Gyermekek vagyunk...

gyermekek vagyunk
és mosolyunk még
gondtalan, mint
ahogy tova suhan
a felhőket hajszoló
könnyű nyári szellő

gyermekek vagyunk
és szemünk még
úgy csillog, mint
kristály-levegőjű éjszakákon
a téli csillagok
amikor mindent
fehér szikrák borítanak
és hallani véljük
amint a Hold fénye
a hólepelhez ér

gyermekek vagyunk
és könnyeink még
úgy csordulnak, mint
harmat halványzöld
levél nyelén, míg
végül a hegyéhez ér
és zuhanni kezd

gyermekek vagyunk
és lelkünk még
oly ártatlan, mint
cseresznye virág szirma,
mint érintetlen
tó, ha felszínéhez
gondolat sem ér, vagy
mint a csend,
mint az időtlen,
a mindent átfogó tudat,
amikor az örökkévalóság
mindent átitat

gyermekek vagyunk
és hitünk valósága
meséink ábrándjaival
keveredve alkot
egy szép, egy új világot
és elhisszük, hogy
jó lesz a rossz, ha
megszagol egy
szép virágot

gyermekek vagyunk
és ha felnövünk...

...talán bele is halunk

Eső és üzenet

cseppenként hullik alá
a boldog eső és
mint jó szerető
simítja bőrömet
hűvös érintése felébreszti
alvó vágyamat
és mindent átitat
átlátszó illatával
körbefon, megkötöz
szívemre aranyfonálból
masnit ragaszt, hogy
mint ajándékot
nyújtsam át azt,
mit benne rejtek
talán van még, kit
érdekel és nem
dobja el, vagy nem
csak mosolyog
elnézően, mint
félrekapcsolt hívást
fogadó,
megértő hallgató

az ezüstös esőcseppek
végig kúsznak testemen,
mint valaha boldog
esteken becéző kezek
a pórusok felfénylenek
és zubogni kezd a vér,
mint ahogy őszidőben
szőlőszemek levét
csurrantja a prés
ó már nem csak álom, hanem
boldog valóságom lesz az,
ha szavakba öntött
érzéseim értő fülekre
találnak és mosolyt
fakasztanak édes ajkakon
boldoggá tesz a szentté
avatott pillanat, míg
kezem a billentyűkön szalad
és a megszülető sorokat
olvassák derűsen csillogó szemek,
s tudják, ennyi csupán,
mit kábeleken üzenhetek

ennyi az életem

Hazám

Ha azt mondom Hazám...
...mit mondok akkor?
Mondom az ég sosem volt kékjét,
füvek édesen zöld illatát.
Mondom a levegő anyatej ízét,
földek szülői bánatát.
Elmondom a kalászok rengetegében
megbúvó búzavirágot.
Elmondom a hólepel alól
csontvázként kibukkanó akácot.

Ha azt kiáltom Hazám...
...mit kiáltok akkor?
Kiáltom harcokban megfáradt
nomád népek nyugalmát.
Kiáltom bezúduló még vad
hadak pusztító dúlását.
Kikiáltom a szabadságunkért
életüket adók néma sikolyát.
Kikiáltom a fehér, a vörös és
minden más színű terror iszonyát.

Ha azt súgom Hazám...
...mit súgok akkor?
Súgom szeretettel ölelő folyók
égszínű, lankás habjait.
Súgom mosolygó dombok, hegyek
útra csábító hangjait.
Belesúgom a sötét barlangok
nedves-csendjébe titkaim.
Belesúgom gyógyító hőforrások
gőzölgő mélyébe bánataim.

Ha azt hallom Hazám...
...mit hallok akkor?
Hallom gyermeküket altató anyák
lágyan-mosolygó dalát.
Hallom ártatlanokat pusztító
harcokba indulók sóhaját.
Meghallom, ha ismerős csillagok fényét
nézni hívnak kristályfényű esték.
Meghallom, ha egymásnak égi-titkokat
súgnak a villám röptű fecskék.

Ha azt játszom Hazám...
...mit játszok akkor?
Játszom napsugarat arany koronánk
ferde keresztjén.
Játszom véres harapást parasztvezér
megsütött testén.
Eljátszom, hogy csak itt élhetek
annyira szeretlek.
Eljátszom, hogy érted élek
sohasem temetlek.

Ha azt álmodom Hazám...
...mit álmodok akkor?
Álmodok dicső és hitvány urat,
szép jövőt és büszke múltat.
Álmodok nyugodt éjszakát, boldog nappalt
és esküket, amelyek megfakultak.
Megálmodok elesett bevehetetlen
büszke várakat.
Megálmodok komoly felnőtté silányodó
tervekkel teli srácokat.

Ha azt látom Hazám...
...mit látok akkor?
Látom a mesék hőseit
Csillagszeműt és Fehérlófiát.
Látom a csillagösvényen érkező
Csabát, Attila fiát.
Meglátom mennyi nyomort és szenvedést
viselt el népem.
Meglátom mennyi náció alkotja
összeolvadva lázadó vérem.

Ha azt vallom Hazám...
...mit vallok akkor?
Vallom az édes gyermekkort,
eperízű fákat, hatalmas teleket.
Vallom az angyali lányokat,
édes csókokat, szép szerelmeket.
Megvallom minden jó tettemet
és jutalmam elől elfutok.
Megvallom minden vétlen vétkemet
és a büntetést elfogadom.

Ha azt hiszem Hazám...
...mit hiszek akkor?
Hiszem a lehullott gyümölcsöt,
az érett gabonát.
Hiszem a paraszt könnyét,
a munkás bánatát.
Elhiszem a sírokon égő gyertyák
emléket őrző lángjait.
Elhiszem a gyermekek jövőt-ígérő
gondtalan kacajait.

Ha azt érzem Hazám...
...mit érzek én akkor?
Érzem, hogy élek,
érzem, hogy ember vagyok!
Megérzem, hogy ide,
hozzátok tartozom!



Sámán lettem

tűzbe nézek
tűzzé válok
próbálok aranyos palástot

fényes szikrák
messze szállnak
szellő lányok táncot járnak

dobok hangja
bennem dobban
láncos botom földön koppan

lelkem járja
ezt a táncot
ledobja a nehéz láncot

körbe-körbe
egyre másra
léptem visz a másvilágra

vágyak, álmok
egybefolynak
nincsen múlt és nincsen holnap

lángok fénye
elvarázsol
tűz leánya velem táncol

izzó parázs
szemem helyén
táncot járok fák tetején

lábam dobban
testem billen
lelkem messze jár már innen

sólyom szárnyak
repítenek
Sámán hangok
segítenek

ropog a tűz
már nem hallom
darabokban minden csontom

szétszednek
majd összeraknak
táncot járok önmagamnak

sámán forgás
varázs körök
tűz szívébe beköltözök

szól még a dal
dobban a láb
a tűz sem adja még alább

én fekszem csak
földön testem
életfáról visszaestem

helyén van már
minden csontom
varázsigéimet ontom

sámán vagyok
táltos lettem
sólyomként száll már a lelkem

köszöntöm a fát
az erdőt
ismerem a bárányfelhőt

barátom őz
alvó bagoly
titkokat súg a hangyaboly

két világ közt
ajtó vagyok
a földön fekve is szárnyalok

test sebeket begyógyítok
lelketeknek erőt adok
naponta többször meghalok


Vágta

Elhagyom fáradt éveim
szavad nyomán.
Élednek bennem Őseim.
Tűz lobog,
hív a sámán ének!

Dobok ritmusa
monoton ringat,
lovam patája
a sztyepp füvén dobog.
Vágtatunk a szélnek
és testünk összeolvad!
Büszke népem vére
mint a tűz
lobban fel bennem.
Sötét szemem
felizzik, mint
vakító parázs.
Hív a messzeség,
hív száz távoli varázs.
Szálljunk lovam!
Csak előre!
Csak előre egyre!

Már patája
földet nem éri,
már a levegőt
hasítjuk ketten!
Már csak repülünk
előre önfeledten!
Micsoda vágyak
repítenek, űznek...
Csak előre!
Előre! Fel! Fel!
Nincs határ.
Nincs ki ellenáll.
Csak előre!
Ló és lovas
egy test és lélek.
Csak repülök
és már nem félek.
Csak előre!
Hajtanak őseim.
Csak előre!
Hajszolnak vágyaim.

Repíts lovam!
Ne oly lassan,
mint a kósza szél.
Repülj gyorsabban,
mint vad förgeteg!
Repülj, mint
vágtató vihar,
mint suhanó gondolat.
Meg ne állj!
Hallom, hogy hívnak
a hangok.
Látom, hogy csalnak
a fények.
Hallom, hogy hív
a sámán ének.
Ősi vérem éled bennem
és útra kél.
Szabad lelkem
most magasan száll.
Lovam patája
csillagokon koppan.
Egy-egy csillag,
mint üstökös
a földre száll.
Mi száguldunk tovább.
Csak előre,
csak előre bátran!

Lelkem felszabadul,
szívem szárnyal e vágtában.
Csapzott már a lovam,
elalél a testem.
Halkul az ének.
Már csak parázslik a tűz.
De még egyre űz
a vágy.
Dobog még a szívem,
mint a sámán dobok.
Előre, csak előre!
Még egyre hajszolna,
hajtana, de már
halkul a szava.
Csendesül a lelkem
a testem ernyedten
hullik a földre.
Csak előre...,
előre örökre!