A MÚLT IS ELMÚLIK EGYSZER (életpofon) "....az ellenség csak részben tudja tönkretenni az embert, egy meggondolatlan barátra van szükség, hogy az illető tökéletesen és végérvényesen tönkremenjen. (Mark Twain) Hónapokkal ezelőtt történt. Azóta sem tudom igazán feldolgozni. Tán ha kiírom magamból, sikerül... ++++++++++++++++++++++++++++++++++ Hetven évvel ezelőtt 15 egymást követő évben nyaramat imádott nagynénémnél, egy Kőrös-parti városban töltöttem. Az évzáró -akkor még Te Deumnak hívták- utáni napokban utaztam el és csak a Veni Sancte -tanévnyitó- előtt érkeztem újra haza. 15 év! 15 nyár! Mennyi élmény, mennyi felejthetetlen emlék! Az első szerelem, a Kőrös-parti esték, gyermekes ostobaságok, felnőttködő komolykodások, mind, mind. Szomszédunkban lakott Demény Mihály, azaz Misu bácsi, akinek velem egykorú fiával, Palival -vagy ahogy tótvidéken hívni szokták: Pajóval- szinte testvérekként nőttünk fel. Pajó édesapja a már akkor messzeföldön híres arborétum főkertésze volt. Nekünk, Pajóval, paradicsom volt a hatalmas liget, amelyet az akkortájt hóbortosnak tartott -mert a világ minden tájáról növényeket és fákat itt meghonosítani akaró- gróf csak különlegesen megtisztelt vendégei látogathattak. Misu bácsi tűrte, hogy ifjonti és néha fékezhetetlen temperamentumunkat ott tombolhassuk ki, mert így legalább szem előtt voltunk. Pajóval mindíg izgatottan lestük nyárvégbe hajlóan, megbarnul-e a fügefa termése, beérik-e a narancs, s -akár zölden is- ehető lesz-e a banán. Írígyeltem Pajót, mert nekem bizony szeptember elején haza kellett jönnöm, míg Pajó akár októberben is élvezhette a többé-kevésbé érett különlegességeket. Pakónak volt egy csodaszép húga, a búzaszőke Erzsike. Ő is velünk tartott szertelenkedéseinkben, tudott és akart úgy viselkedni, ahogy csak a fiúk szoktak. Pajóval kitűnő úszók voltunk. Bár nyári sorsunkat és barátságunkat ezer szállal kötötte össze a sors, augusztus 20-án ádáz ellenfelekké váltunk. Azon a napon tartották ugyanis a Kőrös-napokat. Mindketten indultunk a megyeszerte híres rendezvény valamennyi "vizes" számában. Én gyorson voltam jobb, Pajó a mellúszásban volt kiváló. Érthető volt hát a törekvés, hogy akárcsak egyszer is valamelyikünk képes legyen letaszítani a másikat a dobogó legmagasabb fokáról. Mert az járt nekünk. De összekötöttek bennünket más élmények is. Vasárnap délutánonként 50 fillérért fejeseket ugráltunk a ligetbe vezető hídról, egy pengőért pedig "fecskét". Fejes volt az is, de szétterpesztett kézzel és kihomorított mellkassal kellett vizet érni. És az sem volt mindegy, hogy hol. Mert a régi híd -amelyet a 20-es években bontottak szét- elfűrészelt fagerendái még mindíg ott voltak valahol a meder alján. Csak mi tudtuk, merre kell ugrani, hol lehet vizet érni, hogy ne essék bajunk. Egyszer csendőrök hallgattak ki bennünket, mert a város légvédelmét szolgáló, régi belvárosi uszoda tűzoltásra tárolt vizét engedtük le. Ahogy ma mondanák: balhéból. Misu bácsi és a gróf közbenjárása azonban kihúzott benünket a pácból. És jött az első szerelem. Bár szívem Jutkának ígértem és tartottam fenn, Erzsi szőke copfjai és fiús vagánysága megindították a már amúgyis toporzékoló hormonjaim fokozott működését. Pajó sokat falazott nekünk, mert a szülők igencsak aggódtak Erzsi megkörnyékezett erkölcseiért. Aztán fordult a világ! Új érvek csatáztak, új erkölcs lett a módi. És mi felnőttünk! Nekem már nem volt nyaranként hova mennem, nagynéném csendesen elköltözött oda, ahová mindnyájan hivatalosak leszünk egyszer. Pajó egyetemre ment, tanult, szorgalmasan tette a magáét, természetes esze és kitartása egyre magasabb régiókba repítette. Nemrég olvastam valahol, hogy egy országos és nemzetközi hírű kutató intézet vezető professzora, főigazgatója lett. Magamban igen örültem a sikerének. Aztán az idén nyáron abba a városba vitt az utam, ahol Pajó professzorkodott és ahol őt korábban díszpolgárrá választották. Misem volt számomra természetesebb, minthogy megkeressem és közösen felidézzük felejthetetlen gyermekkorunk megannyi édes emlékét. A hatalmas, egykor kastélyként szogáló intézet egyik barokk díszekkel bővelkedő főigazgatói előszobájába magabiztosan nyitottam be. A szemrevaló titkárnőnek bemutatkoztam, tőszavakkal vázoltam Pajóhoz kötődő egykori viszonyomat és kértem, tegye lehetővé, hogy Pajó barátommal találkozhassam. Igyekeztem a protokolláris előírásoknak megfelelően viselkedni, így doktor Demény professzorhoz kértem bebocsájtást, nem pedig -ahogy a számon majdnem kicsúszott- Pajó barátomhoz. A titkárnő rövid idő után visszatért és közölte, hogy a professzor úr vár. Benyitottam a szobába. Chaplin Diktátor című filmje jutott eszembe, mert a szoba olyan hatalmas volt, hogy tán még futballmeccset is tarthattak volna benne. Sietős léptekkel igyekeztem Pajó felé, de Pajó szenvtelen arcát látva lépéseim lelassultak és az őszinte mosoly is lefagyott az arcomról. Rosszat sejtettem! "Pajó -mondtam- nem ismersz meg?" És hadartam germekkorunk emlékeit, Misu bácsit, Erzsikét, a víztárolót, a hídról ugrott fejeseket. Pajó összehúzta a szemét, a messzeségbe nézett és egy idő után megszólalt: "NEM EMLÉKSZEM!" Elsüllyedt velem a szoba! Hátamon egyszerre nyargalt a hőség és a fagyos hideg. Álltam egy percig, aztán némán sarkon fordultam és -mint ahogy egy hirtelen megöregedett emberhez illik- kitámolyogtam a szobából. És még azt sem tudtam meg, mi lett Erzsikével. 2002