A DIÓFA
(gyermekkori barátom)

Az emlékeim között kószálok. Azokkal ölelkezem. Azok vesznek körül, mint magzatot az anyaméh. Belőlük táplálkozom, rajtuk keresztül élem újra világom és életem.

Már az sem zavar, hogy tudom, itt-ott bizton érzem: hamisak. Jótékony szelídséggel meghamisítottak. De tüzük-fényük van, s nekem újra erőt adnak. Ilyenkor, mikor a tavasz ígérete belepompázik a mindennapjaimba, felfokozódik bennem a múlt, felködlenek emberek, események, emlékek és én megfürdetem magam bennük.

Szedett-vedett ez az emlékhad, még arra sem gondolok, hogy rendet rakjak közöttük, csak hagyom, hgy felburjánzzanak, hogy elbódítsanak, visszavigyenek egy soha vissza nem térő múltba, símogatások, rózsaszínű emlékek közé, fiatal-, sőt gyermekkorom felejthetetlen pillanataiba.

Amikor írok, nem egyszer friss, jéghideg sör illatozik mellettem, agyagpohárban, hogy soká tartsa hűvösségét, s hogy felforrosodó emlékeimet öntözhessem vele. Így juttatja eszembe gyermekkorom nyári aludttejeit, a hűs pincéből elővarázsoltat, agyagköcsögben, friss kenyérrel, melyet talán Mami gyúrt, talán Bözsi, de illata az életet lehelte, ize pedig a mái napig itt bújkál szám szegletében.

Kukacvirágok özönére emlékszem, amelyek a kaputól az ámbitusig elborítottak minden téglaközt, az ember rajtuk lépkedve perzsaszőnyeget képzelhetett a lába alá. Színük és illatuk, mert hihető, vagy sem, illatuk volt, kiváltképpen estefelé, beitta magát emlékeimbe s ilyenkor, ha látom és érzem őket, mindent látok és érzek, ami köröttük volt.

Koratavaszon a kerítés mellett gazdag bokrokban pompáztak az ibolyák. Nem ám holmi ibolya-epigonok, hanem igenis ibolyák. Szirmai nagyok voltak, színük haragosan kék, illatuk bódító. Sohasem mertem letépni belőlük, csak hasrafekve szagolgattam, ízlelgettem őket, ha otthon lehettem.

A kerti lugas még ma is eltölt valamiféle félelemmel. Öt vagy hat cölöplábon állt. Oldalát sűrűn benőtte az ampelopszis. Egy kis padra s egy cseppnyi asztalkára emlékszem. Sokszor bújkáltam ott s azt hittem, senki nem tudja, tudhatja, hol vagyok. S akkor jött igazán társamul a félelem, amikor egy idő után nem keresett senki. Nem szólongattak, nem hiányoztam senkinek. S ilyenkor bárhogy sütött a nap, besötétedett köröttem a világ és egyre jobban féltem az egyedülléttől, elhagyatottságtól. Mint ahogy mindkettőtől félek ma is.

Még élt mindkét diófa. Ma már csak az egyik él, azazhogy inkább éldegél. Én a déli diófát tiszteltem. Az azóta halottat. Merthogy picit féltem tőle. Ágai merevek voltak, egyenesen törtek az ég felé, terpeszükben nem volt semmi hívogató. Rideg volt. Méltóságteljes. Nem is emlékszem, másztam-e rá valaha is.

A másik, az szívesen tárta ki szívét mindíg kalandravágyó énemnek, lombjaival átölelt, otthont adott, eltakart. És kora ősszel, még Veni Sancte előtt, nagyon sok és nagyon fínom csemegével ajándékozott meg.

Iskolakezdés előtt szertelenül hámoztam a még meg sem pattant zöldhátú diókat. Kezem ébenfekete lett, de én csak ettem, ettem, ettem. Tán nem is mohóságból, hanem, hogy fekete ujjaimat hetek múlva is nézegetve visszacsalogathassam az internátus hűvösségébe az oly nehezen otthagyott otthon melegét.
A szeptember eleji vásárok mindíg megkínozták gyomromat. Bár szigorúan tiltotta Édesanyám, én rendszeres vendége voltam a lacikonyháknak. Gyomrom aztán rút felháborodással vette tudomásul az ellene elkövetett merényletet, arcomra sápadt zöld színt, homlokomra fájdalom-kreálta ráncokat varázsolt, hogy figyelmeztessen bűneimre. De az is lehet, hogy csak reményeket ébresztett bennem, csak annyit, hogy egy-két napig még otthon maradhatok maródian, s nem kell bevonulnom az iskolába.

Évek múltán, elfeledve a sok könnyelműséget, újra nekiestem a vásári bódék ínycsiklandó csemegéinek, de a gyomrom jobban emlékezett, s újra megszenvedtem bűneimért.

Mi minden ötlik elő, jut eszembe ilyenkor!
Pedig csak gyermekkoromból mazsoláztam. Abból az otthonból, amely már csak emlékeimben építhető fel újra. Amelyben Mami áldott szeretete ölelt át. Öregedésemben meg-megújuló érzékenységem és szeretetéhségem minden vágyát ebben a szeretetben gyökereztetem.

Most megint tavasz van. Vagy az készülődik. Nem tudom, miért nem nézek előre, miért nem színezem jövőm horizontját inkább hazug és félhazug színekkel?
Miért a régmúlt halovány emlékeibe törölközöm?

De jó volna tudni, vajon tényleg: m i é r t ?

1993