MISKA
(a gyermekek barátja)

"A paraszt úgy belekapaszkodik a földbe,
mint a fa.
Aztán próbálja kitépni valaki.
(Vladyslaw Stanislaw Reymont)

Valahányszor Szabó Pál vagy Veres Péter-énekelte parasztfiguráról olvasok, ha Görbe Jánost látom az "Emberek a havason" főszereplőjeként, Szirtes Ádámot Góz Jóskaként a filmvásznon, Miska jut az eszembe. Meg Rozika, a feleség, aki nélkül Miska nem is volt igazán Miska.

Miska nem tartozott a módosabb parasztok közé, ám törekvése, szorgalma és elszántsága sejtetni engedte, hogy ha az Isten is belesegít, ketten csak mennek valamire. Ő megtette a magáét, az Isten sem vonható felelősségre, amiért mindez nem sikerült. Ha volt oka mindannak, ami Miskával történt, hát az mindenképpen a történelem könyörtelenségére fogható.

Rozikáék kezdettől fogva nagyon szerették volna, ha gyermekük születik. Többet azonban, amit akkoriban tenni lehetett, nem tehettek. Hol volt még mindaz az orvosi praktika és technika, amely nélkül a meddőség gyógyíthatatlanul végigkínozza a gyermek után áhítók életét?
Magam tipegő gyermekként találkoztam velük először, hiszen onnan hoztuk a tejet, a tejfölt, de még a Rozika-köpülte vajat is. Hamar szeretetükbe fogadtak, kis túlzással azt is mondhatnám: gyermeküknek tekintettek. Lógtam hát szertelenül a nyakukon, amennyit csak bírtam. Itt láttam -mert meg soha nem tanultam- mindazt, amit a parasztembernek tudnia illett és kellett, ha talpon akart maradni.

Miska a hétköznapokon paraszti uniformisban járt. Mindíg majdnem földig érő, kék, durvaszövésű kötény volt előtte. Ha munkában volt, mindkét szára a bokáját verte, ha fájront volt, vagy éppen pihenhetett, sem vetette le. Ilyenkor a kötény jobb alsó csücskét felemelte és bedugta a gatya derékkorcába (szigorúan a baloldaliba!), hogy ha aztán újra nekiáll valaminek, hát kiakassza onnan.

De nemcsak engem szeretett, a falu majd minden gyerekét, miként azok is őt. Ha Tél tábornok Erzsébet, legkésőbb András napján fehér leplet terített a természetre, már vártuk, hogy Miska kis paraszt-szánjával végigmasírozzon a falun, szinte várva, hogy innen-onnan, mindenhonnan előbukkanjanak a szánkázásra éhes lurkók.

Miskától nem kellett kérdezni, hogy "Bácsi! szabad utána kötni?", mert Miska egyenesen azért jött, hogy szabadjon. Hogy a megannyi pákosztos hosszú sora csimpaszkodjék a saroglyába és egymásba és ott szalamanderozzék a lőrinci főutcán.

Volt, hogy Miska akár Cserdiig vagy Csonkamindszentig is kivitte a társaságot, amely viháncolva-vihogva, néha kifagyottan addig lógott Miska szánkóján, míg a szigorú szülői parancs haza nem utasította őket.

Konkurrencia nem akadt. Volt ugyan néha, hogy Járai állatorvos kihozta két böhöncnagy bernáthegyijét hasonló céllal, de azok csupán az unokái örömét szolgálták. Még később, amikor a csődörtelepet létesítették -ahol először találkoztunk a teremtés oly nagyon titkolt jelenségeivel-, előfordult, hogy a mének megjáratásakor meghúztak bennünket a fiatal lovászok, de az mégsem volt olyan, mint Miska sétaszánkáztatása. Mert akinek szegénysége révén még szánkója sem lehetett, az bizony Miska szánjának talpán állva kapaszkodott s épp úgy élvezte a tél akkor korántsem ritka örömeit, mint aki akár vasalt, akár fatalpú szánkóján tehette azt.

Miskától tanultam meg fejni, herét kaszálni, jószágot etetni, de még felkantározni, befogni és kocsizni is. Gyönyörű istállójában dínyertes bonyhádi tarkák sorakoztak, akik elé segítettem odavetni az idejekorán betakarított kukoricaszárat, azaz az í z i t.


Rozika szerény, szorgalmas és iskolázottságához képest viszonyítottan művelt feleség-asszony volt. Bár dolgos volt, mint minden parasztasszony, igénye arra, hogy ne csak érdeklődjön a világ dolgai iránt, de olvashasson is róluk, kiapaszthatatlan volt. Ha Miska -szigorú, ám meg nem írt szokásrend szerint- szerda délutánonként az Iparoskörbe ment, hogy ott meghányja-vesse a világ és a falu dolgait, Rozika nem egyszer vele tartott. Ha pedig előkerült a városból egy "nadrágos ember", aki nemcsak értette, de meg is magyarázta, hogy mi történik ott kint a nagyvilágban, Rozika elmaradhatatlan volt.

Legjobban azt szerettem, ha Rozika vajat köpült. Én ilyenkor mellette kucorogtam a tornácon, ölemben a pincéből frissen előhozott, agyagcsuporban hűtött s altatott tejjel, melyet kiskanállal úgy lehetett meríteni, mintha a legfínomabb puding lett volna. Ma is érzem a számban azt az ízt, amelyet azóta semmiféle csinált, raffinált joghurt, kefír és egyéb savanyított tejféleség felidézni nem tud.

Rozika köpült és dalolt, mint a népszínművekben szokás. Miközben készült a vaj. Amely aztán olyan sárga lett, mit mostanság az az 1-es busz, amelyik mindkét oldalán hirdeti Pécsett, hogy merre is van a Rácz-bútorház.

Miska jóhangú ember volt. Ha Magosföldi plébános úr hagyott időt a szagosmisén, hogy felzendüljön az ének, Miska baritonja biztos, hogy kihallatszott a kórusból. De énekelt ő az iparosköri bálon is. Nem magyarnótát, de magyaros dalt. Olyant, amilyenért Kodály és Bartók bebarangolta az egész országot.

Aztán volt, hogy összegyűlt a gyerekhad és Miska kórust alakított. Mindenféle nótára tanított meg benünket, keveseket még "olyanra" is, meg sokféle viccesre. Máig fülemben van az a "kánonversike", amely -gondolom- országszerte ismert ugyan, de dallamát Miska fabrikálta.

Énekeltük is torkunkszakadtából, hogy

"apacuka, fundaluka,
funda kávé, kamanduka,
abcug, fundaluk,
funda kávé, kamanduk!"

Ugy-e értelmes? De az ipi-apacshoz és egyéb kiszámolós játékhoz igencsak passzolt.

Miska szépen gyarapodott. Már úgy látszott, megveheti a megöregedett és ugyancsak gyerek nélkül élő Pozsgaiék jópár holdját, amikor -1941 december 20-án!- SAS behívóval hazát védeni rendelték Miskát.

Mármost nem tudom, szorult-e bé valamiféle emberség abba, aki Karácsony hajnalán elszakította családjuktól azokat, akik nélkül nem Karácsony a Karácsony. De a parancs az parancs, Miskának mennie kellett.
Rozika sokáig nem kapott hírt Miskáról. S amikor végre kapott, igencsak szomorító volt az. Abban biztos lehetett, hogy Miska fogságba esett. Abban már kevésbbé, vajon túlélte-e, túléli-e.

Aztán jöttek a történelmi parancsok. Földelvétel, padlásprés és mindaz, amiről ma már tudjuk -és reméljük, hogy soha vissza nem térő- történelem, s amelyek élő tanúi napról napra fogynak. Rozika egyedül állta a sarat, szenvedte végig, amíg mindenüket elvitték, kuláklistára kényszerítették.

Aztán egyszer váratlanul betoppant, vagyishogy inkább hazavánszorgott Miska. Csontsovánnyá fogyva, erejét vesztve. Ropzika szerető gondoskodásába bugyolálva élt még pár hónapot, azán -amint mondta: amiért imádkozott!- kivitette magát a szentlőrinci temetőbe.

Rozika nagysokára követte csak, ott alszanak egymás mellett abban a békében, amely előbb-utóbb megadatik mindnyájunknak.