?– kérdezte hitetlenkedve Lojzi sógor. Imre bácsi azonban helyesbített.

– Van annak több, is mint másnak!

– Hát, hacsak a pártkönyvire nem gondolsz sógor, mert az van neki.– szólalt meg nagyapám is. Ezen kívül mije van még ennek az Árpi gyereknek?

– Esze, sógor! Egyedül több van neki, mint öt magyarnak, nekem elhiheted. Huncut az, mint a kanyipatkány! Igaz hogy dolgozni azt nem szeret, mert melyik zsidó szeret dolgozni, de úgy vág az esze, mint a beretva.

– A zsidó az vagy nagyon okos, vagy nagyon buta.–zárta le a vitát Imrebácsi és koccintásra emelte golyhóival töltött poharát. Igaz-e Jakab, na szójjá mán teis.

– Nézzétek, nem lehet így általánosítani, ilyen is van meg olyan is. Ez igyekvő, dógos…

– nocsak, de a szívén viseli kend ezt a Zsidó Árpit, nemhogy köti magukat valami ezekhez a Trébicsékhez? Hallani valamit innen is, onnan is–faggatózott Teranéném. Jakabnak színt kellett vallania.

– Nézzétek egymásba, szerettek a gyerekek, én nem vagyok semmi jónak az elrontója. Ha ők úgy gondolják, hogy összekötik a sorsukat áldásom rájuk. Teranéni belelkesülve az éppen belépő mamámnak újságolta el a hírt.

– Lakodalom lesz Viktus, hamarosan.

– Hol?

– Hát, a Jakabéknál.

– Ki veszi el a lyányt?

– a Zsidó Árpi, a Trébicsnek a fia.

– Igaz-ez Jakab?

– Mér ne, volna igaz. Hozzáadom a lyányt. Okos, igyekvő ember az Árpi.

– Aztán mit dolgozik?

– Tollat, rongyot gyűjt. Ezzel igen szépen keres. Már a portát is megvették az Alvégi úton. A cigányok kivetik nekik a válykot, és kalákában felépítjük a házukat.– mondta Jakab.

– Cigány, zsidó együtt sose jó!– mondta ki az igazságot Lojzi. Imrebácsi kivédte a támadást és így fordult Lojzihoz. – nézzed sógor, a mai világban már nem számit ki honnan jön, hanem az,hogy merre tart! A jövőre kell függesztenünk tekintetünket, megmondta nagy tanítónk, Rákosi is. Elhálnak majd, csapunk egy lakodalmat és éljenek boldogul. A többit meg bízzuk rájuk!– ezzel be is fejezték a témát és a munka végeztével, elfogyasztották a pogácsát, és poharazgatásba fogtak.

– Kilenc óra tájban megjöttek a fiatalok. Előkerült négy cigány is. Két hegedűs, egy bőgős és egy cimbalmos. Húzták a talpalávalót, az öregek a sarokban iszogattak, nótáztak, míg a fiatalok a felsöpört, döngölt agyagon ropták a táncot hajnalig. A legszebb pár Jakab lánya, Ramóna és Árpi volt. Összeillettek. Húsvétra tervezték az esküvőt. Addigra elkészült a házuk is és összeházasodva, a környékbelik örömére nagy lakodalmat csaptak. Mindenki a szívébe zárta őket. Így ment ez akkoriban. Ilyen egyszerű volt az egész.