Szikrák, Napok

hány szikrát gyújtottam már
sötét, bársony puha égen
és milyen örömmel néztem
a csalfa fényeket, ahogyan
csillagképeket alkotnak és vezetnek
vándort, hajóst, utazót
és sóhajra késztetnek bús,
vagy boldog szerelmeseket, akik
társuk, vagy a magány oldalán
elmerengenek a távoli tű-fények
ragyogó halmazán


hány rőzselángot hagytam már
elhamvadni és az illanó láng
nyomát őrző szívdobbanásként
vibráló parázzsal rajzoltam
vérvörös, vagy narancs köröket
és végtelen jelet, mely a kezemből fakadt
és mint vékony, önmagába forduló
patak ott maradt
hiába fedte hamvadt hamu szürke
pora az egykori tüzet, a jel
még retinámon át üzent


hány máglya lángjába néztem már...
szinte fájt a szemem és a kezem
eltakarta hőtől égő arcomat
láttam elhamvadni egykori
életek nyomát és
fekete-szürke porát sirattam néha
bár éreztem milyen nagyszerű ez az
egész, amint az anyag eltűnni látszik
és elválik lényeg és a hordozó
vonzott ez a szinte feloldozó élmény
és követte tekintetem a felfelé törő pernyét,
amint rebben, lebeg, ujjong, majd
visszahull oda, ahová tartozik
és majd lassan földdé változik,
de a lángok peremén, ahol elenyészik
a fény, ott megláttam a vibráló,
forrongó levegőben, amint
a fa lelke szabaddá vált és
áttörte az egykor szorító határt


hány Napot őriztem féltőn szívemben
neveltem, tápláltam, melengettem
és később hogyan csodáltam lebegő,
aranysárga fényét, a kavargó tűzözönt,
mely újból és újból rám köszönt
boldog voltam ha szívembe néztem
és mennyire féltem, elhagy majd
és mégis, ha eljött az idő,
küldtem: Menj! Na maradj itt!
Vár a világ, hogy életet adj!
...és ment, és tündököl most is,
fényét már másokra ontja,
rám már csak ritkán hullik
egy-egy csillanó sugár
és olyankor boldog-szomorú szívem
hevesebben dobog, hisz
nem hiába hittem! a tüzem
most is tovább ég....
de azóta is új Napok gyúlnak
bennem és új hittel óvom fényüket,
vigyázom létüket, hogy erősek legyenek
és Ők is útra kelhessenek
bár tudom, majd minden búcsúnál
újra meghalok, de amíg szívem
dobog mindig lesz új remény és
mindig lesz új búcsúzás, mert
így követeli az örök
Megújulás...



féktelen évek...


féktelen évek
félelmes
fekete falak
körbe fognak
eléd állnak
léted elzárják
fogva tartanak

a szavak
sem nyitnak már
utat
az ajtón
lakat
ablak sehol
senki sincs Veled
remény sehol
ezer ember és
ezer szív és
mind dobog
körülötted,
de érzed
egy sincs
amelyik érted
ver
szétdobálva,
szanaszét
hever
a rég elmondott
milliószor ismételt
frázisok tömege

de valami új kellene
valami megrázó,
valami felrázó
vagy legalább
valami lázadó üvöltés
valami vihar,
amikor a szél
süvölt és
a villámok
tépett cafatokká
szaggatják
a rendet
a csendet
a szép szavakat
a mosolyokat
és fájó
őszinte vallomássá
szelídülnek
és lágy csókokba
hajlik a vonagló
vészterhes idő

verd hát
a falakat
csapkodd
a szavakat
amíg mindenütt
érzések csorognak
és ha fejjel mész
a falnak,
már az se fáj
és megtalál
aki szívedbe mar
hisz nincs határ
nincs vég
nincs kezdet
minden gondolatod
megértésre vár
de sehol
semmi
senki
aki tudná
mi az ár

te is csak
forogsz
önmagadat keresed
végig vágódsz
az utcaköveken
hazug álmaid
mind kiröppennek
alólad
és most egyedül maradsz
valóban
ez nem a versekbe írt
hamis magány
ez más
elhagytad
önnön magad
csak egy darab
hús vagy
nem oly őszinte
mint egy állat
de ugyanolyan
ösztönös
s minden mozdulatod
tetted
és gondolatod
körkörös
örvénybe hajt
életek
halálok
szavak
mondatok
szárnyalások
zuhanások
ismét
újra
és
újra
és mégis
minden hiába
mert
minden...

mert
minden
messze van...

Remény


voltam már őszi, hulló falevél
búcsút intettem már ezerszer a száraz ágaknak
a kopár tájtól is elköszöntem azokon a dér-harmatos reggeleken
és földre lapulva vártam, míg az enyészet
szabaddá tette fogoly lelkemet

voltam már tavaszi, nyíló virág szirma
és köszöntöttem reggelente csillogó, arany-harmatot sírva
az érkező Napot
színeimmel lepkét és bogarat hívogattam
vagy lányok kezében boldogan ragyogtam

voltam már téli, jégkristály-csipke üveg ablakon
kisgyermek lesett rajtam át
és figyelte az utcát, ahol az esti lámpa fényben
tétován hullottak alá a semmiből érkező pelyhek
és olvadni kezdett lelkem ott, ahol a lélegzet elért
szabad utat engedtem a szemnek egy meleg mosolyért

voltam már nyáron fénylő vízcsepp tóból előlépő lányon
magamba zártam a Napot
és bőrén kéjesen, meg-megállva kúsztam végig
míg a forróság elégetett
és mint pára szálltam fel az égig, hol a vágyaim felhővé dagadtak
és végül könnyeim esőt adtak az alkonyatnak

voltam már minden a világon
mit teremtett az önvaló képzelet
voltam kérés, válasz és üzenet
vallomás és búcsú
álom és ébredés
csorgó vér és heves lüktetés
zihálás rettegéstől vagy mámortól nyíló ajkakon
voltam valóság bár azt hittem álmodom
voltam nevetés és sikoly
voltam könnye örömnek, bánatnak
voltam társa egyedül a magánynak

voltam már minden
és nem maradt belőlem semmi
most azt sem tudom merre kell menni
nem tudom mi hív és mit kell tenni
hisz kit érdekel?
mit számít mi voltam?
engem is csak az érdekel
mi lehetek még

reménykedek...
talán egyszer... még Ember is lehetek...

Vannak sorok


Vannak sorok...,
amiket írni kell!

...mert muszáj!

...mert valami hajt,
szorít belül
és ha nem sikerül
"verssé" formálni
a sok tolakodó betűt...
az sem számít!
Csak ámít,
amikor azt hiszed
szabályok,
rímek teszik "verssé"
a versedet.
A lélek,
az érzés vezesse
kezedet és
ne számolj szótagot...
csak figyeld
a dallamot,
ami belülről árad
és nem a kezedet
vagy a szádat,
a szívedet hagyja el.

Minden szóban
benne leszel,
minden betű Téged
ölel.
A sorokban,
ha így teszel,
a mindenség
jön hozzád el.

...mert vannak sorok,
amiket írni kell...


séták - gondolatok a végtelenig és vissza

sétákat őriznek fák sápadt levelei
erdők könnyét sírják a ködszagú reggelek
tavak mélyén selymes gyönyör rejtőzik
homokos partokat üdvözlik a tengerek

sziklák ezer éles repedéséből
fehér és piros virágok fakadnak
gyökereik hegyek húsába vágnak
míg szirmaik az égre kacagnak

szivárvány születik felhők
izzadt, duzzadó cseppjein...


lábaim süppednek lazán a homokba
míg magamban lépkedek
a világ vagyok Én
és én vagyok a Világ
állok az idők kezdetén
és látom, amint minden véget ér
körbe fordul a lét
kezemben tartom a Végtelent
leülök a Semmi peremén
és ledobom minden vétkemet
elveszett már minden álmom
miért is voltak nem tudom
bennem cseng minden dalom
és én kint halkan dúdolom
a homályból előtűnnek a fák
rezzennek a levelek
felnőnek a hegyek
mélyülnek a tavak
csengenek a szavak
hívnak a mozdulatok
fájnak az érzések
éled minden, amiről azt hittem
már rég elmaradt
előre kellene lépnem
vagy dőlnöm legalább
de nem mozdulok
makacs létem megaláz
hátat fordítok végzetemnek
sétám folytatom tovább...

...falevelek peregnek
rajtuk zizegnek lépteim

a szél arcomba sodorja hajamat
meglendítem, felrántom a fejemet
és mint a rakoncátlan tincsek
talán én is meglelem majd a helyemet

ringatózva lépkedek az előtűnő árnyak között
utat nyit nekem a csendes esti homály
bánat rögöket rugdosok magam előtt
s közben halkan dúdolom... talán... talán...



Űr lennék

űr lennék,
mindent betöltő
megfoghatatlan valósága
a görbült térnek,
otthona az energiának
és minden létezésnek

űr lennék...
a mindent betöltő
Semmi,
a mindent elmondó
Némaság

tudnám, hogy erényeim
elenyésznek
és csak a gyarlóság
az ami örök,
nem úgy, mint a
fényüket felélő,
lágyan reszkető
Csillagok

nem úgy, mint a
semmitől nem félő,
őrjítő iramban rohanó
üstökös, ami ködös
hajnalon, láthatatlan
szeli át a még sötét,
itt ragadt éjszakát

az Űr az egyedül örök
csak a semmiből
jöhetnek létre új világok
s naponta arra vágyok, hogy
megszülessenek
a lángoló, izzó tömegek
a keringő, forgó óriások,
az új és csodásabb
Világok

űr lennék
és magamba fogadnám
az idő
ölelő pillanatait

űr lennék...
nem a Semmi
és nem a Minden...

űr lennék...

Mondóka

kell a
levegő
kell a
szerető
ágy és
heverő
reánk vár!

csókom
ha adom
csókod
ha kapom
ajkad
harapom
jó, ha fáj!

szálló
lepedő
égben
lebegő
értem
epedő
szegény lány!

vágyam
haza ér
kínom
mit sem ér
éjjel
eltűntél
ne nézz rám!

várlak
haza még
hívlak
haza rég
kérlek
ne remélj
elém állj!

sírok
ha tagadsz
fáj, hogy
ha nem adsz
ősz ez
vagy tavasz
segíts már!

csónak
lebegő
sátor
befedő
ajkad
nevető
szivárvány!