Friedrich Nietzsche

...„Egy korszakot jobban jellemeznek az akkor olvasott, mint az akkor írott könyvek.” /Paulsen/

Friedrich Nietzsche

Tartalomjegyzék

Bevezetés

- Életrajz
- Tanításai, az übermensch
- Az apollói s dionysosi illúzió
- Imigyen szóla Zarathustra
- Nietzsche és Petőfi
- Juhász Gyula Nietzschéről
- Ady Endre Nietzschéről
- A démoni ember
- Turini utolsó napok
- Kosztolányi levele
- Nietzsche a látnok

Befejezés

Bevezetés

Középiskolai tanulmányaim folyamán Nietschét egyértelműen fasiszta ideológusként emlegették. Művei nem voltak hozzáférhetőek, a másodkézből kapott információk helyett az eredeti forrásra lettem volna kíváncsi. Bennem maradt a tüske, hadd döntsem el magam, mit gondolok valakiről, a számba rágott kész értékítéletek - referenciák nélkül - lehetnek akár hitelesek, akár nem. A rendszerváltás után kiadták könyveit, kissé későn, de elérhetővé váltak.
A jegyzetben törekedtem elsősorban Nietzsche saját szavait idézni. A kiválogatott szemelvények kb. száz évvel ezelőttiek, a később közöltek, pl. Lukács György tollából, jobbára a kritikára korlátozódnak, a pillanatnyi politika meghatározott céljait képviselve ferdítenek, vagy Bibó István munkái túl nehezek, csak elvonatkoztatva használják az eredeti szövegeket. Prohászka Lajos, Kornis Gyula stb. dolgozatai a szándékom szerinti, mindenki számára könnyedén olvasható, ismeretterjesztő stílus kereteit meghaladóan szaktudományosak. Célom a figyelem felkeltése a szerző munkásságára, melynek fontosságára való tekintettel, bízom benne, többen elolvassák a teljes műveket.

Életrajzi adatai:

1844. október 15-én a Lützen melletti Röckenben megszületik Friedrich Nietzsche, a helybeli lelkész fia.
1849. július 30-án apja meghal.
1850. A család átköltözik Naumburgba.
1858 októbere és 1864 szeptembere között gimnazista a Naumburg melletti Schulpfortában.
1864 októberétől teológiát és klasszika-filológiát hallgat a bonni egyetemen.
1865 októberétől Lipcsében folytatja tanulmányait. Megismerkedik Schopenhauer fő művével.
1868. november 8-án Lipcsében személyesen megismerkedik Richard Wagnerral.
1869 februárjában meghívják a bázeli egyetemre a klasszika-filológia rendkívüli professzo¬rának. Május 17-én először látogatja meg Wagneréket a Luzern melletti Tribschenben. Május 28-án a bázeli egyetemen megtartja székfoglaló előadását Homérosz és a klasszika-filológia címmel. Kapcsolatának kezdete Jacob Burckhardttal.
1869-1871 Elkészül - A tragédia születése. A könyv 1872 elején jelenik meg.
1870 márciusában kinevezik rendes professzornak. Augusztustól önkéntes betegápolóként részt vesz a német-francia háborúban. Súlyosan megbetegszik, visszatér Bázelbe. Életre szóló barátságot köt Franz Overbeck teológussal.
1872 februárja és márciusa között előadás-sorozatot tart Művelődés intézményeink jövőjéről címmel, amely csak hátrahagyott írásaival jelenik meg. Áprilisban Wagner búcsút mond Tribschennek. Május 22-én kerül sor a Bayreuthi Ünnepi Játékok Színházának alapkőletételére. Wagner és Nietzsche együtt vannak Bayreuthban.
1873. Az első Korszerűtlen elmélkedés: David Strauss, a hitvalló és író. A második Korszerűtlen elmélkedés: A történelem hasznáról és káráról az élet számára. Megjelenik 1874-ben. A filozófia a görögök tragikus korszakában című töredék csak a hátrahagyott írásokkal jelenik meg.
1874. A harmadik Korszerűtlen elmélkedés: Schopenhauer mint nevelő.
1875-1876. A negyedik Korszerűtlen elmélkedés: Richard Wagner Bayreuthban.
1876 augusztusa: az első Bayreuthi Ünnepi Játékok, Nietzsche is részt vesz rajta. Szeptemberben kezdődik barátsága Paul Reé pszichológussal. Betegsége súlyosbodik, októbertől betegszabadságra megy. A telet Sorrentóban tölti Reével és Malwida von Meysenbuggal. Októbertől novemberig utoljára van együtt Wagnerral Sorrentóban.
1876-1878. Emberi, túlságosan is emberi, első rész.
1878. január 3.: Wagner utolsó küldeménye Nietzschének, a Parsifal. Májusban Nietzsche elküldi Wagnernak az Emberi, túlságosan is emberi című művét, utolsó levelének kíséretében.
1879. Súlyosan megbetegszik. Feladja tanári állását a bázeli egyetemen.
1880. A vándor és az árnyéka, Emberi, túlságosan is emberi, második rész. Március-június: első tartózkodás Genovában.
1880-1881. Nyarát tölti Sils-Mariában tölti. November 27-én először hallja Bizet Carmenjét Genovában.
1881-1882. A vidám tudomány.
1882-1888. Nietzsche kísérletet tesz minden érték átértékelésére. 1888 márciusában Szicíliába utazik. Az április és november közötti időszakra esik barátsága Lou Saloméval. A telet novembertől Rapallóban tölti.
1883 februárjában Rapallóban megszületik az Imígyen szóla Zarathustra első része. Megjelenik 1883-ban. Decembertől a telet először tölti Nizzában.
1884 januárjában Nizzában elkészül a Zarathustra harmadik része. Megjelenik 1884-ben. Augusztusban Heinrich von Stein meglátogatja Sils-Mariában. Ez év novemberétől 1885 februárjáig Mentonéban és Nizzában megírja a Zarathustra negyedik részét, ami 1885-ben magánkiadásban jelenik meg.
1884-1885. Túl jón és rosszon. Megjelenik 1886-ban. Május-június: utolsó együttlét Erwin Rohdéval Lipcsében.
1887. A morál geneológiája. November 11-én írja utolsó levelét Erwin Rohdénak.
1888 áprilisában először jár Torinóban. Georg Brandes a koppenhágai egyetemen előadás-sorozatot tart Friedrich Nietzsche német filozófusról. Május-augusztus: elkészül a Bálványok alkonya. Megjelenik 1889 januárjában. Szeptemberben megírja Az Antikrisztus, Kísérlet a kereszténység kritikájára (Minden érték átértékelése I.) című művét. Októberben és novemberben megszületik az Ecce homo, de csak 1908-ban jelenik meg. December: Nietzsche contra Wagner, Egy pszichológus ügyiratai. Csak a hátrahagyott írásokkal jelenik meg.
1889 január első napjaiban szellemi összeomlás Torinóban.
1897 húsvétján meghal Nietzsche anyja. Húgával áttelepül Weimarba.
1900. augusztus 25-én meghal Weimarban.

Az adatokból kitűnik, a németországi fasiszta szervezkedéssel semmilyen közvetlen fizikai, legfeljebb belemagyarázott elvi kapcsolata lehetett, hiszen életét a XIX. században élte. Ami ennél is jobban meglepett, magát lengyelnek vallotta, a németeket nem szerette. Legszívesebben Olaszországban tartózkodott, az ottani embereket, viszonyokat kedvelte. A közfelfogásban egyértelműen rombolónak minősített „übermensch” eszméjét, a későbbiekben német birodalmi ideológusok csupán felhasználták, érdekeik szerint meghamisítva, miként Wagner hősi opera trilógiáját a „Niebelung gyűrű”–t, és a „Parsifal”-t is.

Tanításának lényege:

A világon minden viszonylagos. Az összes tüneményeket az emberrel kell viszonyba hozni. Azok az erkölcsi értékek, melyek cselekvésünknek céljai, nem abszulut igazságok, olyan közös, a történelmi fejlődés folyamán megszokott megállapodás eredményei, amiket az emberiség hallgatólagosan elfogadott. A szellemi tekintetben kiváló embernek azonban joga van ahhoz, hogy ezeket az értékeket újra értékelje. S akkor talán épp az lesz jó, ami a mai felfogás szerint rossz és megfordítva. A természetben minden lény a hatalmat akarja, és e hatalom érdekéhez kell viszonyítani mindent. Az egész emberiség létének célja, hogy időnkint egy-egy kiváló embert (Übermensch) teremjen, aki aztán korlátlanul uralkodjék a többieken.

…

A Nietzsche szerinti két illúzió: az apollói s dionysosi. A világ egyrészt felfogható, mint műremek, melynek látványa végtelen esztétikai élvezet; oly képet nyújt, a melyet méltó álmodni. Másrészt pedig az ember nemcsak rövid életű individum, hanem egyszersmind része az örök és végtelen akaratnak, az ősi egynek, s mint ilyen örökre elpusztíthatatlan. Az extázis állapotában tudatára ébred, lényege egy minden teremtménnyel, azonos az egész természettel. Ez a dionysosi illúzió, a melynek uralma alatt az ember a szenvedés, a pusztulás és halál borzasztó látványánál nem esik búskomorságba, hanem legyőzi a pesszimizmust, mert megismeri az akarat örök voltát a jelenségek folyásában, s azt mondja: “Akarlak, mert az örök élet vagy.”
Ennek útját állja a tudományos optimizmus tévedése. Azt hisszük, a világ megismerhető, az egyéni és társadalmi élet a természettudományok alapján szervezhető, az élethez elég a tudomány, a melyen a lehető legnagyobb számú embernek lehető legnagyobb boldogságát megadó világrend felépülhet. Wagner, a görög tragédia felélesztője zenedrámáiban, és Schopenhauer filozófiájában, a tudományos optimizmust cáfolja. A “magasabb rendű ember”, aki az “értelem pesszimistá”-ja. A természet borzasztó, sokszor átkos hatalom, a történelem brutális és értelmetlen, az ember szenvedésre van kárhoztatva, de pesszimizmusa mégsem fogja rezignálttá tenni, s halálvágyba űzni, hanem heroizmust fog adni neki. Nem fogja jónak látni, ami e világon a szenvedések összegét csökkenti, hanem azt, ami az életnek több életerőt, értéket, szépséget kölcsönöz; nem a gyenge segítését fogja feladatának vallani, hanem a magasabbnak, a géniusznak a középszerűség tömegéből való kiemelését. A lét célja egyáltalában csak a zseni teremtése, s ha ez szenvedések árán lehetséges, úgy a modern felvilágosodott szellemnek tudnia kell szenvedni is, el kell tűrnie, hogy körülötte mások is szenvedjenek.

…

Nietzsche: Imigyen szóla Zarathustra

I. rész. Zarathustra harminc éves korában odahagyja hazáját, s a hegyekbe megy. Itt él tíz évig teljes magányosságban. Elmélkedései közepette fölfedezi az emberiség “legvégzetesebb tévedését”: az erkölcsnek érzékfölötti célokkal való megalapozását. “Isten” már meghalt s így az ellene vétkezők is.
A II. és III. rész tanítványaihoz intézett beszédeit tartalmazza a szánakozókról, a fekete posztós papokról, akiknek beszédeiből a halottas kamarák illatát érzi; az erényesekről, akik jutalmat akarnak erényükért, eget a földért és örökkévalóságot a máért.
Az IV. részben a két király, az öreg pesszimista jós (Schopenhauer), az öreg varázsló (Wagner), az öreg lelkiismeretes (Darwin), az önkényes koldus (Tolsztoj), az utolsó pápa, a legrútabb ember s Zarathustra árnya.

A tudósokról

Míg aludtam, egy birka csemegézte a repkénykoszorút fejem körül - rágta és szólt: “Zarathustra már nem tudós.”
Szólt és nagy fittyel elódalgott. Egy gyerek mesélte el nekem.
Szívesen heverek itt, ahol gyerekek játszanak, a málladozó fal mentén, bogáncs és piros pipacs között.
A gyerekek még tudósnak tartanak, no meg a bogáncsok s a pipacsok is. Ártatlanok ők még gonoszságukban is.
De a birkák már nem tartanak annak: így akarja sorsom - áldott legyen!
Mert ez az igazság: elköltöztem én a tudósok házából s még az ajtót is, becsaptam magam mögött.
Soká ült éhben a lelkem az asztaluknál; nem tanultam bele, mint ők, a megismerésbe, akárcsak a diótörésbe.
A szabadságot szeretem s az üde földnek tiszta levegőjét; inkább alszom bivalybőr-almon, mint az ő méltóságaik és tisztességeik derékalján.
Én túlságos forró vagyok és elégek önön gondolataim tűzében: olykor a lélegzetem is elfúl. Ilyenkor a szabadba kell mennem, messze a poros szobáktól.
De ők hidegen ülnek a hűvös árnyékban: csak szemlélői akarnak lenni mindennek, s oda nem ülnének, hol a nap a lépcsőkön izzik.
Hasonlóak azokhoz, akik az utcán ácsorognak, s a járókelő emberekre bámészkodnak: ők is így várakoznak s bámészkodnak a gondolatokra, melyek más fejében keltek.
Ha hozzájuk nyúl az ember, porzanak, mint a lisztes zsákok, akarva-nemakarva: de ki hinné, hogy poruk búzából való s a mezőknek aranysárga, nyári pompájából?
Ha a bölcset mímelik, borsódzik a hátam apró mondásaiktól és igazságaiktól: gyakran bűzlik a bölcsességük, mintha mocsárból merült volna föl: és bizony hallottam már belőle a békát is kuruttyolni!
Ügyesek ők és okos ujjúak: mit keres az én együgyűségem az ő sokrétűségüknél! Ujjaik értenek mindenféle öltéshez, kötéshez, szövéshez: így kötik a szellemnek harisnyáit!
Jó óraművek ők: csak jól és pontosan föl kell húzni őket! Ekkor hibátlan mutatják az órát és egy csöpp lármát csapnak hozzá.
Úgy dolgoznak, mint a malomkerék vagy a mozsár: csak vesse nekik az ember a gabona szemeit! - ők nagy mesterek abban, mint kell apróra őrölni a szemet, és fehér port csinálni belőle.
Jól vigyáznak egymás ujjára, és nem bíznak vakon egymásban. Találékonyok apró csalafintasá¬gokban, olyanokra várnak, akiknek tudása béna lábon bandukol, - lesnek, mint a pók.
Mindig láttam, mint keverik óvatosan a mérget; ilyenkor mindig üvegkesztyűt húznak ujjaikra.
A hamis kockajátékhoz is értenek ám; láttam őket oly buzgón játszani, hogy bele is izzadtak.
Idegenek vagyunk mi egymásnak, s erényeiktől még jobban émelyeg a gyomrom, mint hamisságaiktól és hamis játékuktól.
S mikor még náluk laktam, akkor is fölöttük laktam. Ezért haragudtak meg rám.
Abba sehogy sem akarnak belenyugodni, hogy valaki fejük fölött járjon, s ezért fát raktak, meg földet és szemetet közém s a fejük közé.
Így tompították el a lépteim, zaját: s a legkevésbé eddig a legtudósabbak hallgattak meg engem.
Az ember minden gyarlóságát és gyöngeségét közém s maguk közé rakták: - “veremfedőnek” hívják az ilyen mennyezetet.
De gondolataimmal mégis a fejük fölött járok: s még akkor is, ha a magam fogyatkozásain járnék is, felettük állnék, s fejük fölött járnék.
Mert az emberek nem egyenlőek: ezt mondja az igazságosság. S a mit én akarok, ők nem akarhatják! -
Így szólt Zarathustra.

Az örök visszatérés tanát hirdette:

“Oh Zarathustra, mondták az állatok, aki úgy gondolkozik, mint mi, annak számára táncol minden dolog; jönnek a dolgok, kezet nyújtanak egymásnak, nevetnek, elszállnak - és visszatérnek.
Eltűnik minden, s ismét visszatér; örökké forog a lét kereke. Meghal minden, s újra kivirágzik, örök a létnek esztendeje.
Megtörik minden, s újra összeforr; örökké épül a létnek ugyanaz a háza. Elválik minden, s újra köszönti egymást: örök a lét gyűrűjének forgása.
Minden percben kezdődik az élet; ennek a körnek mása van amott. S a közepe ott van mindenütt. Kanyargó az örökkévalóság útja.”

…

A költő-filozófust a XX. század első éveiben felkapta a hírnév, gyakorlatilag az összes jelentős gondolkodó, író, esztéta foglalkozott vele, a filozófusok megtagadták, költőként jelentős, íróművész, a nyelv zsenije, stílusa külön tanulmányt érdemelne. A tartalommal vitatkozhatunk, de ha nem figyelünk a ragyogó, lebilincselően szép, és izgalmas előadásmód mindezt tökéletesen elfedi. Költői nyelvezete, még prózai írásaiban is szinte beszippant, amint az előző tudósokról szóló tanításában tapasztalható. Ha igaz lenne, hogy a stílus maga az ember, valamint a jó stílus jó mondanivalót feltételez, kétségtelen, a legkiválóbbak közé lehetne sorolni. Könyveit forgatni kimondott élvezet, mind-mind csemegének számít. Nem véletlenül figyelt fel a mi Petőfinkre, és tisztelte a magyar költészet ihletett mágusát. Kortársak voltak, megérezte benne a hozzá méltó tehetséget. Mondanivalójuk gyökeresen különböző, ami összeköti őket a nyelv magas szintű művelése.

Barabás Ábel: Nietzsche Petőfi-szeretetéről.

Húszéves volt, mikor Petőfinek egy német fordítása kezébe került, megzenésítette, a kompozíciók világot vetnek az ifjú Nietzsche lelkére, már a szöveg megválasztása jellemző.

Szeretném itt hagyni e fényes világot,
Amelyen oly sok sötét foltot látok.
Szeretnék rengetegbe menni,
Ahol nem lenne senki, senki!
Ott hallgatnám a lombok suttogását,
Ott hallgatnám a patakok zúgását
És a madárnak énekét,
S nézném a felhők vándorseregét,
Nézném a nap jöttét s lementét...
Míg végre magam is lemennék.
/Petőfi Sándor/

A zenei kompozíció még sötétebb színezetet ad a versnek, mintha egy haldokló szellem utolsó hattyúdala volna. “Szeretnék rengetegbe menni” - sikolt fel fájdalmasan a zene, mely után ismét sötét kétségbeesés hangjai következnek. Még egy fájdalmas jaj, mely megragadja szívünket s az utolsó sor zenéjében a szellem utolsó lobbanását sejtjük s a teljes megsemmisülés elhaló jajával záródik.

…

„Mint rendes ember kezdette. Egészen fiatalon egyetemi tanár lett Bázelben, klasszikus-filológusként indult neki az irodalomnak. Látszólag azon az úton haladt, amely az előléptetés, a korpótlék, a fizetésemelés és a nyugdíj mérföldkövei mellett visz a csöndes temetőbe. Nem úgy történt. Már első könyve, amely a tragédia születéséről, a zene szelleméről, vagyis a görögségről és pesszimizmusról szólt, forradalmat csinált a filológiában. Ő mutatta meg először igazán, hogy az antik görög világ nem volt olyan derűs és szabályos, mint ahogy gondolták, egyúttal ő volt az, aki korunk művészetellenes szellemének hadat izent, és új áhítatot hirdetett. Első művei között szorosan szaktudós munkák is vannak, amelyek páratlan tehetségéről tanúskod¬nak. (Homérosz és a klasszikus filológia, Homérosz korának harcában.) Számos latin disszertációja is megjelent. Erős művészi ösztöne csakhamar kapcsolatot teremt a múlt és a jelen között és első igazi művében - A tragédia születése a zene szelleméből, azaz görögség és pesszimizmus - már Wagner zenedrámájának írja meg. Itt állapítja meg esztétikai főelvét: az apollói és dionüszoszi vízió különbségét, a dráma, a zenedráma lényegét, amelyben az egyén tragikus küzdelme a zene révén a végtelenség érzésébe olvad. Párhuzamot von a görögök nemzeti és vallásos tragédiája és Wagner germán és keresztény zenedrámája között.” Ez a könyv egyben apológiája volt Richard Wagner romantikus művészetének, mint a klasszikus tragédia mai utódának. A filológusból rövidesen a filológia halálos ellensége lett, harcias filozófus, aki kalapáccsal filozofál. És halálos ellensége lett Richard Wagnernek, aki szerinte a középkorba menekült a szabad és világos jövő elől. És halálos ellensége lett Nietzsche az egész kornak, ő, a nagy korszerűtlen, aki látta és érezte a mai civilizáció nagy hazugságait, amelyek a kultúra romjain burjánoztak, és az embertől az Übermensch felé fordult, az istenek alkonyától a hajnalhasadáshoz.”
/Juhász Gyula/

…

„Testvéreim, bízzátok szíveteket az éjszakára, ha a szívetek nagy és szomjas, mint a jóféle spongya. Megtelik harmattal a harmattalan éjszakán, és harmattal telik meg, ha moslékos dézsába dobják is. Vigyázzatok, testvéreim: megundorodni nem elég, sem megvetni, sem gyűlölni. De mindegyik több mint ostobán szeretni, s ha valaki úgy érzi közületek, hogy többet kíván, mint a szeretet, már a Nietzschéé. Mi volt ő, próféta, bölcs, költő, bolond, mi volt ő, testvéreim? Igazakat mondott, avagy megrázóan hazudott, mivel igazság úgy sincs, s hazudni csak megrázóan szabad? Mi volt ő, testvéreim? - eh, szamárság a kérdés, ő az új ember volt, te meg én s legfőképpen egy Ő, aki égi ragyogású, de bizonytalan. „
/Ady Endre/
…

„Nietzsche emberfeletti embere látszólag a démon színét ölti.
A szellemiség, a világtér, amit az emberek, mint valami skatulyát látnak, amelyben csillagok vannak, nem tudván, ami nagy űrnek látszik, saját életünk önalkotta formája; mi borítjuk az egek egét szellemeink közösségében, a szellem saját életformája nem a fizikai világ formája, amely utóbbi, mint Lord Kelvin mondja, habszerű alkotmány (megj.-Marci. A Brane elmélet szerint). Az egyetemesség, a geometriai tér, ürességnek, semminek tűnik, mert az ember magasabb életformái előtte semminek látszanak. Olyan haloványak, oly élettelenek. A szellemi fejlődés célja, hogy érzéki elevenségre ébredjen életünknek a végtelen oldala. Ezt előkészíteni Nietzschének a magasztos missziója.
Nietzsche így fejezi ki: “Légy azzá, aki vagy.” Mi az ember? Egyetemes élet és lét. Szellemi sugárköre nagyobb a csillagtenger nagyságánál. De ő önmaga számára nem az, aki ő valóban, hanem véges alaknak látszik, tehát saját maga számára legyen azzá, aki volna. Saját mivoltát sajátítsa el önismeret formájában. “Az a ti szomjatok, hogy önmagatokat áldozzátok fel és ajándékozzátok el, azért sóvárgásotok, hogy minden gazdagságot halmozzatok lelketekben... Minden tárgyat kényszerítsetek magatokhoz, és magatokban, hogy forrástokból visszaömöljenek, mint a szeretet adományai.” Nietzsche emberfölötti embere a szellemi egyéniség mindensége. Itt az ember maga ül a mennyei trónuson, és az egek felé tör. Mindannyian ez egyetlen, oszthatatlan ész valóságában gyökerezünk, amelynek törvényei velünk közösek. Dőreség gondolni, ami oszthatatlan, egységben egyesíti a szellemeket mind, az ész csupán az egyeseknek valami “tulajdonsága” volna. És ez az egység egyúttal alapja a szeretetnek; ugyanis ezzel az oszthatatlan egységgel mi egynek valljuk magunkat minden egyéni szellemi funkcióval vagy léttel. (megj.-Marci. Erich Fromm valószínűleg olvasta Nietche ezen elméletét. „A szeretet művészete” – című könyvében ugyanezt vallja, Simone Weil-nél is megjelennek, vallási köntösbe csomagolva ezek az elvek) Ez a szentek közössége vagy a szent lélek, amely az isteni lélek maga az ember belvilágában. És ezen kívül mi istenséget nem ismerünk, ama szent közösségen kívül, amelynek neve Ész és Szeretet.”
/Schmith Jenő/

…

Blazovich Jákó: Turini utolsó napok

Nietzsche 1888 szept. 21-én délután érkezik Turinba.
1889 jan. 3-án, csütörtöki napon a déli órákban a Piazza Carlo Alberton hirtelen népcsődület támad. A bérkocsi-állomáshelyen az egyik kocsis durván, kíméletlenül üti-veri gebéjét. Egy szerény öltözetű, zavart tekintetű férfi, amint ezt meglátja, zokogva veti magát a szegény állat nyakába, hogy a durva kocsis ütlegei elől megvédje. De csakhamar megroppan, összeesik. Szerencsére ott terem az újságárus Fino, s nagy üggyel-bajjal haza vezeti szerencsétlen lakóját. Nietzsche volt... Mit is tanított Zarathustra minden részvét fölényes lábbal-tiprója? “Óvlak benneteket a részvéttől: a részvétből még nehéz felhők húzódnak az emberek fölé.” (Ő. M., VIII. köt. 130. o.) A XIX. század egyik legmegrázóbb élettragédiájának kifejlete: a színültig telt serlegbe a részvét könnye hull, a serleg kicsordul...
Nietzschét jószívű lakásadója haza vezeti, díványra fekteti. Néhány óra múlva a beteg látszólag magához tér, valójában az üstökös kisiklott merész pályájáról, kigyúl minden fénye s így kísérteties, döbbenetes fényben ragyogva zuhan az őrület sötét mélysége felé... A kísérteties fény hamar kialudt, de az üstökös csak 11 év múlva, 1900 aug. 25-én délben nyugodott le végleg...
Nietzsche megrendítően tragikus életének legfeszültebb szakasza a turini utolsó öt nap. Minden rendszer nélkül sötétség s ijesztő fény váltakoznak. Hol boldogságtól sugárzó arccal barangol az utcákon s megállítja a járókelőket: “Örüljünk - én vagyok az Isten!” - hol a zongora billentyűzetét üti-veri. Máskor dalol, táncol.

A turini viharból, amely hol lecsapja, hol felszítja Nietzsche kigyulladt lelkének lángjait s ezzel hol vakító fénybe, hol vak sötétségbe sodorja ezt a szerencsétlen életet, négy név süvít ki: Ariadne-Caesar-Dionysos-Der Gekreuzigte. E négy névre szövődik rá a nietzschei életdráma.
Az első név, Ariadne mögött lüktet a dráma legemberibb része. “Ariadne a nő ragyogó képe, aki után Nietzsche vágyódott”.

Caesarban sűríti össze Nietzsche politikai álmait.
Állam-ideálja a “Der Antichrist”: Az ösztön előkelősége, ízlés, módszeres kutatás, a szervezés és kormányzás zsenialitása, erősakaratú hit az emberiség jövőjébe, a valóságok erős igenlése, mint látható, az összes érzékszervek számára érzékelhető. AZ Imperium Romanum, a nagy stílus, nemcsak mint művészet, hanem mint alakot öltött valóság, élet...” Athénre és Rómára támaszkodik, művészet, tudomány, előkelőség, gazdagon kibomló élet a legnagyobb értékek, a legfontosabb tényezők. Politikai gondolkozása az újkorban a legnagyobb szeretettel Napóleon felé fordul, akihez hasonló szabású és méretű egyéniségekre az emberiségnek nagy szüksége van, hogy felséges egyéniségbe vetett hite össze ne roppanjon.

Dionysos az életteltség s a szenvedélyes életdinamika istene, szimbóluma;
Nietzsche legféltettebb álmának, az Übermenschnek hátértéke. Nietzsche szerelmese a föld s e földből kell kisarjadnia az emberiség boldogságának. E földről, melyet a természet még szunnyadó erői, a dionysosi tűz majdan egy sokkal tökéletesebb, felségesebb létformába emelnek, csendül majd bele a világűrbe, az örökkévalóságba a diadalmas élet himnusza.

Alapdogmája az ateizmus.
Ateizmusa voltaképpen antiteizmus. A kettő nem ugyanaz. “Nietzsche azt mondotta: Isten halott! S ez más, mint: nincs Isten! Azaz nem lehet, nincs, nem lesz, nem is volt Isten, sokkal inkább: Isten volt!” Sokféleképpen hirdette ki a világnak a maga harcos ateizmusát, legmegdöbbentőbben Zarathustran keresztül. “Az Isten halott, Mi öltük meg Őt” - ti és én. Mi mindnyájan gyilkosai vagyunk... Nincs ennél nagyobb tett - s mindaz, aki utánunk születik, e tettből kifolyólag magasabb történelembe tartozik, mint az összes eddigi történelmek.” Nietzsche ateizmusa tehát nem a 19. századi nyárspolgárnak gyakorlatilag vagy akár elméletileg is vallott istentagadása, amely lényege szerint vallási közömbösség volt, hanem elszánt, a támadás szenvedélyétől fűtött antiteizmus. Ez az antiteizmus nem elégszik meg az Isten megtagadásával, hanem (az emberi végesség dacos igenlése mellett) mindazt, amit előző korok Istenben láttak, szerettek, imádtak, az ember számára igényli.

Legkedvesebb foglalkozása a levélírás. Nagy számban írja őket, s szalad velük a közelben lévő levélszekrényhez. E levelek nem egyszerűen egy őrült játéka, kísérteties villámlások, fényük pillanatokra megvilágítja Nietzschének az őrülettel viaskodó lelkét. E levelekre jogosan alkalmazható - az őrület nem értelmetlenség”. Néhány közülük lelkének olyan rejtekhelyéről jön, amelybe legbizalmasabb barátjának sem engedett soha betekintést...
A szerencsétlen levelek közt van egy, amely Wagner Richárd feleségének, Cosimának szól, tudniillik Nitzschet azelőtt meleg barátság fűzte egybe Wagnerékkal. A levél csak e mondatból áll: “Ariadne, szeretlek! Dionysos.”
…

Korunk a legnagyobb szellemi forradalomnak indul, hogy közügyeink emberhez méltó alakot öltsenek, a társadalom nemesebb formában álljon elő, előfeltétele az ember maga átváltozzék szelleme mélyeiben. Nem kívülről lehet a világot alakítani, hanem belülről, átformálván az egész embert, új lényt alkotva belőle. Ez az eszme lebeg Nietzsche előtt, amidőn az emberfeletti embert hirdeti, az új fajt, amely kiemelkedik égi magasságban az eddigi faj, az ember fölé.
Az előző néhány sort Schmith Jenő 1911-ben írta. Nem tudhatta, mi következik, az I. és II. Világháború, fajüldözés, a Hirosimai atombomba ledobása, az emberiség illúziónak elvesztése. A kor irodalmára jellemző még megszületnek az utolsó jelentős romantikus alkotások, ám Stendhal a „Vörös és feketében” már az illúziók veszítenek. Kosztolányi Babitsnak küldött levelében még lelkesedik, de a romantika korszaka lezárul.

Babits Mihályhoz (Bécs, 1904. nov. 20.)

Befejeztem a Rouge et noirt. Még mostan is fáj, hogy le kellett tennem a könyvet kezemből. Ez szerintem a művészet tetőpontja! Így alkotni vigasztalás; ez nem színpocséta, nem festéktócsa, ez - költészet, ez regény! Tudja, milyen sokat beszéltek e könyv nietzscheizmusáról és Julien alakjáról. Nietzsche problémája sehol sincs oly kézzel foghatólag tradálva, mint ebben a könyvben, hol a közönséges emberek piszkos alacsonysága szembe van állítva az ő aljasságuk által elzüllött nagyobb kaliberű ember tragédiájával. Arcomba csap a hasonlóság (ököllel) s érzem Nietzschét. Ő sem mondta, milyen az “Übermensch”, ő is egy hídról beszélt, mely az “Übermensch”-et és a magasabb ideált összeköti. Elénk állítja a regényíró Julient és felszólít, hogy válasszunk közte és a kicsinyes célok pimasz eléréséért tülekvő, csaló csibészek között. A törvényszéki jelenetnél érezni fogja e gondolatot. S később, főleg ott, hol Julien a keresztény vallás istenéről beszél; e passus megértet velünk mindent. A társadalom s az ember rajza, egymásra való kölcsönös hatása, az élet organismusának működtetése: oly briliánsul tárul föl e könyvben, mint sehol sem. Stendhal beszél valahol egy erős, vas-szárnyakkal nap felé törekvő sasról, melyet a pályája elején álló Julien bámult. Nos én is így állok ez óriás géniuszának röpte előtt. Biztos, acélszárnyakkal halad mindenkoron. Sohasem siet és - célhoz ér!
…

Nietzsche látnoki képességekkel rendelkezett, ő sejtette a pusztulás bekövetkezését.
Európa hanyatlásáról beszélt, az akarat hanyatlásának nevezi: “Az akarat betegsége nem egyenletesen terjedt el egész Európában: a legnagyobb és legbonyolultabb ott, ahol a kultúra legrégibb eredetű s abban a mértékben ritkul amint a nyugati műveltség kopott öltönye alatt még, vagy újra, érvényesíti jogait a „barbár”. Következőleg az akarat betegsége ma Franciaországban a legvészesebb. Nagyobb és tartósabb az akaraterő Németországban, még nagyobb Angliában. A leghatalmasabb s legcsodásabb abban a rengeteg birodalomban, mellyel Európa mintegy visszatér Ázsiába: Oroszországban. Az akarat sokáig visszatartott és felgyülemlett ereje itt fenyegetően várja a pillanatot, melyben, kiváltódik. Valószínűleg nem csupán indiai háborúkra és egyéb ázsiai bonyodalmakra lesz szükség, hogy Európa megszabadulhasson legnagyobb veszedelmétől, hanem benső átalakulásokra, a birodalom szétforgácsolására is. Mindez nem tartozik kívánságaim közé: sőt az ellenkezőt szívesebben látnám, értvén alatta azt, hogy Oroszország fenyegető hatalmának még jobban kellene növekednie annyira, hogy Európának hasonlóra kellene magát elszánnia, vagyis egy új, Európában uralkodó kaszt révén egységes akaratot kellene teremtenie, egyetlen tartós, szörnyű akaratot, amely évezredekre ki tudná tűzni a maga céljait. Hadd szakadjon valahára vége az apró államéletek hosszú komédiájának, meg a dinasztikus és demokratikus sokfelé akarásnak! Elmúlt az apró politizálások ideje: a jövő század már a világuralomért való küzdelem százada lesz, a nagyszabású politika kényszeréé.”
Nietzsche jóslata szóról-szóra beteljesedett. Oroszország fenyegető akarata akkorára növekedett, hogy megszülte Európában a másik szörnyű tartós, egységes akaratot és ez az akarat megmutatta erejét. A német komor és hajthatatlan akarat egyesülve a magyar ősi, teremtő erejű akarattal, megteremtette a világháborút.

Befejezés

A XX. századi világégések után létrejöttek a tudományos civilizációt képviselő, technikailag fejlett fogyasztói társadalmak, az iparilag elmaradott országok többsége visszavonhatatlanul leszakadt a gazdasági küzdelemben. Az életben azonban egyetlen fix dolog létezik az állandó változás, ennek bekövetkeztében lehetünk kizárólag biztosak. Az átalakulást mindig a valós erők indukálják, melynek tényezői kiszámíthatatlanok, mert több rétegű, mint amit képesek vagyunk felfogni. Nem kizárólag materiális. A szellem létezik, az emberi démon alakot ölthet, eldöntve sorsunkat. A pragmatikus szemlélet, az amerikai típusú ideológia, a tőke kíméletlen elnyomó erejére alapított kapitalista rendszer építménye, ahol a pénz az Isten és minden eladó, recseg-ropog. Elméleti tudósok tanulmányai szerint, a legfejlettebb országok aktuális helyzete a Római birodalom bukása előtti viszonyokra emlékeztet. Akiről esszém szólt, Friedrich Nietzsche a nyugati kultúra, ideológia, ismert képviselője, megalapozója, melyet most komoly válság fenyeget. Isten helyére a felsőbbrendű embert akarta ültetni. Barátsága R. Wagnerrel megszakadt, azt írta: „ahol Wagner megjelenik ott a kultúra számára nem terem fű” Mégis, úgy tűnik a zeneszerző zseni megérzései igazak, az „istenek alkonya” elérkezik, pénz egyeduralma már nem képes sokáig kézben tartani az ellenőrzést. Tévedett B. Brecht is, amikor Kurázsi mamával kimondatja: „Még szerencse, hogy az emberek megvásárolhatók”. Növekszik azok száma, akik nem megvásárolhatóak, a világ paradigmaváltás előtt áll. Kérdés az emberiesség, az emberi-ember térhódítása, vagy a nyers erő kerekedik felül a XIX században.
A közelmúlt vészterhes eseményei, a Világkereskedelmi Központ felrobbantása, helyi háborúk a terrorizmus, a nyomor mélyülése, a globalizációs nyomás, környezetszennyezés, klímaváltozás, borzalmak elkövetkeztét jelzik, vetítik elénk. A humanista elképzelések hátterében, egy hatalomra törekvő félelmetesen erős, új faj körvonalai kezdenek kibontakozni, kelnek életre, akár Friedrich Nietzsche vízióiban. A konfliktusokat, mint eddig mindig, félő az egyetlen lehetséges módon, a hatalomra törekvő erő hatása dönti el, pontosan, ahogyan Nietzsche értette, és próbálta megértetni a jövőt. A kemény parancsuralomra alapozott Kína fejlődése magasabb fokára lépett, szédítő iramban modernizálódik, érzi a történelmi esélyt, hogy lélekszámának, valódi potenciáljának megfelelő lehetőségeit kihasználja. Oroszország, mely kultúráját tekintve hagyományosan a nyugat ellenpontja, és éppen csak kialakuló demokráciáját egy személy tartja kézben, azaz visszafordítható folyamat, haditechnikáját felajánlva szövetségest keres a nagy szomszédban. A múlt héten lezajlott az első nagyszabású Orosz-Kínai közös hadgyakorlat. A világ katonai súlypontja, gazdasági, hatalmi-térképe lassan átrajzolódik. Kibontakozóban a keleti szuperszövetség, a centralizál hatalomra épülő óriás birodalom.
Jelen történelmünk nem előzmények nélkül való, az emberi tetteket kiváltó gondolkodás eredménye. A jövő ennek megfelelően alakítható. Az egyes ember, az egyén beleszólási lehetősége a tájékozottságától, végső soron egész civilizációnk sorsa, a jövő, az általános kultúra elterjedésétől, aktuális szintjétől függ. Kényelmes dolog elfogadni az adottat, az önálló gondolkodás erőfeszítést igényel. Nietzsche, tévedései, hibás következtetései ellenére vállalta, hogy a filozófia Kolumbuszaként elhagyja az ismert vizeket. Sorsa bármennyire is tragikusan végződött, sok szempontból taszító, tanulságokkal szolgál. Számtalan elve, meggyőződése, további elmélkedésre ösztönöz, ha kezünkbe akarjuk venni életünk irányítását, rá kell szánni az időt, a fáradtságot, megismerni a realitásokat, az európai kultúrát, gondolkodóinak igazságát, hogy mindezekkel felvértezve közösen képesek legyünk szembenézni az erőszak kihívásaival.

/ Marci 2005-08-27 /