ZSÚR
((útban Európa felé))

Suttyó koromban zsúrra voltam hivatalos. Kifényesedett nadrágom ülepét akár tükörként is használhattam volna, így kollégiumi társaimtől kértem és kaptam az alkalomhoz illő, "mintha-rámöntötték-volna" (a harmadik emeletről) ruhaféleségeket.
Én azonban heves izgalommal készültem. Ma úgy mondanák: piszkosul, vagy úgy: ezerrel!

Merthogy tudtam: ott lesz szívem akkori imádottja, a kékszemű, szőkevarkocsú kislány, akibe -utcán át- halálosan szerelmes voltam. Hittem, most a zsúron itt lesz az alkalom, hogy bemutatkozhassam, megismerhessem.
Botor módon elsőnek érkeztem. Üres kézzel! Így kényszerűen végig kellett néznem, hogy a meghívott vendégsereg tagjai sorban érkezve miként nyújtják át virágaikat, szerény ajándékaikat a ház kisasszonyának, asszonyának.
"Imádottam" később érkezett édesanyjával és ügyeletes udvarlójával együtt. Vele valcerozott, tangózott egész este.

Csupán egy, a hangulat tetején ropott lovacska (tudják-e vajon a mai fiatalok, milyen elementáris társastánc volt az annakidején?, -mert foghattuk egymás derekát-) közben érhettem karcsúságához, de nekem ez az este ezért, a mai napig is gyönyörű emlék maradt.

******************

Olvasom, hallgatom: népünk zsúrra hivatalos.
Meghívót kaptunk az Európai Unióba. Izgatottan készülődünk, mint én tettem annakidején.
De mi már ismerjük a protokollt, tudjuk mi a módi, nem fogunk üres kézzel érkezni.
Visszük magunkkal ajándékainkat.

Visszük tízmillió dolláros adósságunkat, egymás szavába-hitelébe-becsületébe vágó parlamenti vitáinkat, Trianonra emlékeztető ünnepségeinket, ki-tudja-már hány százalékos inflációnkat, bizonytalanságunkat és bizonytalankodásunkat jövőnket és jelenünket illetően, acsarkodásainkat, egymás múltjában vájkáló kíváncsiságunkat, írígységünket, mímelt európaiságunkat, térdrehullott irodalmunkat, pianissimóvá halkult zenénket, megkopott hitünket, határokon túl harsogott dícsekvéseinket, helybentopogásunk monotóniáját, összefércelt törvényeinket, hivalkodó magyarságunkat.

Nem kell hát majd szégyenkeznünk később jövő társaink előtt.
Mi tisztességes csomaggal érkezünk. S minden bizonnyal abban a reményben, hogy találkozni fogunk vágyainkkal, hogy megismerhetjük éppen ügyeletes imádottunkat, hogy szóba elegyednek velünk s hogy a bőség asztalánál mi is zsíros falatokhoz jutunk.
Kívánom: így legyen!

De nekem valahogy visszajátszik megszépített emlékem "arról" a zsúrról, ahol kissé kopottan, kissé a perifériára szorulva részt vehettem ugyan, de ahonnan igaz, megfogható, hasznomra válható ajándékkal csak nem térhettem haza.
Kíváncsi vagyok, mit hozhatunk haza az Európai Unió népünket oly szívesen invitáló és fogadó zsúrjáról.
Remélem többet, mint megszépíthető emlékeket.

****************

Utóirat 2005 októberében:
Sohasem voltam jó vátesz, sámáni tulajdonságaim sincsenek, de azért (ugy-e) nem sokat tévedtem.