Mert így akarom...

Kezemben tartalak,
rabom vagy Kismadár!
Éledő vágyad, sóhajok
kalitkájába zár.
Végig simítalak
és bár még ellenállsz,
a ruhád alatt lüktet már a tested,
érzed "elested".
Mikor bőrödhöz érek
és nem kérek, de
követelek, kicsit harcolsz,
de gyorsan megadod magad.
Fejed hátra hanyatlik
és én lágyan csókolom végig
márvány-ívű pelyhes nyakad.
Ruháid engedelmesen hagynak el
mint a hólepel tavasszal
a földeket.
Folyó a karom és tested
ívelő hidat épít fölé.
...mert így akarom...

Nincsenek már titkaid
az enyém minden gondolatod.
Fátyolos szemeid mögé
rejtem el az időt.
Ziháló lélegzeted,
már mindent betölt.
Bőröd pórusai
mohón isszák magukba
simogató leheletem.
Már mozdulnál,
már csókolnál
de nem engedem.
Arcodra vágyak
pírját gyújtom,
már tombol az élvezet,
de tovább nyújtom.
...mert így akarom...

Szempilláid megremegnek,
testeden hullámok futnak át,
ajkaim fent is lent is
nyitják a kéj kapuját.
Kitárod magad nekem,
enyém már mindened.
Nincs rejtett részed
mit nem birtokoltam.
Úgy érzed a csúcson vagy
és már zuhanni vágysz...
De én még nem engedem!
Még nem lehet!
Még nem akarom!
Még szállj tovább,
Angyalom!

Egyre csak beszél
szemérmeddel a szám.
Még tovább kutatok.
Már a bőröd alá is befolyok,
én vagyok testedben a vágy.
Már nem vagy ura magadnak.
Én viszlek tovább!
Emellek, repítelek!
Minden sejted átjárom,
egész lényed kéjjel itatom át.
Izmaid összerántom,
majd elernyesztem.
Testedben a gyönyör
hullámait gerjesztem.
Lassan magadba öleled
a végtelen teret,
múltat és jövőt tagad meg
vonagló jelened.
Testedből források fakadnak
zuhognak és magukkal ragadnak.
Hegyek születnek
és korlátok szakadnak át.
Szemedből könnycsepp indul útra,
sikoly szakad fel újra, meg újra.
Kiáltasz lázba, könnybe fúlva.
A kéj elönt,
tehetetlen vagy.
Szorosan tartalak,
hiába vergődsz
vágyad szítom tovább.
Kegyetlen vagyok!
Csak élvezd!
Látni és érezni akarom!
Hírtelen egyetlen
ponttá zuhansz,
majd kitárulsz
és mindent magadba fogadsz.
Lüktetsz, mint a
születő világegyetem.
Akár a teremtő Ősrobbanás,
szakad ki belőled sóhajod.
Újra és újra megszületsz.

S mikor elcsitulsz,
lágyan takar be karom.
...mert így akarom...

 Rabbá teszel...


Adj nekem mindent,
ha én semmit sem adok.
Tudd, ha nem mondom is,
hogy mit akarok.

Légy boldog áldozat
és édes fájdalom.
Légy friss forrás
fáradt utamon.

Úgy add oda magad,
mint a gyümölcs,
ha éhem csillapítom.
Simulj a számhoz,
ha kéjedet szítom.

Úgy olvadj szét,
mint víz íze
szomjas számban.
Oldódj fel a
fehéren izzó vágyban.

Nem lehetsz más,
mint aminek látlak.
Nem mehetsz el,
ha még kívánlak.

Legyél ölelő sötét
boldog éjszakámban.
Legyél simogatás
ragyogó napsugárban.

Legyél csend két
elhaló sikoly között.
Legyél Angyal, aki
a mennyből hozzám költözött.

Örök börtönöd legyen
két szemem,
érezd, hogy néha
felszabadít tekintetem.

Ne halj mást,
ha én szólok hozzád.
Hangom hol taszítás,
hol meg vonzás.

Ha fáradt vagyok,
légy pihentető álmom.
Segíts azzá lennem, amivé
egyedül nem sikerült válnom.

Reszkető csillag legyél
bíbor kék egemen.
Mely nem mozdul.
Ott lebeg, ahová szegezem.

Legyél rebbenő
pillangó szárnya.
Úgy borulj rám,
mint illat a virágra.

Legyél vízesés
tajtékzó robaja.
Úgy ölelj, ahogy
gyermekét óvja az anya.

Legyél tomboló orkán.
Vihar szemében
percnyi nyugalom.
Legyél rejtélyes dzsungel.
Titkod, ha akarom újra
és újra felkutatom.

Felhőt űzz, ha
derűs napra vágyom.
Szivárványt rajzolj,
színezd ki világom.

Börtönöd legyek,
csak bennem élj.
...és rabbá teszel,
ha rabom leszel.


 Fohász



Ó, ha láthatnám
ragyogó csillagszemeid
aléltan-mélybeforduló
felvillanó vágyszilánkjait
elveszhetnék lehunyt pilláid
verdeső rezdüléseiben
majd megjelenhetnék ismét
lassan legördülő könnyeidben

Ó, ha érezhetném
tested meg-megránduló
körkörös gyűrűkben vonagló
elveszejtő gyönyöreit
közös ritmusunk bűvöletében
fonhatnám köréd karjaim
és kulcsoló lábaid szorítását
derekam izzadságába rejthetném

Ó, ha hallhatnám
elhaló kívánó-sóhajaid
kéj-sikolyokká válását
a vágy forró lélegzetét
résnyire nyíló, duzzadt
nedves ajkaid között
s csókjaim kegyetlenül lüktethetnének
vadul verdeső rab-melleiden

Ó, ha a távolságot
gombolyaggá formálhatnám
s a feltekert kilométerek gyűrűi
egymás fölé borulva fognák körbe
és tartanák szorosan egybe
széthullni készülő,
lassan porrá hamvadó,
jövendő szép emlékeink

Ó, ha a gyönyör
néha társammá szegődne
és a végtelen újra visszatérne
és tested, testemhez érve
milliárdszor újra meg újra
arra kérne, semmi nem számítson
csak a szerelem ámítson
....még tovább!

Ó, csak a vágy
csak az ne üldözne,
csak az ne költözne folyamatosan
koponyám kemény páncélja alá
a bőröm védelme mögé
a szívnek nevezett valamibe
valahova tudatom rejtélyes,
sötéten fényes mélységeibe

Ó, csak ne borzonganék
ha rád gondolok,
ha csak meglebben tudatom
finom, lebegő fátyol-függönye
és mögüle kacsint rám kacér álomképek sora
és gúnyos mosolya az elröpülő időnek
az arcomba nevet, szemem közé vágja neved
és már rohan tova

Ó, csak ne tudnám,
hogy lehet, hogy lehet még
hogy lehetne még az amit akarok
amikor a karok engem ölelnek
és keresnek lágy ajkak bőrömön
édesen-kéjes pontokat
és amit a szív kutat, a szerelmet lopják
vadul zuhogó vérereimbe

Ó csak ne kellene
mindig, mindent újra felednem
és józan hitem ne ébresztene mindig
rideg valóságom szűk korlátaira
csak maradna velem a csoda
csak tudnám, hogy még mindig
önmagam vagyok
és örökre önmagam maradhatok


 csuklódon az ér....



csuklódon az ér....

áttűnik finom bőrödön
és én ajkammal
köszönöm meg
lágy illatát

csuklódon az ér....

halvány kék patak
mely tágult pórusú
bőröm alá
hűsítve lop vágyakat

csuklódon az ér....

a mindenség szava
és elkísér haza
érintésed
bársony mosolya

csuklódon az ér....

a végtelenbe vezet
s én lázadó érzem
megadom magam
és belé veszek

csuklódon az ér....

rajzol selyem dombokat
simákat, mint
rejtélyes sivatagban
rajzol a bolond szél

csuklódon az ér....

mint ezer buja kép villan elő,
majd eltűnik újra
ahogy a vágy,
az incselkedő

csuklódon az ér....

végtelen idő míg eléri ajkam
s a ledér kis ér
lágy dobbanása
hozzám is elér

csuklódon az ér....

ezer szimfónia
taktusára dobban
és elüldözi onnan rosszkedvem,
mit magammal hoztam

csuklódon az ér....

mennyi édes harcot ígér
mennyi simogató
lágy éjszakát
s a kezed bársonyát

csuklódon az ér....

reszket, mint kismadár,
ijedt csöpp fogoly
parányi szíve
riadtan dobol

csuklódon az ér....

az élet ritmusa
születés és halál
ezerszer átélt
gyönyörű mítosza

csuklódon az ér....

száguldó vérben
a végtelen DNS
és elhisszük
semmi sem végleges

csuklódon az ér....

mily apró,
mint a szerelem
amely száz világot
körbe ér

csuklódon az ér....



 Téged néztelek...

Téged néztelek,
ahogy fátyolosan homályossá
váltak körvonalaid.
Délután volt már
és az is a végére járt,
de az ablaküvegen még
belopakodott némi fénysugár.
A fotel karfáján tétován megállt
majd kezedre ugrott
és kicsit ott ragadt...
Ó áldott, fennkölt pillanat.
Felfénylett bőröd
és mintha átlátszóvá vált volna.
Halványan kirajzolódtak az erek.
De már ment is tovább a fénysugár
már vissza is húzódott
az udvarra és tovább,
majd elnyelte a határ,
a lebukó Nap vitte már.

Téged néztelek,
ahogy alakod elmosódva
oldódni kezdett.
Szinte elkeveredtél a homályban,
lényed kezdte betölteni a szobát.
Már Te voltál a polcokon,
a falak körül,
a szőnyegeken,
felemelkedtél és
körbe lebegted lazán
ölembe ejtett kezem,
és megérintetted arcomat.
Fülemben hallottam lélegzeted ritmusát
és ez a lélegzet
az élet dalává vált bennem.
Az asztal fénylett még kicsit,
ahogy lapján megcsillant valami,
ott felejtett napsugár
vagy szemed fénye talán...

Téged néztelek...
Ahogy elképzeltelek
úgy láttalak most,
hiszen valós képet
már nem festett a fény
és elenyészett a sötétben
minden ostoba tény.
Csak álmaim rajzolták képedet agyam
tisztán látó retinájára.
Nem volt nehéz,
hiszen éreztelek minden érzékemmel.
Csupán pár méter volt közöttünk
és a sötét, a látást elnyelő,
az érzékeket ébresztő jótékony sötét.
Téged néztelek,
s bár késő volt már
s a szobában nem volt semmi fény
én mégis láttalak...
Szeretetem csendjében jöttél felém.


 a remény után

csókjaim rejtik az elégő Napot
karjaimba zárom a fáradt holnapot
lábaim alól elfogynak a hiába évek
ajkaimra száradnak a semmitmondó érvek

hívnálak, de a márvány-sima csend felel
elkezdet, botolva megbicsakló sóhajaimra
látnálak, de a mocsár-puha sötét
fészket rakott meleget álmodó szembogaramba

érintenélek, de a sikos semmi simúl csupán
tétova-félelemmel kereső ujjaim köré
éreznélek, de a magányt szülő üresség
nehéz súllyal nehezedik lüktető szívem fölé

vágyaim égetik el a Menny kapuit
csak álmodtam az angyalok szárnyait
magamra zárul az általam festett görbe
ostoba tánc, de mégis beállok a körbe

fognám a kezed, de a nyirkos évek szétfutnak
és semmi nem marad görcsösen markoló öklömben
nézném a szemed, de tekintetem bentrekedt
nehéz fájdalom falakkak körülvett börtönben

simogatnám a hangod, de az ölelő szavak
elhallgattak és elbújtak a szomorúság mögé
szeretném szerelmedet, de reszkető lelkem
nem hazudja öröknek és megingathatatlannak többé

reményeim ölnek meg minden érkező pillanatot
hitem egyenletes dobbanása egy-egy ütemet kihagyott
csendes vergődéssé vált a szertelen gyönyör
az ostoba vágy napról-napra újra meggyötör

 Majd, ha már....



majd, ha már
csak rezgések, hullámok
maradnak utánam
és átlebegek világok éterein,
galaxisok közötti tereken,
űrökön és a hideg végtelenen
és a mindenséget át meg átjárva,
a határtalant bebarangolva
mégis hozzád érkezem....

majd, ha már
túl leszel minden kétségen,
minden megbocsátáson
és minden vétségen
szelíd arcodról többé
nem törlődik le, örökké válik
a mindent értő árnyalat
és a megélt
és megtagadott vágy alatt
múlhatatlanul izzik majd
az éltető szeretet-parázs...

majd, ha már
nem vársz
és én mégis megérkezem,
mint a szeretet,
mint a vágy,
mint az álom,
mint a sóhaj,
mint a testedbe
ki-be áramló levegő,
mint az óceán ölelő,
simogató vize,
mely sós réteget hagy bőrödön...

majd, ha már
mindenütt ott leszek...
elmúlt létem hullámai
felkeresnek,
megtalálnak...
ott leszek...
átölellek, körbefonlak
végig száguldok
tested körül
és elárasztom
lágy, meleg sugárral,
mintha a Nap érintené,
mintha nyári réten feküdnél
és a forró levegő
felemelne...
és lényed lebegő,
boldog pillanattá válna...

majd, ha már
szétválik az idő,
a fogva tartó
és széthasad
az örök rabság,
értelmetlenné válik
a szelídség és a vadság...
minden megszűnik
és alakod eltűnik
feloldódsz
és mérhetetlen ölelésben
egyesülsz velem....

egyetlen hullám leszünk,
világokat és életeket teremtünk
a szeretetet magját hintjük szét
a közönyös, rideg és
üres végtelenen...

 Ne mondj semmit...



Ha erre jársz
és sírni látsz,
ne mondj semmit,
hisz nem tudod mi bánt.

Ha földön fekszem
s Te rám találsz,
ne mondj semmit,
nem tudod mi fáj.

Ha szárnyszegetten
melletted zuhanok alá,
ne mondj semmit,
csak menj tovább.

Ha szívedbe nézel
és megtalálsz,
ne mondj semmit,
csak várj reám.




Szólj! Szeress!



Szólj hozzám.

Szólj hozzám, ha haza megyek.

Simítsd el sorsom

láthatóvá lett gondredőit,

melyeket fáradt napok,

nehéz éjszakák

lassan elmúlt percei

nyomtak homlokomra.



Szólíts nevemen.

Szólíts nevemen, ha haza megyek.

Had tűnjenek el

izmot, ideget bénító görcseim.

Szavad nyomán

oldódjék

lelkem csomókká

tapadt sötétsége.



Csókolj meg.

Csókolj meg, ha haza megyek.

Vezess egy új létezésbe.

Segíts felednem rettentő-iszonnyal

teljes való-álmaim.

Hagyj zuhannom édes ízzel a számban.

Lelkem pihen,

testem eszmél a vágyban.



Szeress engem.

Szeress engem, ha haza megyek.

Végy körül, védőn ölelj.

Szerelmed legyen simogató,

alázatos, vad és kegyetlen.

Add nekem magad!

Légy mindig más!

Ígérem, én ugyanaz leszek.



Szeress engem.

Szeress engem, ha haza megyek.

Szeress úgy, mint gyermeket az anyja,

szeress, mint vadat a szavanna.

Úgy szeress, mint ragadozó

az áldozatát.

Úgy szeress, hogy férfi-vágyam

ne vigyen tovább.

 Szerelemajándék

a szerelem játék
a boldogság ajándék
tudom

a reményem, az álmom
akarom, megtalálom
várom
nagyon

a vágy űz és hajszol
a testben kéj barangol
érzem
ha nézem
a szemed

a szerelem nem játék
a boldogság ajándék
tudom

érintésed éget
felidézlek téged
látlak
kérlek

pár pillanat öröm
érezlek bőrömön
csókod
mohón
lopom

a szerelem több mint játék
a boldogság ajándék
tudom

hajam hajadhoz
szád a számhoz
a vágy
újra
elhoz

fej hajlik a vállra
nyugalomra vágyva
szívem
csendben
dobog