Kedvenc könyvem

Tizenéves koromban szabadidőmet gyakorlatilag kitöltötte olvasási szenvedélyem, olykor faltam a könyveket. Kizárólag válogatott szépirodalmat, regényeket, novellákat, ritkán verseket, de a kortárs költők kiadványait nagyjából figyelemmel kísértem. Baráti köröm, ismerőseim jelentős része, művészetkedvelőkből állt. Ajánlásukra jobbnál-jobb irodalmi alkotásokkal ismerkedtem meg, Friedrich Dürenmatt, J.P. Sartre drámáitól kezdve, Gárdonyi Géza klasszikus regényein át a modern francia próza képviselője Le Clezio munkásságával, és Pardi Anna, Bella István verseivel. Hittem, műveltségem elegendő, rendszeresen olvasok, múzeumba, színházba járok, barátaimmal beszélgetünk a művészekről, alkotásaikról. 20 év múlva rádöbbentem tévedtem, a lényeget elmulasztottam, a valódi tudás birtoklásához ennyi kevés, hiányzott megfelelő értelmezésük. A hiteles alkotók sohasem nárcisztikus önigazolást keresnek, szerzeményeik mélyebb összefüggéseket tartalmaznak. Pontosan érzékelik személyes felelősségüket, tudják, művészetük nem lehet felesleges, öncélú játék a szavakkal, formákkal. Ha csupán esztétikumnak tekintjük műveik, szórakozássá, puszta időtöltéssé silányítjuk megismerésüket.
A lázas ifjúság lassan elmúlt, kapcsolataim lazultak, lelkes társaságunk tagjait - akárcsak engem - a hétköznapi élet kisebb, sokszor súlyos csatái lekötötték, családalapítás, gyereknevelés, a munkahelyi beilleszkedés nehézségei. Elvétve forgattam irodalmi témájú írásokat, egyre inkább beleszürkültem a hétköznapok sehova sem vezető taposómalmába. Harmincadik születésnapomon barátom ajándékként kezembe nyomta a Mester és Margaríta című regényt. A Madách Színházban az idő tájt volt a bemutatója. A televízióban, rádióban, gyakran lehetett hallani róla, újságcikkek elemezték. Rendezők, színészek, kritikusok nyilatkoztak róla, bonyolult, nehezen színre vihető darabnak minősítették. Remélték, ennek ellenére sikerül megértetni, befogadtatni a nézőközönséggel. Ismerve korlátozott felfogóképességem határait, eszembe sem jutott belekezdeni a két kötetes vaskos alkotásba. Könyvespolcom csendes, eldugott zugába helyeztem. Az évekkel későbbi langyos tavaszi estén elkerült az álom. Éjfél közeledett, altatónak találomra leemeltem egy kötetet a polcról, így fedeztem fel, Bulgakov remekművét, a Mester és Margarítát.

Hatása lenyűgözött, csak közelítőleg vagyok képes hétköznapi szavakba foglalni.
A sorok közül kinyúló láthatatlan, mégis határozott kar torkon ragadott és tehetetlenül zuhantam a lapok közé. Ellentmondást nem tűrve, vasmarokkal szorított, a bevezető fejezetek horrorisztikus eseményei közvetlen közelről borzongattak. Már órák óta átléptem a tér-idő megszokott határait, amikor elértem a jelenethez, amelyben Ha-Nocri kijelenti, fáj a feje hégemonnak - tudtára adva - belelát a lelkébe. A történetbe integrálódva léteztem, kószáltam Ivan Nyikolajeviccsel az orosz éjszakában, a baljós árnyakkal szegélyezett, sejtelmesen gomolygó sötétben a Moszkva folyó partján. A kétszínű Sztyopa, a világ legtermészetesebb módján, szempillantásnyi hirtelenséggel került Jalta ezer kilométernyire levő városába. Miért ne? Egyáltalán, hova máshová? A villám vakító fényénél jelent meg a cselekmény kristálytiszta logikai építménye. Meglepődtem, miért riogatták a közönséget a „nehéz mű” jelzővel?
Az Ezeregyéjszaka meséihez hasonló varázslatos éj a szélvész gyorsaságával elillant, a hajnal derengő rózsaszín fénye ruhástul, könyvvel a kezemben ért. Testetlen és lelketlen lebegtem a Föld felett, túl a megszokotton, az úgynevezett realitások csalóka, önként vállalt kényszerein. Az ismeretlenben találkoztam Bulgakovval, a fekete betűkön keresztül összeért szívünk, szomorú halandóságom az éteri régiókban egyként olvadt össze az ő ragyogó hallhatatlanságával.
Ébresztőórám figyelmeztető hangját követően, a kialvatlanságtól kábultan munkába indultam. Az olvasást folytattam az utcán járva, majd a 96-os autóbuszon, az M3-as autópálya padkáján kollégámra várakozva, autója hátsó ülésén az országút sima fekete aszfaltján végigsuhanva az alföldi pusztaságon, utunk végállomásáig, Leninvárosig. Napi tevékenységünk színhelyén, a Gáz és Olajipari Vállalat óriási számítógéptermében, megbújva egy kis félreeső sarokban, zúgó klímaberendezések és kattogó számítógépek közt. Nem befolyásolt a zaj, sürgés-forgás, az itt és most kényszere. Környezetem süllyesztőbe került, meghökkentő, szokatlan világba csöppentem.
Fogalmam sincs, hogyan kerültem a Koponyák hegyére, de ott voltam, emlékszem Lévi Mátéval lázas igyekezettel, kapkodva kést kerestünk, hogy megszabadítsuk megváltónk, a reá váró szörnyűségek legalább tört részétől. Felfokozott, izgatott lelki állapotomban a lehetetlen elérhetőnek tűnt. Bulgakov azonban nem hamisította meg a történelmet, a tényekhez híven vetette papírra Krisztus földi óráinak utolsó szenvedéseit. Megéreztem - életemben először - Jézus mindenható lényének varázsát, a kereszt szentségét, és felismertem, nem tehette le, mert bűneinket hordozta. Követendő példát mutatott, vagyis nincs többé kibúvó. Meghozta értünk a kozmikus áldozatot, nekünk is képesnek kell lenni, ha nem is a megváltásra, de a megváltozásra igen. A költők sokszor megfogalmazták, elpusztulni lehet, de tisztességtelenül élni nem, mert embernek születtünk, nem Júdás becstelen követőjének, sajnálatra méltó hitvány féregnek.
Meglátogattam a Mestert, szerény, apró, ütött-kopott alagsori szobácskájában. Akár a kíváncsi kisgyermek, megilletődötten ittam a szót ajkáról. Megtapasztaltam a pénz hiábavalóságát, a Moszkva színházat látogató sznob gazdagokon jóízűeket derültem. Sajnos azóta csak szaporodtak, számtalan utóduk, primitív paraziták hadai keserítik napjaink. Luxusautókban terpeszkedő, állandóan pénzhiányra panaszkodó senkik. Az egyéniség ritka, mint Azazello, Krisztus, Pilátus, a Mester és Margaríta. Felejthetetlen személyiségük kitörölhetetlen részemmé vált, míg evilági létem tart. Nekik köszönhetem, gazdagnak érzem magam, tehetősebbnek, mint akik tárgyak birtoklásában vélik megvalósítani céljaikat.
Nem tettem le a könyvet a közértben, vásárlás közben sem, féltem elvész, szétfoszlik káprázata, nem hagyhattam ki el egyetlen pillanatot sem, hiszen minden szava külön szólt hozzám. Az Olefin szálló asztali lámpájának gyér fényénél egyre fokozódó izgalommal forgattam a lapokat, éjjel három óráig, a végkifejletig.

Röviden összefoglalva, a regény cselekménye több mint ötszáz oldalon keresztül folyamatosan árad, egyetlen felesleges betű, pont, vessző használata nélkül. Szándékos, célirányos törekvése elenyésző, szinte „semmi”, ám alkalmanként úgy mellbe vág az általam „semminek” nevezett, hogy elkerülhetetlen a hanyatt esés. Nem kíván megmagyarázni, súlyos, nem megkerülhető tényeket közöl. Nem próbál erőszakosan eszméket tuszkolni a fejekbe, szorgalmas pókként a történet szerteágazó szálait gondosan szövögeti, kifinomult, eredeti írói eszközeivel észrevétlenül behálóz.

Mondanivalóm legelején megfogalmaztam, műveltnek gondoltam magam, de a lényeget nem láttam. Jelenleg valódi tudásnak azt tartom, ami az állandóan zúduló hatalmas információtömegben válaszokat ad, világos kiutat mutat, tetteim vezérfonalát megszabja. Segít az örökös változást kiváltó okok, előzmények és várható következmények felderítéséhez, tehát a társadalmi környezet, saját magam és embertársaim ellentmondásos létének megértéséhez.
Mindezt hibátlanul, elegánsan nyújtja Bulgakov, műve mindvégig tömör közérthető, végső kicsengése önmagából következik, az olvasóra bízza a nyilvánvaló tanulságok levonását, a hézagok kitöltését, gondolkodásra késztet. Szellemi muníciója hatásos, aki egyszer bekerült bűvkörébe, hű alattvalóként, képtelen visszatérni az önző, kisstílű fogyasztói társadalom szemetesvödrébe. Megnyílt szemekkel, akarva-akaratlanul látni fogja kegyetlen hazugságait, a csalást, egymás becsapását, az önáltatást. Zavarja majd az értelmetlenség, szűklátókörűség, a pénz kegyetlen diktatúrája, és gonosz hatalma, buta vezetők zsarnoksága, és a hozzájuk dörgölődző csőcselék undorító erkölcstelensége. A világ szabályos rendjébe vetett hamis meggyőződései szétfoszlanak, de az író mindenért kárpótol, vigasza nagyságrendekkel múlja felül a felesleges illúziók elveszítését, a csalódottságot.
Szándékosan, vagy a szerző zsenialitása miatt, kérdéses, de tény, műve jelentősen túllép az aktuálisan hatalmon levő önkényuralmi rendszer ábrázolásán. Megláttatja a csodát, ami állítólag körülöttünk van, csak észre kell venni. E tekintetben határozottan szkeptikus voltam, most sem venném komolyan létezésüket, ha nem esik meg személyemmel az elképzelhetetlen. Mihail Bulgakov mesterművét 28 óra alatt, megszakítás nélkül olvastam végig. A csoda valóságosan lejátszódott, más ember csukta be a könyvet, mint aki kinyitotta. Szédültem, a falak, a szoba berendezése forgott velem, az ágy szélébe kapaszkodtam, akklimatizálódási időre volt szükségem. Utólag rájöttem, teljesen soha nem jutok vissza, régi énem a múlté. Megérintett a hit ereje, megigéztek az örök isteni törvények, és az olthatatlan vágy mélyebb megismerésükre. A különös, ihletett könyv megváltoztatott, lelkem egy darabja azóta Pilátus útján jár, az űrben kering.
Nagy szavak, de igazak, egyszerűen meggyőződhetsz róla, csak vedd kézbe a bizonyítékot, olvasd el kedvenc regényemet, kérlek, Te sem mulaszd el ezt a megismételhetetlen, fantasztikus élményt, amit a Mester és Margaríta nyújt.