Trézsi

Pajkosan incselkedett a tavaszi napsugár a deszkára kifeszített nyers kecskebőrön lakmározó zöld köpőlegyekkel. Még kevesen voltak. Bágyadtan ébredeztek a téli, kómaszerű álomból. Mohó csáprágóikkal azonban már mohón szívták magukba a véres, nyers kecskebőrből az életet adó, tápdús nedveket.

A száradni kiaggatott nyersbőrök rothadó, émelyítő szaga belevegyült a föld gőzölgő párájába. A hatalmas kecskelábú asztal árnyékában hűsölő korcs uszkár nedves orrával, nagy igyekezettel turkálja a felfordított tégla alól előmászó szartúró bogarakat. Játszott velük. Vibrálva özönlik be a napsugár a kukoricaszárral fedett pajta résein, s rávetődött az asztal fölött görnyedő cigányasszony hátára. Onnan továbbkúszva glóriába fonva hollófekete hajára, szép, formás arcára. Mindebbe a fényességbe bele-bele csillannak hatalmas fülkarikái.

Telt ajkai között vadul füstölő szivar ontotta füstgomolyát az ég felé, hogy összekeveredjen a vibráló fényben szállongó porszemekkel. Az asszony dohányleveleket válogatott. Cigaretta dohánynak összevágja, majd cigarettákat tölt vele eladásra. A korcs uszkár távoli lépteink zajára felemeli fejét és hegyezni kezdte füleit. Trézsi magaelé mondva, megszólalt. – gyerek gyün.– Jöttünkre fel sem nézve a cigarettatöltésből megszólal.– hát titeket mi szél fútt erre gyermekeim?

– Hoztuk a rügyeket, a Jakab küldi.

– Jól van, tegyétek ki a napra, a ponyvára száradni, aztán majd mutatok nektek valamit.

– Jakab üzeni, hogy mutassa meg a pipom-pápom kenőcs készítését!

– Nem eszik olyan forrón a kását!– állította le kíváncsiságunkat.– éhesek vagytok-e?

– Háát– válaszoltuk bizalmatlanul, hogy vajon mivel kínál meg minket ez a cigányasszony. Ő pedig három csupor aludttejet adott elénk, egy-egy karéj fehérkenyér szelettel.– egyetek, hagy teljen a begyetek! – mondta és várakozóan nézett ránk, vajon ízlik-e a kecsketejből készült aludttej. Bizony ízlett. Miután éhünket elvertük tüzet rakott a nyílttéri, lószarral kitapasztott katlan platnija alá tehénszarból. Amikor felizzott a platni felrakta egy nagy vaslábasban nyúlhájat, közé keverte a rügyeket és lassan kevergetni kezdte. Amikor a rügyekből olvadni kezdett a nektár, akkor szétnyíltak a rügylevelek, és sárga csillavirágként csodálatos illatot árasztottak. Amint kisült a nyúlháj, a rügyek a felszínére jöttek és befejeződött a kenőcskészítés. Az egész kotyvalékot egy hideg mázas cseréptálba szűrte és hagyta megdermedni.

Míg a kenőcs dermedt, addig valódi cigánykártyából jósolt nekünk,a tizenéves kiskamaszoknak. Feledhetetlen élmény volt. Hanem ezt még überelte, amikor, megjelent Ramóna, gyönyörűséges nagylánya. Megállt bennünk az ütő. Ilyen szép nőt még álmunkban sem láttunk. A tizenöt éves lány a városi piacról jött meg, ott árulta Jakab fakanalait, és egyéb fatárgyait. Üresen tért vissza, mindent eladott. Leszámolta anyjának a pénzt, az meg bekötötte a köténye sarkába.– jó lesz kelengyére– jegyezte meg és a lábashoz lépett. Addigra kihűlt, megdermedt a balzsamillatot árasztó csodakenőcs. Szemünk-szánk elállt ekkora csoda láttán. Úgy maradt meg emlékezetünkben a dögtér, a gyönyörűséges cigáglány és a vajákos asszony képe, mint egy csodálatos vízió.

Jakabnak ettől a naptól kezdve hűséges segítői lettünk. Részvettünk a sás begyűjtésében, ami elég veszélyes dolog volt. Ugyanis a sás a mocsár ingoványos részén nőt. Be kellett menni érte. Jakab a pihekönnyű nyárfából hatalmas lápjáró talpakat eszkábált számunkra, felül bőrszíjjal, hogy a lábunkra tudjuk erősíteni. Úgy jártunk a talpakkal a lápon, mint az úri ficsúrok a Pesti aszfalton.

Aztán kivonultunk az ártéri bodzaerdőbe és Jakab szamaras kordéjába gyűjtöttük az érett bodzabogyókat. Egy ládával kaptunk belőle. Ez volt a rész. Így mondta Jakab. Hazavittük nagyapámnak, és ebből főzte a finom bodzapálinkát télire. Jakab hálája jeléül, kölcsönadta, azaz fuvarral fizette ki a fűzvesszőgyűjtésünket is, és egy teli kocsiderék bodzabogyóval, szederrel megrakodva állítottunk ősszel haza, amiknek mamám örült csak igazán. Isteni bodzalekvárt főzött belőle.

Itt kell még megemlitenem,hogy nagyanyám minden nyáron csinált harminc, negyven kappant. Én fogtam a kiskakas lábait, szárnyait, ő pedig ollóval felvágta a hasukat, s kitépte a babjaikat.(kakashere) . Tévedésbe ne essen senki, nem dobtuk oda a macskáknak, nem zabáltattuk fel velük, fogjanak egeret, volt belőlük elég! A kakashere orvosság volt. 6o %-os bodzapálinkába áztatva fickósító ital készült belőle. Annyit elárulhatok, hogy nagyanyám nem vitte a sírba a titkot, átadta nekem családi örökségül.

Ez az ősz is átadta a helyét a közelgő télnek. Ilyenkor az emberek beszorulnak a házaikba, és elfoglaltságot keresnek maguknak. Mi, fiuk, hárman szorgalmasan jártunk Jakabhoz ellesni a kosárfonás, gyékényszatyrok, kaskák, szakajtók készítésének titkát. Nagy igyekezettel főztük, hántottuk le a bőrét a fűzvesszőknek, hogy minél szebb, hajlékonyabb vesszőkből fonhassuk a kaskákat. A gyékényt kettéhasítottuk, langyos vízben megáztattuk és így fontuk össze méteres lapokká, amiből hatalmas húsos, henteshez járó szatyrokat varrt Jakab. Trézsi pedig a szakajtókat készítette. Nagyon szerettünk náluk lenni.

Vacsorára, ha éppen ott ért bennünket az idő Trézsi lebcsánkát, krumplislángost sütött nekünk. Néha cukorral ízesített görhét és málét is kaptunk, mely kecsketejjel készült kukoricalisztből. Nálunk kukoricafosztásra jöttünk össze a szomszédokkal. Míg a zsidó Árpiéknál tollfosztásra, mivel a zsidó Árpi apja tollkereskedő zsidó volt. Itt gyúltak olthatatlan szerelemre egymás iránt Árpi és Ramóna, de ez egy másik történet lesz.