Fellini Rómája

Farkas ivadékok, Romolus és Rémus által megszentelt. Örök.

A II. Világháború alatt nyílt város. A korban, amikor emberek milliói csupán származásuk miatt gázkamrában pusztultak. Kontinensünk megmentéséért - ahol minden út Rómába vezet - ugyanakkor gazdag amerikai fiatalok, hősök ezrei is életüket áldozták, önként. Az életösztönnél is erősebben élt a farkas ivadékok ősi vére bennük.

Nem merték bombázni Isten földi helytartójának székhelyét, a Vatikánt magába ölelő bölcsőt.

A szent földön dúlt háború. Az éppen megalakult Izrael államot megtámadta a környező több tízmilliós arab csürhe, mint sáskahad zúdult rá. Emberi logika szerint nem volt kétséges, pillanatok alatt elsöprik. A végső küzdelemben néhány géppuskával védtek Jerusalemben összesen talán két utcát, az önálló zsidó nemzetet. A meggyilkoltak vér szerinti örökösei, nehéz hagyatékuk birtokában, ellenálltak. Ott és akkor, velük az Isten, érezték. Krisztus alattvalói, akik azóta sem hajlandók elismerni királyukat megváltójuknak, tudták megkapják a megváltást, mert szelleme mégis megjelent pálmafáik alatt a vérben és mocsokban.

A születés, fájdalommal jár. Összefüggenek. Akiért, amiért szenvedek, megszeretem, mint az anya gyermekét, akit fájdalommal hoz világra. Isten szeretettel, szenvedéssel szülte világunk, ami azóta is vajúdik. A homo sapiensből meg kell születnie a homo krisztianusnak, a krisztusi embernek.

Az ENSZ-ben a harcok alatt folytak a békítő tárgyalások, versenyt futva idővel, sorssal. Az USA, azóta is fő szövetségesük segítségével, sikerült garantálni az új állam biztonságát.

Fellini Rómájában a kezdő feliratok alatt a háttérben látható a Krisztus szobrot a város légterén átszállító helikopter. Imbolyogva, bizonytalanul.

Emiatt a néző képtelen az írott szövegre figyelni. Végig drukkol, izgul, mi lesz a szobor sorsa?

Eszmeiségében, mindezt teljes természetességgel, magától értetődően ábrázolja a rendező. Megoldásait ugyanakkor logikai csavarok sokasága jellemzi. A teljességet, a komplexitást látja, láttatja, melynek közepe számára kétségtelenül megtaláltatott. Idealisztikusan rajongott, szenvedélyesen szeretett otthona, Róma az.

Hirtelen, merész vágással kirobbant a parttalan időbe, a tér szürke poklába. Közönséges, visszataszítóan primitív helyszínen, autópályán találjuk magunkat. Akaratlanul meg kell kapaszkodnunk. Őrjítő száguldás, költői repülés szédít. A fantasztikum a csodák, lét és nemlét határán gázolunk. Állandó mozgásban. Feltartóztathatatlanul zúdul az autófolyam. Pici 500-as Fiat-ok bújnak meg 50 tonnás kamionok tövében. Méltóságteljesen gördülő szuper luxusautók és végtelenségig lerobbant épphogy döcögő roncsok. A kamera lázasan dolgozik, pásztáz, keres.

Kényszeresen a környező vegetációra irányul. A gazdag világ történelmi fővárosának bevezető

szakaszán földönfutók, koldusok tengődnek. Kezdetleges kalyibáik szegénysége megrendítően keretezi a képkockákat. Ácsorognak az út mentén. Arcukon végtelen reménytelenség tükröződik. A szegények, kitaszítottak örök vádja, talán ettől örök város még ma is Róma? A felvevőgép lencséjén keresztül, mindez közvetlenül agyunkba, gondolataink közé kerül. Félrekapnánk tekintetünk, de késő, már megigézett a látvány, életre szólóan. A karaván halad, lüktetve, idegesen. A stáb rendíthetetlen Akhilleuszként küzd. Tán a Föld összes mocska, szemete itt koncentrálódott volna, ebben a néhány percben, filmkockában, mint gyilkos sűrítmény? A kamerák egy nagy teherautóra vannak felszerelve, a darun mozgatható kamera is található. A rendező képtelen irányítani őket, csak válaszolni próbál a szörnyű kihívásokra. Kétségbeesetten igyekszik.

Ezek lennénk mi, emberek? A bejárat ősi városunkba, múltunkba?

Ha bejutnánk egy műemlékkel, műkincsekkel roskadásig megrakott az emberiség bölcsőjét hordozó helyre jutnánk. Várakozásunk teszi a robbanásig feszültté a képek mögöttes tartalmát. Sóvárogunk, legyen vége a traumának, a sokknak, ez nem Róma. Ez hazugság, becsaptak!

Sokadszor áll a forgalom, a feszültség elviselhetetlen. A néző már megbánta, hogy valaha megszületett. Magányosnak, kivetetnek érzi magát egy őrjítő kietlen autóút aszfaltján. Az ördög kéjesen vigyorog, győzött.

Váratlanul elkezd zuhogni az eső. Mit zuhogni? Ömleni. Bőséges az égi áldás. A szél tombol. A kameramanok, a filmes team egy emberként rutinosan küzd. Régi hajós őseik génjeit magukban hordozó kollektív tudat alatti intelligencájuk minden ismeretét felhasználják. Akár a jól olajozott gépek, a felvevő masinák mechanikája, precízen dolgoznak. Nylontakarókat húznak a technikára. Ezek eleinte inkább óriás vitorlákként akadályoznak, később sikerül az autóra borítaniuk. A kamerák tized másodpercre sem lankadnak. A végső stádiumba értünk. Skizofrén öntudatlan haláltusa, Jerusalem utolsó utcáinak vergődését idézi.

Lázas öntudatlan tépelődésünkbe, nevetségesen beúszik egy futballdrukkereket szállító busz. Színes sálak, sapkák, az eső nem zavarja őket, az állatokéhoz hasonló a viselkedésük. Az autóbuszból félig kihajolva mutogatnak.

Végre enyhült a feszültség.

A néző boldog bárgyúsággal rázza le magáról a zuhogó eső utolsó cseppjeit. Végre otthon érezheti magát, megszokott helyükre kerültek a dolgok. Milán, Internacionálé, ez már döfi. Őket ismerjük. Hajrá Fradi! Akarunk még egyáltalán emlékezni a kezdő képsorokra? Akkor Krisztus földet éréséért szurkoltunk, Európáért az egészért. Valaha volt egy másfajta Internacionálé is, vajon felötlik-e mindez a majomszerűen hadonászó figurákban, s bennünk?

Túlélők vagyunk, Fellini, a modern mágus megkegyelmezett. Feloldott a varázslat alól, amely hihetetlen, nem evilági, lerázhatatlan, katartikus élménnyel ajándékozott meg.

Ám a film forog tovább, az első negyedórát vettem mindössze górcső alá. Remélem, sikerült felkeltenem a kíváncsiságot, a folytatás megtekintésére.