Papa

Papa, magas, horgasorrú, igazi jász volt. A jászságból származott. Részvett mindkét világháborúban. Még az ötvenes években is megvolt a katonai pokróca, lábszártekercse. Télen a bakancsra lábszártekercset tekert és a nagy sárban, abban caplatott ki az ólakhoz megetetni a jószágokat. Mindene volt a pipa és a bor. A kukoricaföld közepébe palántázta a dohányt, hogy a fináncok ki ne szúrják. Ősszel a dohányleveleket megszárította, felrakta őket az eresz alá a gerendák közé. Aztán amikor kiszáradtak, akkor a dohányvágó deszkán összevágta pipadohánnyá, amit kostökzacskójába tárolt.

Volt neki két hosszú szárú tajtékpipája, több csibukja, és minden eshetőségre készen egy dóznija, benne cigarettapapír, és finomra vágott cigaretta dohány. Mivel a szöllő azon a vidéken nem termett meg, így papám ráállt a golyhói készítésére. A golyhói bor úgy készült, hogy egy adag melaszt feloldott húsz liter vízben, élesztőt tett hozzá és egy kilónyi kukoricalisztet. Kierjesztve aranyszínű bor lett belőle. Amikor el tudott csenni egy kis bodzavirág drogot mamámtól azt is hozzáadva, a legfinomabb muskotállyal is vetekedett a golyhóija.

Ami a csetéből megmaradt, csuma, és némi bogyó, ahhoz gyümölcshulladékot, kukoricát, melaszt vegyített és cefreként kierjesztve zugfőzőjén pálinkát főzött belőle. A pálinkafőzést olyan magas fokra vitte, hogy a mamám által begyűjtött drogokból mentát, és ánizst adva hozzá asszonyoknak való édespálinkát is tudott főzni. Ezt karácsora tartogatta. Szóval papám meg ehhez értett. Négy elemije ellenére, komoly, intelligens ember volt. Egy nagy kockás füzetet őrizgetett, amibe fiatalkori verseit irogatta. Innen örököltem írói vénámat. És a mesélés! Papa egy meseláda volt, aminek csak ki kellett nyitni a fedelét és dőltek belőle a csodálatos történetek.

Ahogy beköszöntöttek a téli esték, behavazott a táj. Néma, békés csend ülte meg a környéket. A szekerekre felkerültek a szántalpak, a lovak nyakába a csilingelő száncsengők. Ezzel is jelezve a karácsony közeledtét. Mivel villany, rádió nem volt, a petróleumlámpa gyér világánál tanultunk. Este lefekvés előtt megfürdettek (lecsutakoltak) bennünket, és a búbos kemence padkájára sorban ülve szárítkoztunk, mint a kis verébfiókák. Papám bejött. Leült a kopott vesszőfotelba, fején megigazította herélt svájcisapkáját. Juliska, kedvenc fekete macskája csak erre várt. Térdeire felugorva, ölében elnyúlva figyelte a nemsokára elkezdődő mesét. Mély, egyenletes dorombolása betöltötte a szobát. Papa, nagyot szívott a pipából, és megszólalt: – köpőt!– mi pedig rohantunk a sarokba félretett köpőcsészékért, mert ugye ebből kettő kellett. Egy arra, ha jobbra, a másik meg arra, ha balra köp.

Mamánk is előkerült. Hálóingben volt már. Ült a hokedlin, leeresztette a konyból kibontott hajzuhatagát, és gondosan fésülgetni kezdte bontófésűjével, miközben elmerengve hallgatta az ezerszer hallott mesét. Papa még egyszer megszívta a pipát, hogy jól szele-e, aztán sercintet egyet, és hegyeset köpött valamelyik köpőbe, majd elkezdődött a mese.

Amint az első mondatokat kimondta, mintha felemelkedett volna a vesszőfotellal együtt és a pipafüstös mennyországból egy svájcisapkás isten, intézte volna hozzánk szavait. Néhány, bevezető mondat után Tiszasüllyön találtuk magunkat. Megelevenedett a hajdani falu. Bedugta fejét az ajtón, az örök tréfacsináló, amolyan falu bolondja Mihályi. Naponta megnevetett bennünket.

Honnan-honnan nem, volt neki egy majma. Ahogy nagyapám nevezte: a Mihályi majma. Ez a majom olyan okos jószág volt, hogy mindent maga csinált. Maga mosdott, maga törölközött és maga nyalta a seggit! Ez természetes az adomát hallgatóra vonatkozott. Aztán ott sündörgött a restségéről híres Lujzi sógor is. Ő, arról volt híres, hogy csak úgy kutyafuttából, két ujját bevizezve mosakodott. Úgy félt az a víztől, mint ördög a tömjénfüsttől. Nem úgy a bortól! Az volt a szavajárása, hogy… útálom a bort a számba tartani! Le kell, asztat nyelni! – mondogatta kissé spiccesen. Ha restek voltunk a mosakodásban mindjárt megkaptuk a magunkét mamától:… úgy mosakodsz, mint a Lojzi sógor,kétujjal! Nem hiányozhatott a sorból, csicsí Tera, a falu másik bolodja sem! Amint a szerelmét bőven osztogató Bunda Tera sem. A bunda ragadmány nevet onnan kapta, hogy a szerelmet lány korában a juhászlegények földre terített bundáján művelte.

Jókat derültünk a málészájú öreglegény, Csurgai kalandjain is. Boldogan lubickoltunk a falusi ünnepek, népszokások felemlegetésében, Néha, amikor papának jó kedve kerekedett, reszelős, fa hangján rázendített az egyetlen, kedvenc nótájára, ami így hangzott:… ne kacsingass,a szemembe Katyi!...zöld a kukorica Katyi ,zöld a kukorica Katyi,sej,esztendőre be kell rukkolni Katyi!

Néhanapján lejött velünk a Tisza partra és elnézegettük a vízen ringó személyszállító hajókat. Rábökött némelyikre és megszólalt: Ezzel megyünk, Sülyre!

– Mikor? – kérdeztük tőle kíváncsian.

– Majd, egyszer.– válaszolta, és ilyenkor mély hallgatásba burkolózott. Együtt sohasem értünk oda. 1987-ben jutottam el Sülyre, de a falu már nem volt a régi. A templom, műemlékként őrizte az elsüllyedt világot, de a házak, porták javarésze már átépítésre került az idők során. Nem találtam sem, a kis sem a nagy Valyonok portáit. Nagyszüleim mesefaluja végkép elsüllyedt az idő sodrában.

A mesélés végefelé mamám elővette a bibliát, olvasott egy passzust belőle, majd lejjebb csavarva a petróleumlámpa kanócát, jelt adott a lefekvésre. A dunyha alatt nagy hancúrozás folyt, mert az öt gyerek, a két macska mind, mind helyet keresett magának a jó meleg takaró alatt. Aztán elnyomott bennünket az álom és az álomréten járva vidáman kergettük a lepkéket a Sülyi réten. Mögöttünk loholt a két korcs eb: Fickó és Csöpi. A távolban egy fa tetejére kuporodva vadul hadonászott felénk a markában szorongatott holddal Mihályi. Mellette csoda majma, nyújtogatta ránk a nyelvét.

A téli esték mellett még feledhetetlenek voltak a disznóölések. Ez is megér egy misét.

A vágási engedély egy disznóra szólt. Namármost, hogy a szomszédok szagot ne fogjanak, csak egyet pörzsöltünk, a másik kettőt pedig forráztuk. Ennek nem volt lángja, nem keltett gyanút a feljelentésre rögtön készen álló szomszédokban. Istenem, ilyen világot éltünk akkor!

Reggelre, mikor felébredtünk, kisült a finom hagymás vér, és friss pecsenye. Jól belakmároztunk és beálltunk nézni a további műveleteket. Délben elkészült az orja leves, és a toros káposzta. Vacsorára pedig sült hurka és kolbász dukált.

A böllér természetesen Csurgai volt Sülyről. Mert akármilyen mulya öreglegény is volt, de mint a párttitkár sofőrje, igen nagy és mértéktartó tiszteletnek örvendet. Ő aztán tudott hallgatni, mint a sír. Soha sem derült ki, honnan volt nekünk még nyáron is hatalmas, 10 literes üvegben, zsírban eltett sült hús és tepertő. Nem, mondom, mindig megkapta a munkadíjon felül hallgatása árát is egy üveg lófingató pálinkát, ahogy ő nevezte és öt liter golyhói bort.

És, akkor eljött a karácsony! Úgy vártuk a Jézuskát, mint a messiást! Anyám megtanulta, hogyan kell szaloncukrot készíteni. Csodálatos ízeket produkált. Sztaniolpapírba csomagoltuk és így kötöztük fel a kórházkertből lopott fenyőfára. Bevallom, röstelltük a dolgot, de egyrészt nem árúsitottak a kommunista rendszer vehemens korai szakaszában fenyőfákat, másrészt egy virtigli kommunitának erkölcsi okokból sem illet fenyőfát rakni a szobájába! Apámék rösetkedtek is e-miatt, de a Pesti rokonság követelte a faállítást, mondván, nem ünnep az ünnep fenyőfa nélkül. Így az ő kedvükért, nameg a gyerekek örömére állítottuk a fát.

Karácsonyeste beparancsoltak bennünket a kemencés szobába, míg az angyalkák feldíszítették a fát, s alá rakták a szerény ajándékokat. Aztán egyszercsak kopogtattak ablakon: megérkeztek keresztszüleim Pestről… Bejöttek, levetkőztek és keresztapámmal az élen, libasorban bevonultunk a menyből az angyalt énekelve a feldíszített fát rejtő nagyszobába. Ők is a fa alá rakták ajándékaikat. Mi pedig izgatottan bontogattuk a kis csomagocskákat.

Az este vacsorázással, szent énekek énekelgetésével, dióra való kártyázással telt el. Aztán amikor a bor megoldotta a férfiak nyelvét, hogy a kommenisták sem érezzék magukat az ünnepségből kirekesztve, elénekeltük, a Sződd a selymet elvtárs, meg a, hej, bunkócska te drága című dalokat is. A sógorok, nagyapámmal összekapaszkodva még eljárták a tápéi darudöbögőst, és hogy a ruszkiknak is a kedvébe járjanak, ráadásnak még eljárták a guggolóst is. Így aztán nem érhette szó a ház eleit. Másnap aztán megkezdődött a búcsújárás. Alig vártuk, hogy megjöjjenek a falubeliek: Mihályi, Bundatera néném az urával, meg a szeplős Zsófi lányával, Lojzi sógor a családjával.

Ilyenkor a hostokot (disznóbontó asztalt) állítottuk be a konyhába, hogy mindannyian elférjünk körülötte. A sok finom karácsonyi bejglinek, diós-mákos patkónak az íze mindig a számban van. Ebédután felültünk Lojzi szántalpas szekerére és a loval száncsengőjének csiligelése mellett kihajottunk vacsorára hozzájuk, kéttanyányira tőlünk, a laposra. Így teltek az ünnepek. Ugyanez vonatkozott a húsvétra, pünkösdre is. Nem törődtünk a kommunisták tilalmával, ragaszkodtunk a hagyományokhoz. Szüleim ettől mélyen elhatárolódtak, bár elnézték nekünk ezt a kilengést, ők a pártfegyelem miatt soha nem csatlakoztak hozzánk az egyházi ünnepeken.