Pirike, és a kötéltáncos

Egy pesti bérház legtetején lakott a kötéltáncos. A szemközti bérház ablakából Pirike mindig mosolyogva átintegetett neki:
- Aztán vigyázzon ám magára, fiatalember!
- Persze, Pirike néni vigyázok! De maga is vigyázzon ám a mosolyára! Nem lehet könnyű egyedül élni, magányosan.
- Nem vagyok én magányos, kedvesem! Itt a macskám.
- Persze, persze, Pirike drága. Tudom jól. Csak úgy mondtam.
Ezzel látszólag meg is beszélték a dolgot, de azért a kötéltáncos, mikor elhaladt jártában-keltében az ablaka előtt, lopva mindig átpillantott, minden rendben van-e Pirikénél. Este hat óra húszkor kigyúllad-e a villany, reggel hétkor nyitva-e az ablak, hogy kiszellőztessen... Az a jó, az ilyen Pirikékben, hogy mindent mindig ugyanakkor csinálnak. Könnyű vigyázni rájuk!

Pirike hasonlóképpen aggódott a kötéltáncosért. Lopva figyelte a függöny mögül, mikor a szemközti ablakban megpillantotta, hogy a fiatalember gyakorol.
- Ehj! -bosszankodott. -Minek kellett ilyen magasra építeni ezeket a szobákat, akkor most nem járkálna ott a levegőben ez a bolond gyerek! - és Pirikének mindig elakadt a lélegzete, mikor látta, hogy a kedvenc fiatalembere megbillen a kötélen.
Történt egy napon, hogy este Pirikénél, éjjel, azaz tíz óra huszonöt perckor Pirikénél még mindig égett a villany. Pedig Pirike mindig pontban tíz óraol lekapcsolja az egész lakésban a lámpákat. A fiatalember először még nem aggódott Pirike miatt, de tizenegykor már mindenféle rossz gondolat megfordult a fejében. Talán beteg lett Pirike? Vagy leszúrták? Vagy megölte magát? Olyan szomorú volt mindig szegény!
Tudta, butaság a gondolat, de úgy érezte tennie kell valamit!

Hurkot kötött a kötélre és átdobta a szomszéd ház tetejére. Ötödszöri próbálkozásra a kötél beakadt a hófogóba. Kifeszítette a saját háza tetején , aztán nagy levegőt vett. Még sosem járt ilyen magasan, de Pirike nem hagyta nyugodni! Tudnia kell, mi van vele. A barátja, vagy majdnem az.
Becsukta szemét. Igazából nagyon félt. Nagyon félt, de vonzotta a veszély. Elvégre azért lett kötéltáncos. Ez most egy igazi kihívás! Bízott magában.

- Megkeresem a lábammal a kötelet, csak azután lépek! -emlékeztette magát. S ahogy lépdelt szépen előre, hirtelen az jutott eszébe, hogy most, hogy becsukta a szemét, most figyel magára. Eddig csak Pirikéért aggódott, de most, így becsukott szemmel, magára figyel.
Mennyivel egyszerűbb a másikra figyelni! Na, persze!Hiszen azért van a szemünk! Azért van, hogy kifele nézzünk. De befele, vajon látunk-e vele?

Ekkor a kötél hirtelen meglebegett. A kötéltáncos megcsúszott, zuhant lefele, de szerencsére erős volt az ösztöne, az egyik kezével épp elkapta a kötelet. Oda nézett a háztetőre, mi lehetett ez? A kötél túlsó végén Pirike rázta a kötelet:
- Fiatalember! Fiatalember! Ébredjen fel! Még lezuhan!
- Pirike, drága! Ébren vagyok! Épp csak attól féltem valami baj van, mert még mindig ég a villany.
- Jaj,csak elaludtam a tévé előtt, de mikor megláttam ezen a kötélen! Azt hittem, talán álmában gyakorol már!
- Ugyan, Pirike! - mosolygott rá a kötéltáncos, és gyorsan megtette az utolsó lépéseket a kifeszített kötélen.