Prekoncepciók

Botorkáltam gondolataim tengerében, itt-ott hasra vágódtam. Néha csupán bokámat nyaldosták a hullámok, máskor elnyelt a víztömeg. Félve kérdem, mennyire befogadható ez a kívülállók számára?

„Létünk 2 fix pont között játszódik le, melyet a születés és a halál határol be. Ez nem megváltoztatható, a lényeg, mit teszünk az adott korlátok között.” (Karl Marx) Látszólag elmúlásra vagyunk kárhoztatva. Tudással rendelkezünk róla, lényünkben öntudatra kelt az anyag. Szabad választásunkká vált vállaljuk-e vagy elutasítjuk az életünk, ami egyben kihívás, a világ megismerésének ránk bízott feladata. Ezért létezünk, lélegzünk, tetteink végső célja ez. A megoldás egyelőre homályos, problémák sorozatával találjuk szemben magunkat lépten-nyomon. Erről elmélkedtem a képek ürügyén és hatásukra. Rengeteg az akadály, a visszahúzó erő, a gonosz hatalma hihetetlenül erős. Uralma és egyetlen eszköze az erőszak gyakran nem nyíltan jelenik meg. Sokszor tetszetős, csábító a csomagolás, ez a rosszabb formája. Intelligens, ravasz, ám hidegvérrel, kegyetlenül pusztít. Elhitet, pozitívnak tünteti fel magát, a számlát, azonban utólag kérlelhetetlenül benyújtja. Amit körüljárok a legalapvetőbb, a társadalmi fejlődés kérdése, megvalósítási lehetőségei, és az életveszélyes buktatók.

Az első megközelítési szint, mivel a természet részei vagyunk, így biológiai meghatározottságunk tény, ennek megvizsgálása. Az emberi lényt a szubjektív jelzővel határozhatjuk meg legprecízebben. Az agy, gondolkodási struktúránk szűrőként működik, átalakítja a mindenki által egységesen kapott objektív valóságot. Ezáltal válunk, sok-sok külön kis igazság birtokosává. A jelenlegi legelterjedtebb felfogás szerint 2 alapvető ösztön irányítja sorsunk a lét, valamint a fajfenntartó. A törzsfejlődés során ezek jelentették az ősi magot, a faj mindenáron való fenntartására, mint egyetlen, önös érdeket. Civilizációnk fejlődésével újfajta, más evolúció játszódik le. Gépek, automatikák, mesterséges intelligenciával rendelkező robotok veszik át lassan, de biztosan a helyünket. A jövő a nálunk fejlettebb, önreprodukcióra képes szerkezeteké. A meggyőződéses humanisták ez ellen élénken tiltakoznak. Ami nem kétséges a beláthatatlan jövő, a fejlődés egyetlen lépcsőfoka kultúránk. Nem szabad kishitűséggel, lemondással kezelni. Dimenzióink, amit látunk, észlelünk, nem kizárólagosak. Megérzéseink valamicskét elárulnak belőle, hiszen kiben nem ötlött fel még soha, ő valaki más, máshol, másképp kellene lenni mindennek. Gyermekkoromban ragyogó meleg nyári estéken, udvarunkon leheveredtem a nyugágyba és figyeltem a csillagokat. Találomra választottam közülük és elképzeltem ott él az ugyanolyan kisfiú, mint én, akivel sorsom titokzatosan összeköt. Próbáltam kapcsolatot teremteni vele, megtudni napi történéseit, érzéseit, világlátását. Azóta is bizonytalanul, de érzem tapasztalt dimenzióink nem kizárólagosak. Féltudományos filozófiai értekezésekben néhány hete a brane, húrelmélet, a holografisztikus elméletek felvetették lehetőségét a komplementer jelenségeknek, amelyekben a Földi események egy időben párhuzamosan lejátszódnak más dimenziókban. Nincs új a Nap alatt. Intuícióink is hasonlóak. Sejtéseink, ismert világunk hiányérzetének természetét gyönyörűen fogalmazta meg Váczi Mihály.

Valami nincs sehol

A Mindenségből hiányzik egy csillag,
– a Mindenségből hiányzik valami.
A Világból hiányzik a mi világunk
– a Világból hiányzik valami.

Valamiképpen mindig is részei voltunk a mindenségnek és azok is leszünk. A játszma sokkal nagyobb tételben folyik térben és időben, mint ahogyan hinnénk. Félni nem kell, nincs ok a csüggedésre. A mi felfogásunk szerinti halál nem létezik. Sorsunk örök, nem lehet kiszállni a buliból, ha akarnánk, akkor sem. Az okok, rajtunk kívül állok. Születésünk előzményeiről, körülményeiről, mit sem sejtünk, mégis itt vagyunk. Következésképp ez bármikor újra megtörténhet és nagy valószínűséggel meg is fog. Ami egyszer megesett miért ne ismétlődhetne, hiszen jelenleg tapasztaljuk realitását. Nem kell csodákat várni, hiszen a létezés maga a csoda. Közhely, sokszor hallhattuk már, de igaz.
A folyamat determinált, makró és mikró szinten egyaránt. A mikró szint hétköznapjaink, ebbe van beleszólási lehetőségünk, és felelősségünk is erre predesztinál, hiszen tőlünk függ, mi alakítjuk saját sorsunk. Az embernél, mint társadalmi lénynél, elsősorban még mindig az öntudatlan ösztön általi késztetések tudatosulnak, ezek az előítéletek, tágabb értelemben a prekoncepciók. Birtokoljuk a technikai eszközök arzenálját, többek között, pl. az atomfegyvereket is, az állati ösztönök viszont még hatnak. A gyakorlati, pragmatikus szemlélet, a fogyasztói harácsoló, bekebelező és egyben kíméletlenül önpusztító szemlélet alapja ez. Pillanatnyi túlélésünk biztosításához ezt el kell felejteni. Törölni agyunkból az összes elsősorban a primitív gazdagok vélt önös érdekei által belénk programozott előítéleteket, prekoncepciókat. Ehhez segít a kultúra, amely nem szűkíthető le egyetlen területre. Bizonyos fokú általános jártasság a reáltudományok, humán szféra területén, gazdasági, politikai fogalmak ismerete fontos, mert a tudás, mint ahogyan Lenin is kijelentette hatalom. Ez még akkor is így van, ha az ideológiák változnak. Az igazság politikai rendszertől függetlenül az. Valójában a nagy dilemma, kik rendelkeznek a megfelelő bölcsességgel. Ha a tudást pénzre váltjuk hiábavaló, erkölcs nélküli, a nihilt jelenti.
I. rész
A prekoncepciók alapötletét három kép, és egy vers indukálta, melyek a dolgozat végén megtalálhatóak, mint a leírtak illusztrációi. A hatásukra rámtörő erős emóciók, kételyek eredményezték, azokat a reakcióimat, amelyeket megpróbáltam egységes gondolatfolyamba fűzni, és közlésre alkalmas formába rendezni. Szeretném megosztani azokkal, akik késztetést éreznek túllátni a készen kapotton, mindennapi hazugságainkon. A mindnyájunkba kicsi gyerekkorunktól gondosan beléplántáltatott, előítéleteken. Nem félnek az önálló gondolkozás, nem csupán nehéz, de sokszor bántó, kényelmetlen feladatával szembenézni. Ezekre irányítom most az olvasó figyelmét, felhívva egyúttal a figyelmet lappangó veszélyeire.
Felvilágosult politikusok a fenntartható fejlődés biztosítását kívánják megvalósítani. Épp ésszel nem kétséges, ez evidens, alapkövetelmény. Elérésének azonban olyan előfeltételei vannak, melyeknek hiányában a vállalkozás eleve kudarcra ítéltetett. A társadalmi viszonyok megváltoztatásával biztosítható csak elsődlegesen a fejlődéshez szükséges szabadsági fok elérése. Környezetvédelem, energiagazdálkodás, mint égetően sürgős feladatok ezután lesznek csupán megoldhatóak, az ok okozati láncban, ők következmények. Csupán szabad társadalmak légkörében, független polgárok képesek a progresszív alkotásra, a jövő építésére. Tegyük a kezünket a szívünkre, és valljuk be, valami nagyon nincs rendben jelenleg. Nyíltan kijelenthetjük katasztrofális a közhangulat, a létbizonytalanság teljes, egyetlen ember, család, közösség nincs, aki ne rettegne. Elbocsátások, munkanélküliség, az egzisztenciális lehetőségek beszűkülése a többség számára. A szűk kisebbség eközben elképzelhetetlen luxusban terpeszkedik, mint káros élősködő, rágja húsunkat. Amit jelenleg morálnak nevezünk, nevezhetnénk, annak a mindnyájunk számára személyes, ugyanakkor eredőjét tekintve kollektív felelősséget kell tükröznie. A Föld, jelenlegi egyetlen lehetséges lakhelyünk a kiindulási alap, ennek megóvása szükségszerűség. A jövőben el kell hagynunk bolygónkat a technika, tudomány segítségével új mezőgazdasági területeket, energiaforrásokat, azaz életteret elfoglalni. Kiindulásként megszüntetendő minden fajta társadalmi egyenlőtlenség. Megvalósítási módja akármennyire is ágálnak ellene, az elosztási elvek, az ebből következő működési rendszer alapvető reformja, de ezen a lapon politikai hangú írások nem megengedettek itt be is fejezem. Tegyük fel, az előbb elmondottakon túl vagyunk, mi a következő teendő?
És mégis mozgott a Föld, bár csupán egy valaki állította.
A reáltudományok kihasználása a kulcs a zárba, amely a jövőbe vezető ajtót nyitja. Téves ideológiai elképzelések, amelyek aktuálisan szűk körű információk alapján végső következtetéseket vonnak le tudománytalanok. Fejlődésünk, adott diszkrét pontján állunk és a következő megoldandó feladatokra kell koncentrálni. A prekoncepciók bűne, hogy nélkülözik a valóságot. Ez pedig mindig evidens, magyarázatok nélküli, maga az igazság. Óriási hiba, hogy egymást próbáljuk meggyőzni, mintha a realitás attól függne, hányan vallják ezt, vagy azt nézetet. Túlsúlyba kerülhetnek az ösztönkésztetések, tömegek leigázása militáris, ill. kifinomult pénzügyi eszközökkel. Ezek hamis biztonságérzetet nyújtanak, amit tisztán, szemléletesen a kapitalizmus természete bizonyít. Ezt ki-ki a saját bőrén érzi, elmagyarázása jócskán meghaladja ezen írás kereteit. Mindenkire rábízom magára eldöntését. Bár ez nem szép tőlem, de jelen esetben kénytelen vagyok megszegni a szabályokat bizonyos fokig, azaz megkérem az olvasót, tegye, amit a következő fejezet címe sugall.
Gondolkodjunk!
Minél szabadabb az ember, annál erősebben érzi a korlátait is, tettei szükségszerűségét. A reá kényszerített művi törvények illuzórikuságát. Ezek a társadalom ragadozói, a gazdagok manipulatív céljaikra létrehozottak. Ők saját látszólagos biztonságukat kívánják csupán konzerválni. Rendszerük kíméletlen, kegyetlen, antihumánus, bárminek is festik. Ha valaki ezzel vitatkozni óhajt, kérem, tekintse meg a jelenlegi –6C éjszakában hányan is fagynak éppen halálra Budapest utcáin, terein, aluljáróiban, szerte az országban, bárhol. Amit már nem nézhetnek meg, azok a Rózsadombi és egyéb helyeken lakó végtelenül primitív, ám rendkívül gazdag sznobok pazar luxusa.
Talán tényleg csak a félelem igazgat? - ahogyan József Attila vallja. Előbb-utóbb jellegénél fogva az individualista hatalom szembe kerül a végső kérdéssel, elpusztítja-e az őket szolgáló elnyomottakat, vagy kompromisszumot köt, amely társadalmi kiegyenlítődéshez vezet. Jelenleg, előző példám tanúsága arra utal, hogy a negatív periódusnál tartunk.
Másik oldalról az általános behódolás jellemző, a gyáva félelemtől vezérelt ember dörgölődzése a pénz tulajdonosaihoz. Nem képes a szabadságra, csak élni szeretne, akárhogyan is. Feladva erkölcseit, önbecsülését, részt vesz az aljasságokban, cinkos. Nem akar látni, kiszolgálja a láthatatlan erőszakot. Nem ébredt még rá, vagy nem akarja felfogni, a tudatos tettek, vezetnek el a szabadsághoz, ami lelkének egyedüli hiánya, ürességérzésének okozója, a társadalmi méretű depresszió kiváltója.
A kispolgár tárgyakat gyűjt. Mobiltelefon, autó, nyaraló, mindegy csak valamiféleképp sikerüljön elfogadtatnia magát, beilleszkedni szinte ősközösségi rendben megragadt, gyűjtögető életmódot folytató társai közé. Ha ez sikerül, akkor kijelenti boldog. Ezt azután a média szétkürtöli a nagyvilágba, a mihez tartás végett. Tanulságul: Kaparj kurta, neked is jut. És feküdj le a pénznek, azonnal és tétovázás nélkül, mert ő az úr, ez a rejtett, burkolt üzenet, ugyanakkor életveszélyes a társadalmi hatása. Az ön és közromboló médiák szemete már nem egyszerűen bekerül a fejekbe, hanem mint az özönvíz ránk zuhan, nincs menekvés. Utalnék a „Való világ” című bentlakásos show műsorra. A butaság, primitivizmus olyan vegyületét hordozta, aminek elég a páráját belélegezni, már tönkretesz. Ilyesmit, pl. nem szabadna eltűrni, normál esetben, egyszerűen le kellene söpörni az útból, bármilyen eszközzel, de megszüntetni. Ezzel szemben népszerűségnek örvend butácska sztárocskái közízlésformálók. Hihetetlen, ez kulturális színvonalunk, vagy inkább színvonaltalanságunk aktuális állapota. Aki képtelen önként kiszolgálni a pénz hatalmát, vagy más választása híján kiszorul a perifériára, utolsó állomásként az utcára kerül, ahonnan észrevétlenül távozik. Éhenhal, megfagy, agyonverik, felgyújtják, egy demokratikus államban ehhez joga van. Mégis mi értelme így az egésznek?
Életünk értelme
Miért válaszolunk igennel a kihívásokra? A természeti lény egyszerűen létezni akar, számára ez a kérdés nem értelmezhető. Az állatok nem ismerik a halált, csak a fájdalomtól félnek, ezért kerülik a veszélyt. Mi történik, ha az én, mint tiszta szubsztrátum jelenik meg, azaz gondolkozni kezd? Szubjektív lényünket lassú folyamatban egyfajta objektív szemlélet kezdi áthatni. Perverz elképzeléseink, amivel mostanáig mindent magunkhoz mértünk lassan feladjuk. A gondolati strutúra átprogramozása ugyanakkor meglehetősen veszélyes. Begyakorolt szisztémákat, sztereotípiákat kell feladni, melyek a gyakorlatból születtek szolgálva túlélést. Eddig az érzékek vezettek, most túl kívánunk lépni a közvetlenül megismerhetőn. Újfajta erkölcsiség, felelősségtudat kezd kibontakozni, a jó értelemben vett liberalizmus.
Az érzékelhetőn a készen kapott szemléleten túl létezik a végtelen univerzum, amiről csak sejtéseink lehetnek. Butaság ennek a hatalmas komplex egésznek egyetlen szeletét meglátni. Ilyen, pl. a kapitalizmus fogyasztói szemlélete. Az olcsó reklámok, a beteges exhibicionizmus. A tárgyak fetisizálása, a fogyasztókat a dolgok élettelen, tárgyi szintjére süllyesztve. A tőkés ideológia a csábítás trükkje. Kényelmes, lusta dolog elfogadni, amit kínál. Tehetséges egyéneknek jól felismerhető szabályrendszert nyújt, a karrier lehetőségét. Csak a lelküket kell eladni az ördögnek. A társadalmi termelés célorientált, minden határon túli, feleslegesen erőszakolt expanzióját, a kényszeres teljesítmény centrikusságot kell felszámolni. Új ösvényekre lépni, a keskeny útra térni. Ez egyben új, más értelemben progresszív eszmék születéséhez vezet. Elhagyni a régit, a megszokottat, a nyájat, a társadalmi konvenciókat. Ez rengeteg meghiúsulást, kudarcot is rejt magában. Aki sötétben bolyong, mindenhez hozzáütődik, sebeket kap. Úttörők, mégis mindig voltak. Nem egyszerűen a kíváncsiság, tudásvágy, valami hatalmasabb hajtja őket. Valószínűleg léteznek erővonalak, dimenziók - amelyekre előzőleg utaltam –melyek, az érzékenyekre hatnak. Ez a megfogalmazás kissé misztikus, zavaros. Nehézkesen interpretálható, ha valami szokatlant, meglepőt szeretnénk leírni, mert nincsen prototípusa, amelyhez viszonyíthatnánk. Ami körülvesz kétségtelenül irreális, új világot azonban mégiscsak ezen a teljesen bizonytalan alapon építhetünk fel. Miért törekszünk erre? Mi motivál? A végső kérdés a hit kérdése. Ez a misztikus, transzcendens valami, ami előtt kilátástalanul állunk. Tisztességes, őszinte jellemmel nem vagyunk képesek a vak hitre, a vallásosságra, ez egy szinten korrumpál. Állítja, ismeri a dolgok végső célját, lényegét. Megszabadít a halálfélelemtől, kiváló érzékkel, mivel ez minden félelem végső oka. Örök életet ígér, ezáltal megnyer, lekenyerez. A legtöbb vallás valakit, valamit, esetleg egy folyamatot tekint axiomatikusnak. Legyünk nagyvonalúak, ismerjük be, semmit nem tudunk, az axiómák csak a matematikában működnek. A hit paradox valami, ám van bennünk, és bizakodás is, remény. Mit veszíthetünk, s mit nyerhetünk? A szabadságot, ami több jelentéktelen lényünknél. Ez, ami éltet, addig létezünk, amíg él bennünk az illúzió, valahol létezik a tökéletes szabadság, túl az általunk ismert ok-okozati összefüggéseken, a determináltságon, időn és téren. Petőfi Sándor annak idején megtalálta a hozzá vezető utat, mert szenvedélyes hittel szerette a hazáját és a szabadságot, számára a kettő egy volt. Leírta: „Európa, hány határ, s minden határban gyilkosok”. Mi változott azóta? A félelem a régi. Európában kialakult az erőszak eddigi legkifinomultabb formája a pénz diktatúrája. Bankok és pénzemberek a védőbástyái és a katonái.
Bizonyítékaim
Aki el tud hitetni magával bármit önkényesen, bizonyítékok nélkül, a szubjektivitás bűvkörében kering. Óriási energiák, traumák, belső földcsuszamlások kellenek a gondolati spirál befelé örvénylő, egocentrikus forgásából való kiszakadáshoz. Események, amelyek a beprogramozott erkölcsöket megkérdőjelezik.
A 3 kép mély empatikus hatása ebben gyökerezik. Kiemelnek a nyugalmas kispolgári létből, legalábbis rövid időre mindenféleképpen. Megkérdőjelezik társadalmi létünk jelenlegi gyakorlatát, amely haladás egyik előre kiszámított manipulációs csapdától a másikig. Ezzel szemben a hitelesség mindig spontán és tudatos.
Tiananmen, April-June 1989
Tiananmen, April-June 1989
A Mennyei béke terén történtek forgatókönyvébe valahonnan látszólag spontán, ám mégis tudatosan bekerült egy egyszerű járókelő. Hihetetlen módon, egy időre megállítva az egész ördögi szerkezetet. A világsajtó szétröpítette a négy égtáj felé a hírt, a felvétel bejárta az öt kontinenst, egyetlen fénysugár a sötétben, megigézte az emberek százmillióit. Ahogyan a biblia ige is állítja „Ti vagytok a Világ világossága”.

 Can a single human being make a difference? Can he or she stop the forces of evil dead in their tracks?
A courageous young man captured the imagination of the whole world, when he single handled stopped the advance of a tank column by standing in its way...
World Trade Center - 2001. szeptember 11.
World Trade Center - 2001. szeptember 11.

A második kép bizonyítja a fák nem nőnek az égig, de még az ikertornyok sem. Bábel tornya is ledőlt, a pénz hamis biztonságérzetet nyújt. Sokak véleménye szerint, új időszámítás kezdődött 2001. Szept. 11. után, mára ez kétségtelen ténnyé vált. Az USA olyan őrült vesszőfutásba kezdett, aminek végső kimenetele beláthatatlan következményekkel járhat. Érzi saját vesztét, amit azonban nem kerülhet el, se így, se úgy. Meg fogják tapasztalni a pénz, a fegyverek nem mindenhatóak. Ezt lehet figyelmen kívül hagyni, akkor is így van. A világ már soha többé nem lehet olyan, mint azelőtt volt, új pályára állt. Egy hatalmas tehetetlen tömeg esetén ez lassú lomha, de annál biztosabb folyamat. Végig fogja járni saját útját. Mindenhova eljut, minden mindennel összefügg, a sokszor emlegetett globalizációs hatás is ezt mutatja, az irreverzibilis láncreakció beindult.
A Rózsa Dániel zseniális verséhez, amint az elején jeleztem csak a körítésként készítettem el, mint ahogyan a fotókhoz szintén. Ő költői eszközeivel elegánsan, néhány sorban, ugyanakkor rendkívül szókimondóan, megrendítő erővel fejezi ki, amit én több oldalon keresztül sokszor botladozva, erőlködve fejtegettem.

Rózsa Dániel: Óhaj-keserû

Ne múljék el tõlünk
a keserû pohár,
míg keserûségét
az utolsó cseppig
ki nem ittuk,
hogy mindig eszünkbe
jussanak azok, kik
szánk elé tolták,
epével telve,
s jussunk min-magunk is
(idióták),
kik nem ütöttük
kezüket félre.
A 3. kép, az egyszerű, a valóságos embert ábrázolja. A tankok képviselte erőszak, robbanó repülők és bankárok pénzügyi diktatúrája által alkotott társadalmi erők eredőjében, mihez kezd, kezdhet ezen a világon? Megpróbál embernek maradni. Személyes megjegyzésként hozzáteszem kedves képem ez. Ha valaki egy sort sem olvasott el írásomból, de megnézte a szegényes viskóban lakó családról készült fotót, hiszem a lényeget kapta el. Mindent kifejez. Megfigyelhető az apa gyengédsége, figyelme gyermekei iránt, a látvány önmagáért beszél, a legfontosabbról, a szeretetről szól.

II. rész
Folytatva a „Prekoncepciók” című művem taglalását az ott első szintként figyelembeveendőnek nevezett tényezőt, magát az embert vizsgálom meg. Egyetlen speciális vonatkozását, ám szerintem a legizgalmasabbat az integrált személyiséget.

„Az érett személyiség meghatározásához nem elég pusztán pszichológiai összefüggésekben gondolkodnunk, bizonyos mértékig etikai ítéleteket is igénybe kell venni. (Freud szerint az embernek képesnek kell lennie szeretni és dolgozni; míg Cabot szerint ehhez még a játék és istenhit is hozzá kell, hogy adódjon.)”
A személyiség
A kifejezést integrált személyiség, többször olvastam, több helyen, különböző szerzőknél. Kiderült írásaikból, milyen égető szükség lenne rájuk, hiányzanak. Mit kellene értenünk a kifejezés alatt? Megpróbálom nagy vonalakban körüljárni a témát. A terjedelmi határok figyelembevételével. Nem az elemi szintről kezdve a taglalását, de lehetőleg egy általánosan tájékozott érdeklődő számára érthető formában. Bár az előbb említett források nem magyarázták meg teljesen, homályosan elképzeltem valamit.
Saját anyanyelvemen sem értek mindent tökéletesen, csak úgy tűnik. Sokszor, valójában éppen a lényeg sikkad el. A körítés, az unalomig ismert kifejezések, szófordulatok azt a hamis érzetet sugallják, világos, pedig dehogy. Csak az úgynevezett nyelvi kontextust látom, ami hamis biztonságérzetet nyújt. Az idegen nyelvnél pont fordított, szerény szókincs esetén elkapunk egy-egy szót, kifejezést, mivel azonban az egész homályos összességében, mindez jogos bizonytalanságot szül.
A megértés mélysége egyik esetben sem teljes, ha figyelek, észreveszem, koránt sem. Utóbbi esetben mindez kézenfekvő. Mi a helyzet kis gyerekkorunk óta gyakorolt saját nyelvünknél? Nem mindig egyértelmű az értelmezés, nyilvánvalóan elsősorban fogalmak esetén. Ha, nem csak „dobálódzunk” a szavakkal, hanem értelemszerűen odaillően, szabatosan kívánjuk megfogalmazni mondanivalónkat, vagy értelmezni a hallottakat, összetett, nehéz.

Az emberi személyiség az egész emberre jellemző cselekvési módok, a külvilág ingereire adott válaszok, összefoglaló megnevezése. Alapvetően befolyásolja a motiváció. Tehát függ az illető neveltetésétől, ami a kulturális közeget, feltételrendszert tükrözi, amiben felnőtt. A kondicionálás másképp történik egy primitív afrikai törzsben nevelkedett egyénnél, mint egy Budapest belvárosában értelmiségi családba született gyermeknél. Ezek a tőle függetlenül, kívülről kapott feltételek megszabják későbbi sorsát, annak lehetséges alakulását. Amit a későbbiekben hozzátesz, felnőtt életének terméke, továbbra is külsődleges körülmények által determináltan, de már jóval szélesebb spektrumot figyelembe véve. Megismerkedhet más országok kultúráival, eltérő szokásaival. Személyes kapcsolatai, tapasztalatai, tanulás útján megszerzett ismeretei, könyvek, iskolai oktatás segítségével az emberi civilizáció eddig elért eredményeit, leszűrt következtetéseit magáévá teszi. Ezek beépülnek személyiségébe, ami ily módon formálódik, kiteljesedik. A folyamat, látható komplex, rengeteg feltétele van, a továbbiakban is nagyrészt tőle független makró szintű politikai, gazdasági mozgások is meghatározzák, mivel a környezet változásai hatnak rá.
Tehát maga a személyiség is kötődik, korhoz, helyhez, ezen belül helyszínhez stb. Fejlettsége tükrözi, tehetségének, képességeinek megfelelően mennyit volt képes mindebből elsajátítani. Sejthető ez sohasem befejezett folyamat, az ismeretek bővülésével egyre tágul, színesedik, nincsenek határai. A civilizáció, kultúra fejlődése végül is az emberi lények intellektuális tökélesedését jelzi, és végtelen folyamat.
Kultúrált, művelt egyénnek azt nevezzük, aki kora, társadalma ismereteiből minél többet képes elsajátítani. Nem mindegy hogyan és mire használja. Az alkotót kreatívnak mondjuk, ő ismereteit új módokon képes összerakni, azaz fejleszti a már meglévőt, hozzájárul a fejlődéshez. A művelt felhasználója javarészt, de nem változtat rajta. Sorolhatnám még sokáig, szakmai műveltség, mindennapi jártasság szempontjából. A rendszerezés azonban önmagában is egy igen nagy terjedelmű tanulmányt igényelne, de érdemes lenne elkészíteni. Sok új következtetést lehetne leszűrni ebből is.
Itt jutottunk el az integrálódás kérdéséhez. Egy ilyen tanulmány tulajdonképpen ismert tényeket sűrít össze, megmutatva a köztük lévő esetleg eddig ismeretlen, vagy homályos összefüggéseket. A felmerülő tényeket a nagyobb hatékonyság, használhatóság érdekében célszerű nem egymástól függetlenül tekinteni, hanem dinamikusan, azok egymás közötti relációit figyelembe véve. Aki mindezeket az ismereteket képes magas szinten elsajátítani, ötvözni, alkalmazni azokat tekintjük, az un. alkotó embereknek, különböző szinteken.
Dolgozatom elején említett integrált személyiség kifejezésben ez benne foglaltatik, de több is. Vallási tárgyú írásokban olvastam róluk, amiből következik itt az emberről, mint humán, érzésekkel, lélekkel megáldott lényről esik szó. A ténymegállapítás úgy hangzik: „Az életünk folyamán arra kell törekednünk, hogy integrált személyiséggé váljunk, de mivel kevesen vannak, a legtöbben soha életükben még nem találkoztak ilyennel.”
A probléma a referencia kérdése, a személyes példáé, ami lehetővé teszi a tanulást, az igazodást valakihez. Elméleti szinten elmagyarázhatatlan nehézkes, bonyolult, amint az előbbiekben próbáltam érzékeltetni. A személyes példamutatás a szerencsés. Jézus Krisztus, mint Isten fia és ember ilyen tulajdonságokkal bírt. Nem véletlen, és nem csupán hitbeli okok tehát, ami miatt Őt gyakran hozzák fel. Erkölcsi okulásként, nevelő szándékkal, követendő, pozitív példaként. Személye, és az általa képviselt világkép emberek millióit tartja ma is lenyűgözve. Hatása a történelmet befolyásoló tényezők közül az egyik, ha nem a legerősebb, ideológia szempontból egyértelműen az. Nem lenne érdektelen, de érthető okokból, most mégsem térhetek ki erre.
Hétköznapi szempontból kívánok fogódzkodót keresni, leegyszerűsíteni a kérdést a mindennapi megértés szintjére. Kiindulási alapot teremtve, alapszintű meghatározást nyújtva. Nem definíciót, ezt csak hosszas mérlegelés, teljes átvizsgálás, a felesleges részek kirostálása, a leglényegesebbek kiemelése után lehetséges, de valahol el kell kezdeni. Nem a kérdés lefokozása a célom, ami által általában el is veszíti a jelentőségét. Ezt a csábító megoldást sajnos nagyon sokan, sokszor, életünk lényeges alkotóelemeire alkalmazzák, de, ha leegyszerűsítjük, ami bonyolult, azzal még nem oldottuk meg. (pl. a sexuális kérdés leszűkítése, a sex-re) Csupán elbagatellizáltuk, és a probléma máshol másképpen, idegen köntösben jelenik meg. Kezelhetetlen, romboló formában. Háborúk, boszorkányüldözések képében, betegségek, szekták, szélsőséges ideológiák, vagy a kapitalizmus jelenlegi pénz, tárgy, teljesítmény centrikus szemléletében.
Ki lehet integrált személyiség, melyek a jellemzői? Hogyan alakul ki? Miből, miért, melyek azok a tényezők, amelyekről még nem esett szó? A továbbiakban ezt fejtem ki, kicsit részletesebben.
Az ember részben biológiai részben társadalmi lény, illetve mindkettő, egyszerre, együtt. Nem egymástól függetlenül, de egyelőre még nem is teljesen homogén módon. A bevezetőben elnagyoltan azt a folyamatot nevezném integrációnak, amelynek során ez a kettő közeledik egymáshoz. A folyamat végén a kiteljesedett személyiségben a kettő, mint egy harmonikus egység, egymástól nem megkülönböztethetően jelenik meg.
Eleinte nyilvánvalóan, mivel mindkettő jelen van, kiegészítik, többé-kevésbé egymást. Hol egyik, hol a másik kerül előtérbe, következetlenül, össze-vissza. Mivel 2 autonóm rész, konfliktusok jelentkeznek. Egyszerűbben megfogalmazva az ember, mint biológiai lény ösztönökkel rendelkezik, ezek sokszor vakon, direkten a törzsfejlődés során belérögződött célokra törekszenek. Ami az útjukba kerül, elsöprik. A kezdeti időkben ezek az eszközök a túléléshez voltak szükségesek mélyen bevésődtek tudatalattinkba. Adott esetben automatikusan előtörnek, hatásuk megjósolhatatlan (pl. pánikjelenség). A kultúra adott szintjén tevékenységük azonban már káros, mivel kialakult egy másfajta környezet, a civilizáció. Ennek eredményei a racionális agyban tárolódnak. Gondolkodási folyamatot igényel állandó figyelembevételük. Az önkontrollt, nem más, mint egy állandó erős visszacsatolás. A gyakorlatban mit jelent? A külvilág hatásai, impulzusai állandóan hatnak. Különböző szinteken és értelemben. Más egy tűzvész hatása, mint egy nyelv megtanulását motiváló ok. Akárhogyan is a tudat szintjén bemeneti információként jelentkezik. A reakció minden esetben valamilyen cselekvés. Ezeket a lehetséges válaszokat, melynek ugyancsak széles a spalettája, szabja meg az agy, az elme, ami a személyiség biológiai megfelelője. Először is szűrő, csak a számára bizonyos szempontok szerint előre meghatározott információkat veszi, azaz válnak tudatossá.
Pl. A primitív népek számára az őserdő nyitott könyv. A bozótlakó apró jelekből, érzékei segítségével eltájékozódik, viszonylag nagy biztonsággal. Ha tigris ment előtte közvetlenül a csapáson, másikat választ. Azaz ismeretei, tudása, ami személyiségébe került a közvetlen túlélést szolgálja. Egy nagyvárosból odatévedt turista azonban nem sokáig maradhat életben a számára ismeretlen körülmények között. Nem veszi észre a jelzéseket, esélye sincs. A civilizáció fejlődésével az életkörülmények változásával elkorcsosult számtalan képességünk. Az új feltételek mellett mások fejlődtek ki helyettük. Egy dolog nem változott a célirányos viselkedés, ami mindenféleképpen szelektív információk alapján történik. Egyszerűbben fogalmazva az ember azt veszi észre, ami érdekli, érdeklény. Sajnos a manipulációs csapdáknak is teret biztosítva. Mi a mechanizmusa, hogyan működik ez? Hogyan képesek az általam már sokadszor felvetett prekoncepciókat a fejekbe csepegtetni? Az ösztönökön, még mindig ezeken keresztül. Nem véletlen, hogy csinos hölgyek reklámoznak, pl. mezőgazdasági gépeket, melyhez egyébként semmi logikus közük nincs. Az asszociációs kapcsolatoknak azonban igen. Létrejön a kapcsolat az ösztönös késztetések a nő képe és a gép között. A vásárló számára a két dolog már egy, motivácós csapdaként hat.
Vegyük sorra az emberek alapvető szükségeit, ezek a fizikai léthez kötődően mindig is megvoltak, de létezik egy, ami ugyanilyen erős, de nem ennyire szemmel látható. Az érvényesülés, az elismerés vágya. (Adler szerint) Melyek a történelem során megfigyelt törvényszerűségek? Akinek volt élelmiszere, lakhatási lehetősége biztosította a túlélését.
Csak közbevetve 20 éve még ezek a felismerések nem jutottak el a tudatomig, manapság igen. Lehet a tét újra a közvetlen lét, a szimpla biológiai? Akik mindezt biztosítani tudták, irányadó, hatalommal rendelkező vezetőkké váltak. Személyiségük integráltnak volt tekinthető. Ma is hasonló a helyzet, bár árnyaltabb, áttekinthetetlenebb. Ha azonban lefejtjük gondolkozásunkról a reá erőszakolt külső, idegen szoció-kulturális szemetet, ami fertőzi, ugyanerre a következtetésre jutunk.

Végkövetkeztetésként, korunk integrált személyisége, nem haszonelvű kapitalista, nem pénzember, nem vállalkozó, sikeres irigyelt. Ha a siker lenne a mérce Jézus mit sem érne, hiszen kereszthalállal végezte. Hamlet a dán királyfi, a jövőt anticipáló egyéniségek sem jöhetnének szóba. Jézus magunk által ácsolt keresztje előtt azonban később leborultunk. Integrált személyiség, aki képes megtalálni a kivezető utat, a manipulációs csapdákat kikerülve a szükségszerű, a látszólag kikerülhetetlen, apokalipszishoz vezető zsákutcákból. Idealista, mint Jézus.
III. rész
Ez a fejtegetés prekoncepciók reáltudományokra vonatkozó részéhez kapcsolódik. A megismerés feltételeire, a vizsgálat elvi, elméleti kérdéseire keresi a választ.
Hiedelmeink, alapvető tévedéseink
Komplex témákat vizsgálok, amelyek többszálúak, nyitottak. Inkább kételyeimet fogalmazom meg, semmint a bizonyosságot. Próbálok összeállítani egy vázat, teherhordó szerkezetet, amelyre fel lehet azután építeni azokat a funkcionális elemeket, amelyektől életre kel. Ez önmagában is rengeteg tévedési lehetőséggel jár, és a belém rögződött hiedelmek tarkítják. Most, a fogalmak elnagyolt makroszintű értelmezését, amint a cím elárulja, próbálom a papírra vetni, ami jelen esetben a képernyő. Ülök a képernyő előtt, gombokat nyomogatok. Fekete betűk jelennek meg a monitoron. Hogyan is működik ez a gyakorlatban? A billentyűzeten mátrixba rendezett hall effektuson alapuló gombok közvetítik pozíciójuk kódját. A klaviatúradekódoló a megjelenítő egységhez továbbítja, ebben található a karaktergenerátor, ami közvetve vezérli a videojelet. Ez kis pontokként megjelenik és mi a pozicionálás által betűknek, azaz értelmes jeleknek látjuk. Ezen elektronikai folyamatok számtalan fizikai törvényszerűség felhasználásával eszközt biztosítanak számunkra, mi által megszűnt a klasszikus évszázadokon keresztül használt írás. Néhány évtizede még mindezt így fogalmaztam meg:
Ülök az asztalnál, kezemben ceruza, előttem betűk. Ujjaim az agyam irányításával vezetik az íróeszközt, a grafit rajtamarad a papíron. A fénysugarak ezt közvetítik a szemembe. Felismerem szöveget, látok. Feltéve, ha tudok írni, olvasni stb. Nem is olyan egyszerű a dolog, ha a jelenségeket végső, legkisebb atomjaikig lebontjuk, pedig ez a megismerés. A tudományos világkép alapja. A gyakorlati életben megvalósítható elképzelések kiindulópontja. Jelenleg számítógép felhasználó vagyok, valaki, aki hihetetlen mennyiségű, évezredek folyamán felhalmozott tudást hasznosít. Általában bele sem gondolunk, mi mindent feltételez egy hétköznapinak tűnő cselekedetünk. Jelen esetben a számítógépen való szövegszerkesztés. Mit is szeretnék ezzel érzékeltetni? A csodát, a fantasztikumot, ennek komplexitását, bonyolultságát. Mindezek létrehozója az ember, tehát végső soron ő a nagy mozgató. Ezen a ponton szeretném megragadni a témát, és mint egy konccal küzdő vad oroszlán tépkedni, bekebelezni, és jóllakni vele. Ki hát ez a lény, akit embernek nevezünk? Ki vagyok én, aki most gépír? Mi a viszonyom a világhoz, melyek a kölcsönhatásai? Mi a többiek véleménye minderről?

Szubjektív lényként tevékenykedem, önmagában ez komoly korlátozó tényező. De lehetnénk objektívek? Igen, de rendkívül bonyolult, nehéz. Kétségbe azért nem kell esni, ami körülvesz minden pillanatban, totálisan objektíven működik. Hatása alól nem térhetünk ki. Sorsunkat megszabja, ebben az értelemben nagyon is objektív vagyok.Csakhogy mi nem ezt szeretnénk, nem így képzeljük el, azt kívánjuk elérni elménkben is, olyannak lássuk a világot, amilyen eredetileg. Azt kívánjuk elérni az elménkben is, olyannak lássuk a világot, amilyen eredetileg. Ne csak megtörténjen velünk az élet, hanem aktív részesei lehessünk. A skizofrénia sajátos új értelmezéséhez jutottam. Kint is vagyok, bent is vagyok. Egy nagy egész részeként szeretném szemlélni a részeket és az egészet. Érzelmileg így érzékeltethető, ez az abnormalitás. A primitív lény, és minél inkább az, közel van az alapvető folyamatokhoz, biológiai működése egyszerű.Kérdés, egyáltalán hol húzható meg a határvonal az élő és élettelen között? A természet, amely szülte őt, ha képes ilyesmire, azaz életet létrehozni minek tekintendő? Létrejöhet-e az anyagból élő, ha maga a potenciális lehetőség már nem létezett mindig is, öröktől fogva. Mit feltételez ez a lehetőség? Milyen adottságokat? Talán ahogyan az idealista filozófusok állítják, úgy van? Azaz kezdetben voltak a törvények.
Egyenlőségjel tehető Isten és a természeti törvények közé, mindkettő időtlen? Ugyanarról beszél a hívő, és istentagadó materialista? Kezdetben vala az ige, vagy kezdetben vala a törvény? Törvény = Ige?
Visszatérve az eredeti gépírás kérdéséhez, nem azért, hogy az elszánt olvasót hideglelés érje.A természettudományban hitelesnek tekinthető, ami matematikailag képletekbe rendezhető és egzakt módon bizonyítható. Az objektív valóság független leírása az lenne, ha egyidejű matematikai formulákkal a gépben, levegőben, agyamban stb. lejátszódó folyamatokat mind-mind rögzítenénk, egyetlen képletben összegeznénk, ráadásul azonnal értelmezni tudnánk.Lehetetlennek tűnik, mégis így működik a világ, zajlanak a folyamatok körülöttünk. Nem véletlenül, alkalomszerűen. Nincsenek kivételek, a szabály nem megszeghető. A természettudósok úgy fogalmaznak, még soha egyetlen olyan jelenséget nem tapasztaltak, ami ellentmondana a fizikai törvényszerűségeknek. (Itt máris fel lehetne tenni egy kérdést, ez volt a múlt, de vajon ha valami hosszú ideig ugyanúgy játszódik le, bizonyítékul szolgál arra, hogy a jövőben is úgy lesz? Persze mindezen ötletek csak egy perverz agy szüleményei)
Visszatérve az elejére, na jó, most nem a klaviatúrára. A legeslegelső sorokra. Nincsenek talán eredeti ötletek a mondandómban. Esküszöm, bőven megelégednék vele, ha az eddig tanultakat, hallottakat valamilyen egységes, vagy legalábbis némileg kezelhető rendszerezésben, rendszerben tudhatnám. Mennyi az, amit egy átlagos ember a ráözönlő információból képes felfogni, használni, hasznosítani? Beszélünk róla,(pl. politika) van véleményünk, jár a szánk. Érvekkel és ellenérvekkel hadakozunk, de vajon mindez nem csak egyszerű agytorna, mint a sakk. Vagy senkit nem akarok megsérteni, de életünket nagyrészt nem egyszerű locsogás, fecsegés tölti ki?
Elfáradtam, holnap folytatom. Ez is a korlátok közé tartoznak. Biológiai valónk és következményei. S a beláthatatlan jövő. Vajon mikor leszek, leszek-e egyáltalán képes folytatni ezt a gondolatmenetet. Mitől függ. Hogyan lehetne mindezt kézben tartani? Kézben kell-e tartani? Szabad-e? Vajon nem okoz-e tragédiát, ha az alapok, az eleve adott működési rendjét a saját elképzeléseinkkel befolyásoljuk. Beléphetnek-e, belépnek-e olyan egyelőre számunkra ismeretlen történések, amit esetleg mi indítottunk el öntudatlanul. Mi történik, ha irreverzibilisek ezek a változások. (pl. jelenleg állat, növényfajok kipusztulása) Milyenek a következmények? Milyen szempontból kellene vizsgálni és értelmezni ezeket a következményeket? Az ember hajlamos az egoizmusra. Függetleníteni tudjuk-e gondolkodásunkat önmagunktól? Ezek azok a dilemmák, melyeket e bevezetés után szeretnék kifejteni.

Élet és halál mit jelentenek? Mit jelent ez a kérdés számomra és mi az értelme másoknak? Definiálni kellene a fogalmakat. Értelem? Ezt hogyan lehetne meghatározni, melyek azok az alapfogalmak, amelyek annyira nyilvánvalóak, hogy nem igényelnek magyarázatot, mindenki számára ugyanazt jelentik. Mik lehetnének a filozófiai gondolkodás tovább nem bontható legkisebb alapvető részecskéi, amelyre azután, mint a matematikában az axiómákra fel lehetne építeni egy korrekt rendszert?
A természettudományos gondolkodás, a matematika lélegzetelállító szépsége ebben rejlik, a következetesség, a fegyelem. A számok világa alázatos, mindenkor alárendeli magát a természet törvényeinek. Igazságait a valóság vagy alátámasztja, vagy nem létezik. Ezáltal képes leírni azt az objektív világot, amelyet bár még nem értünk, de szeretnénk megismerni. Az út nem lerövidíthető, hatalmas mennyiségű energiát és időt kell szánni rá. Eredményei, az őket megközelítő gondolkodás helytálló, vagy hamis volta esetleg csak jóval később igazolódik be. A tudósok ezzel tisztában vannak, de vállalják az egyetlen lehetséges megoldást. Talán sohasem tudják meg nézeteik problémafelvetéseik eredményeit. Egy számukra véges világban élnek, melyet életük határol be, a végtelen világmindenségben. Ezt kutatják, szeretnének ismereteket szerezni róla. Ebben rejlik csodálatra méltó alázatuk. A hit, mely életünk meghatározó alapvető mozzanata. A hitről általában, mint valami misztikus vallásos fogalomról beszélünk, pedig mindenhez, a legegyszerűbb cselekvéshez is szükségünk van rá.
Az ember cselekvő lény, tettein keresztül vállalja sorsát, életét, melyről szabadon dönt. A szabadság, mi szárnyakat ad és megbénít egyszerre. Szárnyakat ad, mert nincsenek korlátai és megbénít, mert nincsenek tájékozódási pontjai, referenciái. A vallásos hit kísérlet a határok kijelölésére a referenciák meghatározására. Ad és elvesz. Ad némi biztonságérzetet a cselekedetekhez, mert lehetséges, elfogadható utakat jelöl ki. Elvesz, mivel korlátozza gondolkodási szabadságunkat, cselekedeteink irányát.
Első kérdésem volt, mit jelent az élet. Látszólag egyszerű 3 szavas kérdés. Ám mindenki más és mást ért alatta. Nem is beszélve a válaszok kimeríthetetlen sokaságáról. Nyelvtanilag a „mi” kérdőszó. A „jelent” fogalom, entitás. Bővebben meghatározandó ebben az esetben, rövid kérdésünkben hogyan használjuk. Kapásból egy konkrét ember arra gondol, számára mit jelent az élet. Az ő élete, tapasztalatai, eredményei, vágyai. Számára így, és ennek van értelme kizárólag. Ha tágítjuk a kört egyre megfoghatatlanabb távolba, idegen messzeségbe kerül a kérdés. Már nem nyilvánvaló elveszíti kezdeti egyértelműségét, kezd bizonytalanná válni. Miről van szó? Kérdés a kérdésben. Élünk, biológiai, társadalmi meghatározottságunknak megfelelően. Miért élünk? Mert beleszülettünk a világba, benne vagyunk ez a sorsunk. Embernek születtünk a lét végtelen óceánjába. A történet a következő. Beledobódunk egy valóságba, amely számunkra ismeretlen. Nem ismerhetjük, nem érthetjük a lényegét, de kíváncsiak vagyunk rá. Minél több időt eltöltünk itt, annál inkább megvilágosodik a lényege. Lassan rájövünk kész, meghatározott, adott szabályokkal rendelkezik. Létünk alkalmazkodás ezekhez a tényekhez. Biológiailag korlátozott, kikerülhetetlen fizikális- egészségügyi állapotunk meghatározó kötöttség. Ugyanakkor az emberi fejlődés egy meghatározott társadalmi-szociális szintjén. A kultúra, hiedelmekből, erőszakból, hazugságokból és humanisztikus, becsületes alapanyagaiból felépített lépcsőjének egy fokán. Visszatekinthetünk e járaton az előző fokokra, ez a történelem. Ha a távolba vetjük tekintetünk, horizontunk határainál tovább nem láthatunk. Még mindig ezt az egyetlen szót próbálom felderíteni „jelent”. Ahogyan érzékeljük a környezetünket, ahogyan hat ránk a társadalmi-szociális szemét, valószínűleg a sajátos jelentéshordozónk.
Miért az állandó konfliktusok, kudarcok? Miért az értetlenség? Oka az önkényesség. Az oszthatatlan, egységes valóság egy-egy pici szeletét kihasítjuk és rávetítjük az egészre, ami persze nem hagyja magát. Ha valamit felfogunk, megértünk ekkor az igazság viszonylagos volta is számba veendő. Látva az univerzum végtelen, felmérhetetlen dimenzióit egyelőre az információgyűjtés fázisában vagyunk. Helytelen következtetések adódnak, ha elégtelen mennyiségű információkból következtetünk. Érzéseink persze lehetnek, ezek szükségesek. Az intuíciók már önmagukban is komoly ismeretagyagot feltételeznek. Arról van, lehet ötletünk, amivel előtte behatóan foglalkoztunk. Csodák nincsenek, a semmiből nem jönnek kész megoldások. Vagy talán mégis, csak nem tudjuk értelmezni őket? Nem látjuk, nem halljuk, nem érzékeljük azokat? Hiányoznak az érzékszerveink, antennáink, amelyekkel venni tudnánk az adást?

Mit jelent az élet, létezik-e egyáltalán a tudatos élet a halál előtt? Feltételezhetjük-e, a sok különböző felfogás ugyanazt tükrözi, különböző oldalait érzékelve? Eddig, mivel ember vagyok, a saját logikámmal közelítettem a kérdéseket. A múltban, sokáig hittük a Föld lapos a világmindenség középpontja. Vajon, most, amint írom e sorokat nem valami hasonlót, állítok. Mintha lényünk, gondolkodásunk, véleményalkotásunk szabná meg a világ értelmét. Nos, kicsiny elhanyagolható részei vagyunk a teljességnek. A környezetünket nem igazán befolyásolják személyes ambícióink. A világ mindig létezett nélkülünk is, és mindig működni fog tőlünk függetlenül, azaz felfogásunk, nem győzöm eléggé hangsúlyozni, szubjektív.Megpróbálok válaszolni az eredeti kérdésre. Az élet egy lehetőség. Az emberi lény a természet része. Nem független, nem kitüntetett és főleg nem végcél. Az öntudatlan anyag azon része, amely mintegy önmagából kiemelkedve figyeli magát. Tudomása van létezéséről. Mit lehet kezdeni ezzel a lehetőséggel, mire való? Ez a nagy kérdés!
Mit jelent a halál? A kérdés kényes, nekünk élőknek. Megoldások ugyanakkor vannak szép számmal. Agyonbonyolított vallások, hiedelmek, elméletek formájában. Nem éri meg szót vesztegetni rájuk. Egyszerűen lehúzzák a rolót, kész vége, mint individuum megszűntünk. Nincs tovább, ennyi volt. Miért olyan nehéz ezt elfogadni, nem értem? Halál és élet összetartoznak, mi a kettő viszonya? Az egyik nélkül nem létezik a másik. Fény nélkül nincs árnyék. Halál nélkül nem létezik élet. Aki a halált kívánja megszüntetni az élet ellensége. (Persze ez csak játék a szavakkal, értelmetlen a halált, vagy életet támadni, adott tények, állandóak. Nem megváltoztatható, irreverzibilis folyamatok) Filozófiai értelemben nem látok említésre méltó különbséget. A feszültségeket, a félelmet az életösztön adja. A program, amely biztosítja létezésünk. Sokan nyafognak múlandó természetük miatt, de még senki sem esett kétségbe, mert csak most született meg. Mi van az elmúlt időkkel? Az nem számít? Miért? Akkor sem léteztek, és lám most öntudatra ébredt bennük az anyag. Minek aggódni? Tőlünk teljesen függetlenül zajlik élet és halál. Bízzunk benne, bármi megtörténhet!
IV. rész
Az utolsó rész bár szorosan kapcsolódik az előzőekhez, mind fogalmi, mint logikai értelemben mégis más. Eddig is éreztem, a téma kis híján elragad, túl nagy, nehéz kézben tartani. Most végleg bedobtam a gyeplőt a lovak közé teret engedve fantáziám száguldásának. Eredetileg novellának szántam e részt, de a kutya sem olvasta el, ebben a száraz elméleti írásban, talán levezetésnek megfelelő.
Objektív üzenete
Remélem, jól érzed magad, s eme állapotod, írásom utolsó fejezetének elolvasása után fokozódni fog. Bízom megértésedben, toleranciádban, kezedbe elfogulatlanul veszed. Pozitív viszonyulásod hozzá megmarad, az utolsó sorig, sőt még tovább.
Bevezetés, bevezetés helyett, Bulgakov stílusában. Miért ne váltanám néha aprópénzre gondolataimat? A perverzitás természetes, alapvető emberi tulajdonság, ezt, pl. Edgar Alien Poe is kifejtette többször. Ő, pedig felettébb hitelesen érvel! Jelen esetben, ezt úgy értem, össze-vissza fecsegek, megkockáztatva, közben elveszítem a lényeget, amiért az egészet elkezdtem. (bagatell)
Találkoztam a legfontosabb emberrel, akit életemben valaha ismertem. Te vagy az. Valószínűleg nem sejted miért, ám lassan, de biztosan rá fogsz jönni. Miért? Hogyan? A jövő zenéje. Íme az ok, amiért e főképp filozofikus témájú sorokat pont neked, és nem másnak ajánlom. Furcsa, régen voltam ennyire, 100%-ig, meggyőződve róla, helyesen döntöttem. A Te érdemed, mustármagnyi energiádé. Hited sugárzását érzem. Valahogyan így kezdeném el Bulgakov stílusában, aki ugyan nem magyaráz meg semmit, de ezzel a semmivel úgy mellbe vág, hogy elkerülhetetlen a hanyatt esés. Most viszont váltok, vége Bulgakovnak, magyarázkodom.
Sorsod nem kerülheted el, megpróbálom megindokolni előbbi hipotézisemet. Mi ez az egész, amit kezedben tartasz, tanulmányozol? Képes vagy félretenni, közömbösen? Nem? Hoppá! Látod, ez vagy Te. Mit bizonyít viselkedésed? Eredendő kíváncsiságodat, ami túllép a megszokotton, a sztereotípiák széles országútjain. Hajlamos vagy letérni róla, új utakat keresni. Nem sajnálod rászánni, saját véges, s ezért kimeríthető idődet, s a fáradtságot. Félelmetes elhagyni az ismert tájakat, rettegés vesz körül. Minden idegen, sejtelmes, a világ egy nagy talány. Sokak szerint Kolumbusz Kristóf valódi nagysága nem Amerika felfedezésében rejlik. A bátorságban, mely olyan messzire vitte őt, ahonnan már nem volt számára visszatérési lehetőség. Most, sötétben, erdőben bolyongsz, ahova csak néha jut el vékony fénysugár. Tisztásra lelsz-e? Napfény vár, s dús füvű rét, madárdallal, s a közelben forrás zubog? Létezik-e ez az idilli hely? Meggyőződésem: Igen! A nagy kérdés: A kérdések kérdése, rátalálsz-e? Világosan tudod, egyetlen esélyed, ha letérsz a széles útról. Kockázatos, de elkerülhetetlen.

A sors, néha úgy hiszem, olyan, mint egy száguldó Express vonat. Amikor úgy érzed sínen vagy, életed „megoldódott”, hirtelen szemből elgázol. Kikerülhetetlen! De talán mégsem: Az Istenek tartják kezükben azt. Az Olimposzról igazgatják létünk. Onnan ítélnek, eleveneket és holtakat. A görögök így hitték. Bár ma már tudjuk, tényszerűen nem igaz. A szellemi lényegét tekintve egzakt. Eddig a bevezetés, elkövetkezendő elmefuttatásom fejléce.

Mottó:
„Azt hittük, tudunk, most a valónál mind elámulunk.” (Madách: Az Ember Tragédiája)

Madách szavai után hallgatni kellene, mélyen, hosszan, talán örökre. Amit leírok azzal, mindössze saját kicsinységemet, lényegét tekintve tehetetlenségemet bizonyítom. Az egér, akit pici kalitkába zárnak lázasan rohangál kiutat keresve. Nem képes felfogni, nincs! Bevezetésemben szó esik valóságról, meséről, tényekről, és hipotézisekről, nem anarchikus törekvések gyanánt, komplex világunkat próbáltam érzékeltetni, mely számunkra irracionálisnak hat. Pedig nem az, nincsenek véletlenek, mint ahogyan nincsenek elvek sem, csak események vannak. A filozófiai, ismeretelméleti vizsgálódások, kutatások mindeddig nem hoztak végleges áttörést, döntő bizonyítékokat. Természettudományos értelemben semmit nem produkáltak. A nagy alapkérdések teljes nyugalomban pihenhetnek, abszulut biztonságban van részük, nem derülhet rájuk fény. A felületüket sem képes érinteni a bölcseleti tudomány. Még a langyosig sem jutottak el, az okosok, nem hogy a tűz felkiáltás elhangozhatnék.
A sorrend, talán az ok okozati sorrendben van a virtuális paradoxon. Vizsgáljuk meg a kérdést a másik oldal szemszögéből. Annak a bizonyos objektív valóságnak az oldaláról. Mit is lát, tapasztal ez a tőlünk függetlenül objektíve létező valóság. Becsempésztem a szavak közé marxista definíciót. Hiába kellenek a fix pontok, némi pozitív előjelű prekoncepció. Zavarnak, sőt fájnak ezek a prekoncepciók, de sorsunk része, elkerülhetetlenül. Mint ahogyan az Alföldön állva valahol lezárul számunkra a látótér, ugyanúgy, behatárolt létünk látósugarába, látható tartományunkba eső világunk. Érthetetlen, miért kell mesterséges falakkal a még elérhetőt is megközelíthetetlenné tenni. Miért tehetségtelen, buta, mohó gazdagok falják fel a lehetőségeket? A mi lehetőségeinket, amely közös, nem az övék! Mi többiek, miért tűrjük? Hogyan lehet egy ennyire végletekig manipulált közegben létezni, és meddig? A művészetek létjogosultsága is ebből következik, sőt túlélésünk egyik záloga. Megmutatni a nem nyilvánvalót, a nem egyértelműt. Mélyére hatolni a valóságnak, Pl. a festészet, aminek feladata már réges-régen nem szolgai módon másolni, embereket, tárgyakat. A lelküket kell megragadni, ábrázolni. Ez a modern képzőművészeti alkotások sajátossága. A többi lehet kiváló rajzgyakorlat, stílustanulmány, de nem művészet. A tudat alatti megmutatása, befogadása csapatmunkát feltételez. A művész intuíciókat kíván kelteni a nézőben. Hangsúlyozottan nem a saját, előre megfontolt elképzeléseit átadni, melyek a legtöbb esetben nem is léteznek. Manuális képességei, gyakorlás, esztétikai érzék segítségével megtanulja közölni belső világát, vagy új világot teremt ösztönösen. Közte és a néző között mindössze az a különbség, hogy míg ő egyfajta kifejezésmódot tehetsége révén magas szintre fejlesztett, addig a közönség, csak befogadó lehet. Mivel ugyanabban a világban élünk, ha előítéletek nélküli elmével közelítjük, ami eleinte érthetetlennek tűnik, értelmezhető, helyesebben megérezhető válik. Saját eddigi tapasztalatainak megfelelően, ami mindenkinél más és más. Ebben az esetben a csapatmunka sikeres volt, néző és alkotó elérték a közös célt. Ami nem más, mint a készen kapott látszatokon átlátni, ami egyidejűleg legitimációjuk megsemmisítését jelenti. A humanizmus képviselete, ami a hiteles művészetek hivatása volt, és lesz. A mechanikus készen kapott civilizáció sebeinek kezelése, a gyógyítás.
A helyzet sajnos nem rózsás. Agyoncivilizált társadalmainkban sajnos a kultúra nem csak lemaradt, szinte elfogy, mindenesetre látványosan senyved. E nélkül civilizációnk félkarú óriásként, könnyen abba az apokalipszisbe torkolhat, amelyet a jövőkutatók emlegetnek. Felvetődik, mi a teendő? Ez megérne egy „külön misét”, de a kérdés jogos.
Visszatérve az eredeti gondolatmenetre. Az egyszerűség kedvéért, az általam emlegetett objektív valóságot, bár kissé szokatlan lesz ebben a relációban, megszemélyesítem. Szimplán megkapja az Objektív nevet, mostantól így hivatkozom rá.

Túlesve a bevezetés, valamint a metodikai kérdésének tisztázásán, megújult energiával és örömmel folytatom, most már tényleg, a fő rész kifejtésével. Kedves barátom, Te, ki eljutottál ideáig. Gondolom, enyhén meggyötörten, kissé elcsigázva. Vedd figyelembe, a hegyre sem a fáradtságért mászik a turista. Ott fönn, várja a csodás kilátás, a panoráma, mely mindenért kárpótol. Ünnepélyesen elterülő lankákat, lélegzetelállító szorosokat, a természet szépségeit naturálisan nem nyújthatom. Másfajta perspektívát, rálátást szeretnék adni. Ehhez szükségem van a segítségedre, fantáziádra, szabadságvágyadra. Fogyasztói társadalomban élünk, mindent készen kapunk előre csomagolva. Szellemünk, azonban lehet független, szárnyalhat, mint a madár. Nem szükségszerű rohangálni, kalickába zárt egérként a kifulladásig, az értelmetlen pusztulásig, lázasan, egy helyben. Sem Sziszifuszként szenvedni, a mi ítéletünk nem életfogytiglani, csak magunknak tehetjük azzá.Egyszóval: Üdvözöllek a fedélzeten, kalandra fel!

Objektív: Tisztázzuk most, így az elején. Én vagyok a Világegyetem, a Mindenség. Vitát nem tűrök. Mindent tudok, mindent ismerek. Látszólagos ellentmondásaim, csak kísérletek a TE megértésed elősegítésére. Szeretném, ha tanulnál végre valamit. Egy picit, egészen picit, a lényegből, a lényemből is felfognál. Jegyezd meg a bizonytalanságot, nem tűröm. Mégis állandóan ez az érzés fog végigkísérni, a hitetlenség, az ambivalencia. Ezek mind saját tökéletlen pszichéd káros kisugárzásainak visszatükröződései. Agyad gyógyítása hamarosan kezdődik.
Öröktől fogva létezem. Bár igazából már oly rég volt, nem is emlékszem rá. Mit fogok így, döntőbíráim előtt vallani, eskü alatt? Túl nagy a kockázat, a szavahihetőségemről, becsületemről van szó. A becsület! Mi mása is lehet egy ilyen jelentéktelen kis senki Világegyetemnek, mint én vagyok? Sokáig legalább abban a hitben ringathattam magam, az egyetlen. Erre büszke is voltam, míg jött egy Heisenberg nevű tudós, aki elkezdett párhuzamos idősíkokról beszélni, ezzel privilégiumomat veszélyeztetve. Nevetséges, emberi elme szülte gondolatok. Stop! Ti ezt nem érthetitek. Meg kell állnom, fogalommagyarázat következik: Kedves objektív testvéreim, növendékek. Nekem is furcsa, meghökkentő, sőt bevallom eleinte teljesen hihetetlen volt a dolog. Nem is foglalkoztam vele sokáig, úgy néhány ezer évig, de azután a rengeteg bizonyíték hatására, megtörtem. Én a nagy szkeptikus, kénytelen voltam belátni, léteznek para jelenségek, okkult összefüggések. Ettől kezdve lavinaként zúdultak rám az újabb és újabb meglepetések. Végül, és most fogódzkodjatok meg rádöbbentem, figyelnek minket. Számtalan kísérletet, ellenpróbát végeztem, végül mind-mind igazolta teóriámat. Megjelent valami. Meghökkentő volta, a megkülönböztetés, valamint módszertani, rendszerezési okok miatt, nem is valaminek nevezem ezentúl. „Valaki”, más néven az „ember”. A valaki kifejezésből logikusan keletkezett a megfelelő reá vonatkozó kérdőszó: „Ki”. Tehát, helyesen „ki ez a lény”. Hogyan jellemezhető az „ember”? Hallom a felhördüléseket, megértem, azt is, hogy most páran elhagyták a terepet. A kezdet, kezdetén járok felfedezéseimnek, bár kétségtelen, néhány megállapítás máris tényként, kiindulási alapként tekinthető. Evidens a felháborodás, én is ezt éreztem először. A kérdés, azóta se hagy nyugodni. Minek vizsgálni az agyagot, a priorit, az igazságot? Mi értelme van? Ezt most még nem tudhatjuk, és talán soha, ki sem derül, attól még tény marad. Ő létezik. Figyel minket, sőt megfigyel. Kérdéseket tesz fel. Ezeknek, nyilvánvalóan semmi értelme, de valamilyen okkult, megmagyarázhatatlan módon mégis ezen töpreng. „Töprengés”, „gondolkodási folyamat”, ő ezt így nevezi. Ennek során önkényes, értelmetlen következtetésekre jut, sokszor cselekszik e szerint, elhamarkodottan.
Heisenberg egy ilyen, előbb definiált ember. Gondolkodási folyamatai révén, kiderítette, léteznek párhuzamos világok, időosztásos alapon. Az idő, megállapítása szerint, nem folyamatos, hanem jól elválasztható diszkrét pontokból áll. Az egyes időintervallumokon belül ugyanabban a térben, teljesen különböző fejlettségi szinten álló, sőt esetleg más-más fizikai törvényszerűségekkel rendelkező világok léteznek. Az ilyen és ehhez hasonló megállapításokkal traktálják, egymást. Mert mindez tévedés. Mi barátaim tudjuk, idő nem létezik és soha, semmi nem változik. A dolgok természete olyan amilyen, mi lehetne ennek a jelentősége? Szerencsére, a gyengébb idegzetűek eltávoztak, most olyasmiről esik szó, ami már végképp nem nekik való. Ennek a lénynek van egy létformája, amit életnek nevez. Ragaszkodik hozzá, mintha kitűntetett szerepe lenne, az egyéb létezési formák közül, számára. E kijelentés után. Nevetséges, kókler, szélhámos, felkiáltások közepette, majd mindenki otthagyta.
Akik maradtak az úgynevezett szent őrültek közé tartoztak. Ők különleges un. Nyitott objektívek. Nem hisznek el semmit bemondásra, még akkor sem, ha a tiszteletet már kivívott nagytekintélyű objektívek állítják, sőt akkor sem, ha anyagi előnyeik, származna belőle. Azaz őrültek elsősorban. Másodsorban szentek, akik képesek kérdezni, íme: Miből hiszi az „ember nevű lény” az élet nevű folyamat értékesebb a többinél? Csupán azért, mert tudomása van róla? Sok véges folyamat van, ezek folyamatosan változnak, oda-vissza, rendezetlenül, vagy rendezetten, de mi ennek a jelentősége?
Eszmecseréjük végén abban állapodtak meg, ezt tőle kellene megkérdezni, kommunikációra bírni. Ez viszont lehetetlen. Bár óriási erőfeszítéseket tesz a lény az objektívek megismerésére, erre a legegyszerűbbre nem hajlandó. Abban a pillanatban, hogy valamelyikük végre valahára felhagy a felesleges és értelmetlen emberi létével és visszakerül közénk, tagad. Azt állítja semmire sem emlékszik, mindig is objektív volt. Szomorú, de paradox módon igazat mond. Itt állok, fő ismeretelméleti problémáim előtt. Ő olyan, mint Én a Világegyetem, a Mindenség. Ő csupán részem, mindig is az volt, és marad örökre. Igazából semmiben nem különbözik tőlem, mégis hálátlan gyermekem. Kitalációi, hamis vádjai vannak, most is. Úgy hiszi, mivel az ő léte behatárolt, azaz eleje és vége is van, mindennek ilyennek kell lennie. Ez megfontolandó, súlyos hiba! Tennem kell valamit. Elhatároztam hát, megvizsgálom a szerkezetet, melyet a földi halandók agynak neveznek. Lássuk, hol is hibázik! Először az önként nyújtotta információkat, vegyük szemügyre, hiszen szinte egyetlen terméke a vádak végtelen halmaza, némelykor tudományos köntösbe bújtatva.
Nem is értem tisztán, mit akar ezzel a robbanással. Jó, jó, látom kedvenc létformáját, állandó életveszély fenyegeti. Én lennék ezért is a hibás? Hogyan mondod? Ezen első nagyszabású terrorcselekmény mellet az összes többi elhanyagolható. Nem is elsősorban mennyiségi összehasonlításban, bár az sem elhanyagolható. Az elv, igen ez a megcáfolhatatlan tény, ami a fő probléma: Ez volt az egyetlen robbanás, ami teremtett. Ráadásul egy komplett világot. A többi kisebb már csupán rombolt. Ha nem jön létre a Föld a negatív következmények is elmaradnak. Tessék? Én vagyok a hibás, a felelős? Mert kialakultam? Az ősrobbanással? De hogyan nagyokos?
Visszafejtetted a történéseket az utolsó tízezred másodpercekig, de ott megállt a tudományod. Hoppá! Találós kérdés. Robbantam-e, vagy létrehozott az Isten? Válaszolj, neked olyan fontos. Én csupán vagyok, nekem elég a létezés mámora. Egyéb kicsinyes vádjaid, már csak a tehetetlenség motiválja. Az első nagyszabású terrorcselekmény mellet az összes többi elhanyagolható, megtaláltatott a bűnbak.
Na ne, protestálok! Akkor inkább maradjunk a jól bevált Teremtésnél. Kezdetben vala a sötétség…Ember! Miért szakítasz meg! Hát neked semmi sem jó? Kész megoldásokat kapsz. Istenekkel, követendő erkölcsi cselekedetekkel, miért kell egyénieskedni? Hm.. A tudás fája. Milyen jól hangzik, és micsoda pátoszt lehet köré keríteni. „Áldassék az első ember, a tűz csiholója” (Ady E.), „És mégis mozog a Föld” (Galilei)
Objektív, közös platformra lenne szükségünk, egyre jobban érzem. De mit tegyek, agyatok struktúrája alkalmatlan, erre. Túlságosan kezdetleges, de: Én vagyok a Világegyetem, a Mindenség. Lássátok meg mindenhatóságom, adok nektek egy érzést. Legyen a neve: szerelem.

Búcsú

Nem voltam tökéletes.
Írásomban sok a felületes,
lom s kacat. Ekképpen,
slusszpoénként, úgy hiszem.

Búcsúzván, ha felveszem,
fűzfapoéta álarcom,

már nem zavar,
e totális képzavar:

Objektív válasza

Távoli jókívánságaimat küldöm.
Odaátról, túlról, időn és téren át.
A csillagokból, a csillagokba, hová mondod:
El, soha nem juthatok. Ám ez butaság csupán!
Hiszen a Föld, min megveted lábad,
nem űrhajó? Támaszpont máris?
Prózai búcsúm
Jelentőséget tulajdonítunk az események egymás utániságának, hol játszódnak le, mivel ezeket értjük, tapasztaljuk. Formákat, topológiai elrendeződéseket és minden egyéb mérhető számszerűsíthető adatot matematikai formulákba önt a tudomány. Vajon ez a lényege a dolgoknak, ha nem, akkor mi lehet? A határok melyek számunkra adottak, úgy tűnik a dimenziók növekedésével, elveszítik jelentőségüket. Gondoljunk legegyszerűbb példaként a felhőkarcolóra, amely a föld felszínéről tekintve hatalmas, ám egy űrhajóból a Föld, mint egységes gömb látszik, a felhőkarcoló nem megkülönböztethető.
Mostanában a szellem nagyszerűségét hirdetik, de az anyag nem lebecsülhető. Egy atomfizikus ismerősöm, ki rendkívüli tehetségű férfiú volt, sugárzást kapott az uránbányában Pécsett. Azóta állandó felügyeletre szorul, időnként dühkitörései vannak. Nyilvánvalóan az agyi sérülések miatt, melyeket a radioaktivitás okozott. Tehát az agy anyagi meghatározottsága tény. Az előbbi példa alapján még a legnagyszerűbb koponya is esendő, miként minden, változh