Márciusi tél

Napok óta nem volt kedve semmihez. Mit napok óta? Hetek óta! Vagy hónapok óta? Összefolyt lelkében az idő. Értelmetlennek tűnt minden.

Hazamenni az üres lakásba, lefeküdni, felkelni, dolgozni másnap is, kedvesen mosolyogni a vevőkre.
- Igen nagyon jól áll önnek ez a szín!- Hiszen ehhez nincs szükség rá, ezt bárki megteheti helyette. Pótolható, mint minden a világon.
35 éves lesz jövő héten. És mit tud felmutatni? Semmit. Semmit! Bezzeg Tálas Pityunak már jól menő vállalkozása van, pedig Tálas Pityu volt a leghülyébb gyerek a suliban. Neki meg még felesége sincs, se gyereke, se semmije, csak egy lakás, amiben nincs élet, ahova csak hálni jár haza. Néha felvisz egy-egy nőt, csak hogy elhitesse magával, szerethető ő is, és van miért élni, de aztán ezek is mindig véget érnek. Minden véget ér, minden felcserélhető, semmi értelme ennek az egész rohadt küszködésnek!

Későn jött a tél, már március volt, mégis havazni kezdett.
- Bezzeg most esik. Most úgy esik, mintha soha nem akarná abbahagyni! - beült a kocsiba. Ahogy felkapcsolta a lámpát, mintha egy hóalagútban találta volna magát. A hópelyhek táncolva nyitottak utat a kocsinak. Nem lehetett látni még az út szélét sem! Lépésben lehetett csak haladni, olyan sűrűn esett a hó. Hirtelen meggondolta magát, kihajtott a városból. A sötétben még félelmetesebb volt a havazás, szinte az ismeretlenbe vezetett.
- Most akár meg is halhatok! - futott át az agyán, és elmosolyodott a gondolatra. Rálépett a gázpedálra. Érezte egy rossz mozdulat és ott marad.

Hirtelen egy kutya termett elő a semmiből. Félre rántotta a kormányt, a kocsi megpördült. Érezte, nem tehet semmit. Hagyta hogy csússzon az úton.
- Nem akarok meghalni! Nem akarok meghalni! -ismételgette magában. A kocsi végül megállt az árok szélén. Épp csak a lökhárító nyomódott meg egy kicsit. Már hajnalodott. Remegett a lába. Kiszállt, neki vágott a hegynek. Csak ment, ment előre. Elmúlt a remegés, elmúlt a félelem. A hóesés is alább hagyott. Miközben egyre feljebb és feljebb kapaszkodott, felkelt a nap.

Visszanézett. Hirtelen minden olyan kicsinek tűnt. Ő maga is. És mégis! Valamiféle boldogságot érzett, hogy jó ez így. Jó ilyen kicsinek lenni! Jó élni! Jól van minden, úgy ahogy van! Tele szívta a tüdejét levegővel és nekivágott a csúcsnak.