HAJNALI (m)ÁMOR
(szerelemisten-tisztelet)

A harangszó, mint egy életúnt aggastyán lassan, tapogatózva kúszott végig a hajnalban nyújtózó utcákon. Kibotorkált a Kőrös-gátig, átbukfencezett rajta, belekapaszkodott a hajnali ködbe, majd lassan a hátára fordult és az ég kékjét kereste.

A fű harmatos volt, mint egy ölelésre vágyó női öl, a rigópittyegés bicegve kullogott jobbra-balra, társat keresett a napfekeltét várva. A nádas mélyén tollászkodó vizicsibék raja várt a startra, a víz felszínén elkésett sikló rajzolt arabeszkeket.

Csend volt.

A narancssárga lombok glóriája előbb rőtvörössé, majd aranylóvá formálta a levélszobrokat, aelyek így üzenetekké váltak. A hajnal üzenetévé.

A parton zöldre festett ház állt. Oldalának egy öreg regatta csontváza támaszkodott, hajdani sárga bordái között pókok tanyáztak.
Odabenn szerelemillat úszott a levegőben. A pezsgőspoharak ólomkarmai éhesen nyújtóztak fényt keresve talmi csillogásukhoz. A heverő mellett csendesen szeretkezett egy sebtében ledobott papucs az asztalról lehullt szalámihéjjal. A székeken, szőnyegen zoknik, cipők, szoknya és nadrág ölelkeztek szemérmetlenül.

A férfi a plafont nézte és esetlenül próbált együtt fohászkodni a harangszóval. Keze imádságként az asszony félig takart, fiatalos erőt sugárzó, rugalmas combján pihent. Lassan az asszony felé fordult és hallgatta csendes pihegését.

Nem voltak már fiatalok. A férfi későn talált erre a szerelemre, amely új erőt csempészett fáradni készülő testébe, már-már elközömbösödő lelkébe. Most is -mint minden együttlétkor- mohó vággyal nézte az asszony kisímult arcát. Fürkészve a legapróbb jeleket, amelyekbe olthatatlanul szerelmes volt s melyek miatt az asszony fiatal lány illúzióját keltette benne.

Csodálta a szerelemtől viharos éjszaka után kivasalt, gyönyörű arcot. Ilyenkor mindíg visszaálmodta, újraélte orkánsodrású szeretkezéseik, szerelmük hónapjait, éveit. Lelkének íriszén megjelentek a szerelemtüzű pillantások, megismerkedésük vadul szelíd szempárbaja, az első érintés vérforraló hősége, az első és minden ölelés utolérhetetlensége, a tegnap és ma robusztus ereje, a holnap meg nem kérdőjelezhető ígéretei.

A rózsaszínű ajkak fénye mélyre nyúlt a lélek kútjába, a kristályízű vágyak összetorlódtak, a szív furcsa morze-jeleket ti-ti-tázott, félreérthetetlenül követelőzni kezdett.

Óvatosan maga felé fordította az asszony arcát és szemérmes mohósággal megcsókolta az ajkát. Az asszony csendes nyöszörgéssel vette tudomásul a készülő merényletet, sejtjei öntudatlanul dolgozni kezdtek, akarata szertefoszlott, mint egy sokat használt lábtörlő és belesímult a csók puha párnájába. Valami furcsa, tudaton kívüli reflexszel buggyantotta ki mellét, felajánlva e kora hajnali szertartás első áldozatául.

A férfi lassan csúszott le a felkínált mellekig, közben selyemízű csókokat szórt szét a könnyűpihéjű nyak ívelt hajlataiban, a csontházfényű fülcimpák rejtett zugaiban. Amikor az aranybarna mellbimbókhz ért, mindkettőjükön groteszk remegés futott végig. Az izomrostok reflexszerű rángatózása villámláshoz hasonló fényeket szikrázott, sürgős üzeneteket küldött szét az idegpályák kanyargós útjain, megfellebezhetetelen parancsot osztott társainak.

A férfi imádta az asszony hajnali illatát. Beletemette arcát az asszony ölébe és várta, hogy vágyai leterítsék. Az asszony úgy ígérte oda ölét, ahogy a tavaszi ugar símul az eüstfényű eke rögöt szaggató rítusához.

Ölelkeztek!

Hatalmas vulkánok törtek fel, valahonnan szférai hangok hallatszottak, soklábú lovak idegtépő dübörgése gyorsult, a dobhártyákon a szerelem ritmusai adtak találkozót, színek villóztak és az öl úgy fogadta a férfi erőteljes mozdulatait, mintha egy gyűrűző giliszta haláltáncát akarná utánozni.

Később csendesen pihentek egymás mellett és halkan, pihegve kérdezték.
-Szeretsz?
A visszhangszerű suttogó válasz sohasem késett.
-Szeretlek- mondta a másik.

A köd odaadta magát a napnak, a vizicsibék kint úsztak a frissen dauerolt hullámokon, a vizisikló korhadó ágyán szendergett, a pókok minden idegszálukkal a reggeli ébredéstől részeg rovarok bő lakomát ígérő díszrepülését figyelték, az élet apró és minden nap ismétlődő jelei már nem tudtak és nem is akartak ellenállni az új nap ébredésének.

Ők emlékeikben és az elmúlt órák még mindíg csodálatosan harsogó akkordjaiban vettek reggeli fürdőt. Eddig is tudták, de most mindennél biztosabban érezték, hogy szerelmüket még nagyon sokszor el kell mndaniuk egymásnak s hogy a szavak néma tükrei lehetnek csupán öröklétet ígérő érzelmeiknek.

Az emlékmű elé, melyet érzelmeik forró tégláiból építettek, csendes áhitattal rakták oda szerelmük átélt virágaiból font koszorúját.

Az emlékek opálos színei összekeveredtek az ég azúrjával és csendesen megbékélve vártak további ködhasogató hajnalokra.

1988