A PÓK
(meditáció)

Esténként a nyaraló díványa fölött, a plafon szöglete körül, a merőleges falsíkon egy hatalmas pók tanyázik. Megszoktam már, hogy lefekvés előtt, az éjszakai nyugalom érdekében, szinte kabalaszerűen felnézek oda. Nagy gömbölyű potrohával, nyolc lábával ott terpeszkedik. S mivel a sok láb kilövellő sugárzásként hat, az egész jelenség roppant szuggesztív. Hol ékszerre emlékeztet, hol egy konok bestiára, aki -noha kövérre szívta már magát- mégis lesben áll.

Az egész jelenségben van valami félelmetes. A csendje és a mozdulatlansága. Más rovar pattog ilyenkor, veri a szárnyát, a lámpához ütődik. Ez meg csak ül és van. Üzemvitele csendjét, ravaszságát, dagadt hasát, lábai legfínomabb műszerekre emlékeztető csodáját nem bírom megszokni. Az önmaga-termelte fonál, annak kötőképessége, teherbírása, rugalmassága, hálójának geometriája és az elhelyezkedésben rejlő ösztön meg nem szűnő csodálatom tárgya.

Hálót fon, les, öl. Többről nem tudok, mert életéből csak ennyi zajlik a szemem előtt. Hálója rajzán mégis eligazodom, világunkkal rokonnak találom és gyönyörködöm, ha a lebukó nap fényében megcsillan. De csodálom akrobata voltát is. Hány méterre futja az önmaga termelte fonál? Amely a magasból a mélybe szállva liftté alakul.

Úristen, hogy eszelted ezt ki?

Hány ezer évig kellett az embernek tűnődnie azon, hogy a pókéhoz hasonló (ó nem! csak silány utánzatú) geometriát megalkossa? S milyen erős anyagot kellett alkotnunk ahhoz, hogy néha mi is a mélybe szállhassunk? Bámulom, de néha útálom a pókot. Tán a színe miatt nem szeretem? Csúnya, foltos az öltönye, az biztos. Nagy potrohához aránytalanul társuló törzse és a mégkisebb fej igencsak rossz ábrát mutat. Valami furcsa anti-makrocephalizmus ez! És emellett ott van a lábak csodája. Nyolc láb! És milyen szabályos ívben hajlik mind a nyolc. Átlátszóak, tele izületekkel, ruganyosan tartva a test súlyát. Nyolc lábbal lépni! A sorrend! Hol tárolja testében a járást irányító centrumot? És mit takar ez a tudományos kifejezés, amikor még a két lábbal történő emberi mozgás mechanizmusáról is alig tudunk valamit. Noha minden képességünk megvan a önmmegfigyelésre és amikor már elképesztő járó, guruló, repülő gépcsodákat tudunk fabrikálni.

Mennyi kérdés? Hol álljunk meg? A megfigyelés minél jobban elmerül a mélyben, annál nagyobb mélységnek tűnik a végtelen. Húzódjunk hát vissza minden ilyen vállalkozástól, mint reménytelentől? De akkor miért lök benünket az indulat, a tudásszomj újabb és újabb megfigyelésekre?

Úgy látszik, a számunkra kapott világ nehezen fedezhető fel. Ha Galilei egy reggel arra ébred, hogy udvarán egy menetkész Trabant áll, melyből csupán egy alkatelem, az indítókulcs hiányzik, hátralévő életén át, sőt a tanítványok és azok tanítványai századokon át csak bámulták volna úgy a kocsit, mint én a pókot.

+++++++++++++++++++++++++++

Fonyód.

Nyári délután.

A kikötő körül ólálkodom. Kedves kis park, vitorlások, indul a hajó. A móló előterében sárga murva nyikorog a sétálók lábai alatt. Hogy elkékítették rovaritószerrel a park növényeit!
Nézelődöm.
Jön a révkapitámy.
Morózus, öreg.
Viszi a horgászbotjait.
Itt van jobbra a horgászpáholya.

Innom kéne egy feketét.
Belépek a cukrászdába, megváltom a blokkot és átadom a gépkezelő kislánynak.
Szép, fekete lány.
Felkapom a fejem!
Hatalmas pók, egy szépművű bagleni bizsu van a melle felett.
Az aranyos nyolcívű láb belemarkol a testébe.
Írígylem a bizsut!

Pók! - mondom önfeledten.
Tetszik? - kérdezi.
Nagyon!

S mivel a gép körül nagy a forgalom, kávémmal odébállok s a fal mellett hörpölgetve tovább írígykedem a pókra.
Most éppen három fiatalember áll a pult előtt.
Az egyik mond valamit a lánynak. Gyöngyöző nevetés jön a gép mögül.
Vékony, üde hang!
Szinte röppen!
Ezüst! Vékony ezüst szál!
Pókfonál! -gondolom.

Folyik tovább a diskurzus. S megint a lány hangját hallom: hahhahhhaha, hahhahhaha!

Igen! Vékony, ezüst szál!
Készül a háló!
Csak más mértan szerint!

1986