CZ.MÁTÉ 1945-BEN
("azok" az évek)

Cz. Máté magateremtette halastavas tanyája ott húzódott a Cserdibe vezető országút mentén a Cselekdomb aljában. Sűrűn benőtt bozótosba burkolózott a tanya, még a hatalmasra nőtt szomorúfűzek sem árulkodtak arról, hogy az elhagyottnak tűnő csalitosban ember lakik. A düledező istállón és a tavaszonként újrameszelt kalyibán kívül semmi sem sejttette, hogy ott bizony élet folyik. Ha ugyan életnek lehet nevezni azt, ahogy Máté tengette ott lassan múló napjait.

1920-ban Máté úgy határozott, hogy meggazdagszik. Erre legalkalmasabbnak azt tartotta, ha elmegy Belgiumba bányásznak, ott eltölt két-három évet, aztán hazajőve gondolkodhatik azon, kitől, hol és mennyi földet vásároljon, s még akár asszonyt is keríthet magának.

El is töltött Máté odakint néhány évet, közben megismerkedett a szociáldemokráciával, halványan derengeni kezdett benne valami, amit szociális érzékenységnek, munkásöntudatnak, igazságkeresésnek neveznek, aztán mindezzel és csekélyke összegyűjtött vagyonával (nem volt az csak vagyonka!) hazatántorgott valahogy. Ám a világgazdasági válság, amely még a Rockefellereket sem kímélte, Mátét egyszerűen földhözcsapta. Csak annyi ereje maradt, hogy megvegye ezt a falutól messze eső, egykor szebb napokat látott tanyát. De mert földvásárlásra pénze már nem akadt, szorgos munkával halastavat ásott, abba telepített néhány mázsányi halat és ettől kezdve ő látta el az ilyen irányban korántsem igényes falut egy-egy ünnepi halvacsorára valóval.

De mert a kint felébredt munkásöntudata arra ösztökélte, hogy keresse, kutassa az igazságtalanságokat, és mert ebbéli tapasztalatainak és felismeréseinek hangot is adott, Máté életének különös korszaka köszöntött be. Ez volt Máté életében a "No, idefigyeljen, Máté!" korszak. Merthogy Puskás főszolgabíró uram mindenkor így kezdte mondókáját, ha Mátét maga elé idézte faluszerte harsogott és lázítónak titulált beszédei miatt. Máté ilyenkor mindíg kényszerű fogadalmat tett megjavulását illetően, ám alig lépett ki a főszolgabírói arborétum környezetéből, máris harsogta véleményét az urakról, akiket summázva egyszerűen csak gazembereknek tartott.

Elég sokáig tartott Máté életében ez a korszak, ám amikor a háború elvonult, új titulust érdemelt ki Máté, új korszak köszöntött rá. Ezt a korszakot "Máté-úr" korszaknak is hívhatnánk, hiszen úr lett itt egyszerre mindenki a suszterinastól a főispánig bezárólag. Megnőtt a falu halételek iránti étvágya is, így Máté ha gazdagnak nem is tudhatta magát, jobb életet élt, mint addig valaha.

Ám azon a számára gyűgyíthatatlan csalódáson és atrocitáson, melyet a felszabadulás később szentnek mondott pillanataiban kellett elviselnie, nemigen tudta magát átverekedni.

Az történt ugyanis, hogy a front elvonulása utáni napokban egy orosz katona elrekvirálta Máté egyetlen és nélkülözhetetlen gebéjét. Máté ugyan tiltakozott a merénylet ellen, de haragját, mérgét és főként keserűségét nem tudta könyörületté változtatni. Így hát Máté kedvenc lova hadbavonult. Rejtély, miként vehette hasznát annak bármiféle hadsereg is, hiszen a gebe olyan sovány volt, hogy azon szinte vidáman keresztül lehetett látni.

Máténak pénze arra sohasem volt, hogy új paripát vásároljon magának, bánatát és keserűségét úgy egyenlítette ki, hogy a falu főterén most már a felszabadítókat szídta fennhangon, bár szidalmaiból jutott bőven a még mindíg szolgálatban lévő főszolgabírónak is. Akinek viszont az események ugyancsak megnyirbálták hatalmát és aki így kénytelen-kelletlen el kellett viselje Máté fodrozódó haragját. (Még az is lehet, hogy titokban egyetértett Mátéval.)

Hol volt már az a kor, amelyben Puskás főszolgabíró úr parancsára lassan végiglépkedett két kakastollas csendőr a falun és még a Járaiék hatalmas komondorai is behúzták fülüket-farkukat a méltóságteljes vonulás láttán.

Máté "úr"-sága azonban nem tartott sokáig, Miként sok másoké sem, de erről most ne essék szó.

Klár Miska, a falu kommunista párttitkára felismerte Mátéban a sorsában megtépett, kisemmizett agrárproletárt és addig agitálta Cz. urat, amíg abból elvtársat nem sikerült faragnia.

Klár Mihályt az egész falu rendes embernek tartotta. Nem is hívta senki Klár elvtársnak, Miska volt az mindenkinek. Máténak is. Akinek múltjával persze lehetett példálózni, a aki lépten-nyomon teregette ki már-már unalmassá váló panaszát minden fórumon. Legendásak voltak a falugyűlések (akkor még nem így hívták azokat), a pártnapok és egyéb rendezvények, ahol Máté dühtől dagadó erekkel és vörösre vált képpel követelte: adják vissza neki a tőle igazságtalanul elvitt lovát. Törődhetett a gyűlés bármivel, arra bizton lehetett számítani, hogy Cz. Máté akár napirend előtti felszólamlás formájában, akár zárszóként, de kéretlenül is mindíg felkerül a napirendi listára.

Klár Miska hiába kapacitálta Mátét, ugyan szokna már le erről az ostoba követelőzésről. Máté azonban jogaira és "munkásmozgalmi múlt"-jára hivatkozott és egyre hangosabbá vált. Már mintha inkább teherré, mintsem példaképpé és hivatkozási alappá vált volna Máté közszereplésben való jelenléte.

Kizárására és a falu aktíyv politikai életéből való eltávolítására nem volt elég ok Máté hangoskodása. Kapóra jött azonban 1948, a szocdem és kommunista párt egyesülési ceremóniája. A párt tagjainak számot kellett adniok nemcsak hűségükről és elkötelezettségükről, de politikai felvilágosultságukról is.

A bizottság, amely hivatott volt mindezt mérlegelni és megvizsgálni, igen szép számú volt. Helyet foglaltak benne a falu politikai szereplői, ott voltak az (akkor még szentlőrinci) járás aktivistái, köztük az ugyancsak faluszülötte, zsellérből lett járási titkár, a később megyei tanácselnök-helyettesként ismert dr. (!) F. János is. De ott virított a megyéből is egy nagytekintélyű elvtárs az asztal mellett, belőle később igen magas funkcionárius lett, akinek nevéhez a "három T" (támogat, tűr, tilt) fogalma kötődik. (Fiatalabbak ne próbálkozzanak a megfejtéssel, az öregebbek pedig acélozzák meg memóriájukat és rögtön tudni fogják, kiről is beszélek.)

Müködött ezidőtájt Szentlőrincen egy megyszerte jóhírű vasuti resti, minek tulajdonosa bizonyos Hornicsek úr volt. 160 centis magasságához (vagy inkább alacsonyságához) tekintélyes termet járt, olyan ember volt, akit könnyebb átugrani, mint körbefutni. Hatalmas, golyószerű tar koponyája holdvilág-szerűen csillogott. Konyhája híres volt, mint minden vasúti restinek abban az időben. Közismertsége kiterjedt falun kívül is és rostonsültjei, messziről illatozó brassói aprópecsenyéi, velős pacaljai és egyéb fínomságai sokszor tűntek el idelátogató városi méltóságok inyencségre éhes gyomraiban. Hornicsek út hát ismert ember volt a környéken.

Máté életében bekövetkezett a számadások órája, azaz a tagfelülvizsgálat. Faggatták is barátunkat mindarról, amiről egy öntudatos proletárnak tudomása kellett vón' legyen. Ám Máté néma maradt, mint halai ott kint a Cserdibe vezető útmenti halastóban.

Amikor már minden próbálkozás fiaskót vallott, Klár Miska szemében felcsillant a remény, hogy ő képes lesz Máté tehetetlenségével megbirkózni és rendet tenni az e tekintetben üresnek tűnő fejben. A bizottság feje felett lógó Rákosi-képre mutatott és fennhangon kérdezte Mátétól:

"De ezt az elvtársat csak megismered, ugy-e?"

Máté arcán elsímultak a ráncok és boldog mosollyal felelte:

"No hallod, már hogyne ismerném fel. Ez Hornicsek úr, a restis!"

Klár Miska elsápadt, Máté az alapszervezeten kívül találhatta magát és csak nagyon lassan szokott le arról, hogy elrekvirált lovát visszakövetelje.

Mert rá akkor már bíz' egyre kevéssé hallgatott bárki is.

1997