Ébren álmodó

Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy kisfiú. Nagy szegénységben éltek a szüleik, ráadásul nem is voltak valami jó emberek, de a kisfiú mégis tiszta szívből szerette őket. Nem tudta másképp elképzelni az életet, csak úgy, ha szeret.
Az apja sokat ivott, hogy ne kelljen gondolnia a valóra, és ha a kisfiú az énekével zavarta, vagy épp furulyán játszott, hát belenyomta a tenyerébe a tüzes vasat. A kisfiú először jajgatott, ahogy sercegett a bőr, de aztán látta, hogy ilyenkor az apja szemében furcsa, gonosz tüzek égnek, mintha sárkánnyá változna. ezért aztán a kisfiú elhatározta, megküzd a sárkánnyal. és ha tüzet okádva a tenyerét égeti, majd összeszorítja a fogát, hogy a sárkány elgyengüljön.

Minden ilyen büntetés után, a kisfiú az erdőbe szaladt, hogy a patak hűs vize csillapítsa sebeit, s egy idő után, megszokta hogy ott is marad, s ott vígasztalja magát furulyszóval. Igazából nagyon magányos kisfiú volt, habár ezt csak mások gondolták róla. Mert ő az erdőben úgy érezte, barátokra talált. Figyelte a madarakat, hogyan raknak fészket, tavasszal a hóvirágokkal beszélgetett, nyáron a lombok közé bújva lett saját palotája, ősszel avarból készített magának selyem takarót. Közben pedig küzdött a sárkánnyal, és nagyon elégedett volt magával, mert érezte, hogy a sárkány ereje napról napra gyengül.

A kisfiú észre se vette, egy szép napon felnőtt. Ezt onnan tudta egészen pontosan, hogy az apja megfogta a piszkavasat, és közölte vele:
- Takarodj a házból, te büdös kölök, már felnőttél, ne szívd tovább a vérem, gondoskodj magadról!
A kisfiú nagyon elcsodálkozott, mert addig meg sem fordult a fejében, hogy egyszer nagyfiú is lehet, és a sárkány így vett véget a küzdelemnek, hogy elzavarja a háztól.
- Na most aztán mihez kezdjen? -töprengett magában. Kiment az erdőbe, leült egy fa alá és sirdogálni kezdett. És persze, ahogy az ilyenkor minden mesében lenni szokott, arra jött egy rőzsét gyűjtögető anyóka.
- Nincs egy szál cigid? - kérdezte.
- Sajnálom, de nem dohányzom.
- Ördög fattya! -morgott fogatlanul az anyóka- de valami neki is lehetett a szíve helyén, mert leült a fiú mellé, és így szólt.
- Hát neked meg mi bajod?
- Nincs semmi bajom - válaszolta a kisfiúból lett nagyfiú a szokásos kedvességével. - Csak a sárkány feladta a harcot, és most itt üldögélek a fa alatt.
- Bolond vagy te kölök! Bolond! De tudod mit! Adok neked egy jó tanácsot. Mosolyogj a világra, és akkor a világ is visszamosolyog rád. Akinek ilyen a mosolya, az megél belőle. Ne feledd! Mosolyogj!

Azzal az anyóka ahogy jött, eltűnt az erdőben. A fiú, meg még éldegélt egy darabig az erdőben, de ahogy jött a hideg tél, egyre inkább behúzódott a városba. Nem felejtette el, amit az anyóka tanácsolt neki: mosolygott mindenkire. És igaza lett az anyókának. Mindenkinek megesett a szíve mosolygós fiún. Adtak neki enni, sőt még vendégül is meghívta valaki mindig éjszakára. Mikor kérdezték, mi az a seb a kezén, ő mindig mosolyogva válaszolt:
- Megküzdöttem a sárkánnyal. - és hosszan mesélte, hogy okádott a sárkány tüzet, és a királylány mint hűsítette kezét az életadó vízzel.

Annyira igaznak tűnt, hogy az emberek már-már igaznak hitték a mesét. Tudod, mint a télapót. Azt is azért hiszi mindenki, mert akarja.
Na szóval a kisfiúból lett nagy fiú így élt egy darabig, de aztán, akik megszerették, segíteni akartak rajta, és jótanácsokkal látták el.:

-Felnőttél! Menj el dolgozni! Gyűjts sok pénzt, vegyél házat, kocsit, nyaralót, nősülj meg, csinálj gyerekeket! Élj!
A kisfiú mivel nagyon szerette az embereket, szeretett volna örömet szerezni nekik azzal, hogy teljesíti a kívánságaikat. El is ment dolgozni, de ha szomorú volt, ott is elővette a furulyáját és furulyázni kezdett. Ilyenkor persze mindig rászóltak:
- Hé, Te! Itt nem lehet furulyázni! Ez minkahely! Dolgozz! Mire a fiú mindig barátságosan mosolygott egyet, abbahagyta a furulyázást, és megpróbált pénzt keresni.

Egy idő után azonban rájött. Neki csak az erdőben vannak barátai. Itt a városban is csupa kis sárkány lakik. Igaz, ezek nem olyan veszélyesek, ezek nem égetik a bőrt a tenyerén, de valahol máshol kezdték égetni. Olyan helyen, ahol nem is lehetett látni. A lelkét égették, és nem volt hűs forrás a sebeire.
- Ennek a kölyöknek agyára ment a jólét! - mondták! - örökké vigyorog, ahelyett, hogy dolgozna!
Egy szép téli napon aztán, a kisfiú nem bírta tovább a barátai nélkül. Visszament az erdőbe, bebújt a hó alá, betakarta magát a nagy fehér paplannal.

Egy hét múlva találtak rá a vadászok.
Arcán odafagyva ott volt a mosoly.

- Szerencsétlen kölyök! - mondta az egyik vadász szánakozva. - Vigyük be a faluba, legalább temessük el, adjuk meg neki a végtisztességet.
Felemelte az egyik, vállára vette, de alig lépett párat, a fiú olyan nehéz lett, hogy nem bírta tovább a súlyát, oda szólt a másiknak:
- Segíts már! Olyan nehéz lett ez a gyerek, hogy ha megszakadok se bírom tovább egyedül cipelni!
Fogja a másik vadász a lábánál fogva, amaz a hóna alá nyúl, de a fiú lépésről lépésre nehezedik. Az erdő közepén aztán szépen le is rakják egy fa alá.
- Valami bűbáj van ezen a gyereken! -mondja az első vadász.
- Én is azt gondolom, komám! Jobb, ha itt hagyjuk, mert a végén még valami rontást hoz ránk.

Hát így történt, hogy a fiú ott maradt a fa alatt megfagyva. Hanem a fáról ekkor lemászott egy lány. Bár hideg tél volt, mégis csak egy könnyű ruha volt rajta, de egyáltalán nem látszott rajta, hogy fázott volna. Nézte, nézte a fiút. - Milyen szép a mosolya! Szegény fiú, hogy itt így kellett megfagynia az erdőben! -szomorkodott magában a lány, és sírni kezdett. Nagy, forró könnycseppek gurultak le az arcán, s mint valami békés, csendes eső körbemosták a fiú mosolyát. Hogy történt, hogy nem, egyszercsak kinyitotta a fiú a szemét, s elsőként a lányt pillantotta meg, amint felé hajolva sírdogált.
- Hát te meg miért sírsz? -kérdezte csodálkozva, és a lányra mosolygott. Hanem a lány megijedt tőle, széttárta két kezét, és felrepült az egyik faágra.

- Nahát! A lányok még repülni is tudnak?- csodálkozott el a fiú. Sok mindent hallott már a lányokról, de hogy repülni is tudnának, azt még sosem hallotta. De megszokta már, hogy az emberek furcsák néha.
- Jaj, gyere le! Nem akartalak megijeszteni! Csak mindig azt hittem, hogy egyedül vagyok az erdőben.
De a lány csak ült a fa ágán, és mint valami riadt madár nézett le a fiúra nagy kerek szemeivel. Hanem a fiú elővette furulyáját, és addig addig fújta, nézett a lányra esdeklő szemmel, míg az végül lejebb, lejebb mászott az ágakon, s talán maga se vette észre mikor végül a fiú elé lépett, súgy hallgatta a muzsikaszót, mint akit megbűvöltek. A fiút is egészen megbűvölte a lány, és el sem akarta hinni, amit érzett. Meleget érzett. Meleg volt a lány körül. Ha meleg van, akkor a hó elolvad. Így tudta a fiú. Hanem a hó nem akart elolvadni. A meleg viszont teljesen átjárta a fiút.

- Nem fázol így? -kérdezte a lányt, de az nem válaszolt.
- Te néma vagy? Nem tudsz beszélni?-kérdezgette tovább.
- Túl sokat kérdezel! Inkább figyelj egy kicsit. Nem is ismersz! Ismerj meg, ha tudni akarod, ki vagyok.- szólt csengő hangon a lány, és hosszan a fiú szemébe nézett.
- Te tudsz repülni? -kérdezte a fiú.
- Mindenki tud repülni aki akar. -mondta könnyedén a lány, és hogy beizonyítsa igazát, megint felrepült az ágra.
- Jaj, gyere vissza! -kérte a fiú.- Fázom, ha nem vagy itt.
- Csak ha megígéred, hogy csendben maradsz és figyelsz.
A fiú persze mindent hajlandó lett volna megígérni, csak ez a repkedő csaj visszajöjjön mellé. Nem is a repülés érdekelte belőle igazán, hanem a meleg. A meleg, ami nem olvasztotta meg a havat. Ez igazán nem fért a fejébe! A repüléssel még megbarátkozott volna. De kellett neki a lány közelsége. Kellett a melege. Hát elővette furulyáját és csak nézte nézte a lányt, aki egyre közelebb és közelebb merészkedett hozzá. Végül aztán abba hagyta a muzsikálást és csak figyelték egymást.

- Beszél a lány szeme! -állapította meg mosolyogva magában a fiú. Elmondja nekem, hogy ő is városból menekült az erdőbe. A repülés miatt. A repülés miatt menekült ide. Nem értették meg őt sem. Nem érteték az emberek, hogy lehet, hogy egy lány repül, mikor az ember nem képes repülni. Ketrecbe akarták zárni és mutogatni. Mutogatni, hogy íme itt a lány, aki repülni tud. Valami érthetetlen jelenség, ami csak arra jó, hogy mutogatni lehessen. De a lány megszökött előlük. Elrepült az erdőbe. Aki repülni tud, az szabadnak született.

Igen! Ezt mind elmondta a lány szeme, és mikor az látta, hogy a fiú megértette, egyszercsak közel hajolt hozzá, és megcsókolta.
- Most már soha többet nem kell fáznod! -mondta szelíden.
- Most már soha -ismételte a fiú kábultan.

A legtöbb mese itt véget is ér, hiszen ezek után az élet kezdődik. Az meg nem mese, mint tudjuk.

A tél gyorsan tavaszba szökött. Illetve a fiúnak fogalma se volt róla, hogy gyorsan vagy lassan, mert az időről teljesen elfeledkezett. Csak nappalok voltak, meg éjszakák, és a jó meleg, ami mindig körbeölelte, hiszen a lány soha el nem hagyta egy percre sem. A fiú meg este furulyaszóval altatta, reggel azzal ébresztette.
Nem is gondolta volna, hogy ebből lesz a baj. Azt hitte a lány szereti ha furulyázik neki, de igazából a lány szeretett volna kicsit többet aludni. Legalább míg arcát cirogatja a nap. De a fiú, már felkelt, mielőtt megpirkadt volna. Furulyázni kezdett. Ébren akarta maga mellett a lányt. Simogatásra vágyott, gyengédségre. Amit addigi életében alig kapott, most a lány megadta neki, és nem bírt betelni vele.

Történt aztán, hogy egy ilyen hajnali ébresztés alkalmával a lány befogta a fülét, és dühösen rákiáltott:
- Mi a fenéért kell neked örökké azt a hülye furulyát fújni?
A fiú úgy érezte, mintha jeges szél futna végig a testén.
- Hülye furulya? -kérdezett vissza.- Szóval neked ez csak egy hülye furulya! Mosolyogva alszol el a dallamára, mosolyogva ébredsz, és akkor azt mondod, hogy hülye furulya?
- Jaj, ne haragudj!- mondta szánakozva a lány, és már megbánta, hogy ilyen durván a fiúra szólt.
- Nem haragszom. De inkább elmegyek. Visszamegyek a városba. Ott legalább nem gondolom azt, hogy szeretnek.

Összeszedte a cók-mókját. Nem volt nehéz, hisz igazából a furulyáján kívül nem igen volt egyebe. A lány látta, hogy nem tudja visszatartani, és könnyes szemmel nézte, ahogy a fiú hátra se nézve útnak indul. A fiú úgy érezte, mintha mázsás sár húzná a cipőjét. A lábára nézett. Nem is volt cipője. Miért ilyen nehéz hát minden lépés?
A városban aztán furulyázhatott reggeltől estig. Mivel épp túrista szezon volt, egész jól megélt belőle. Még cipőt is vett magának. És a furulya dallama odacsalogatta azokat is, akik ugyanúgy mint ő, nem értették az életet, csak a zenét. Egyre több igazi barátja lett, akik nem akartak neki segíteni, csak gyönyörködtek a játékában.

Hanem a lányt nem bírta kiverni a fejéből. Minden perccel jobban fájt a hiánya, és ahogy hullani kezdtek a fáról a levelek, nem bírta tovább, és az erdő felé vette útját. Ahogy egyre gyorsabban lépkedett, egyszercsak azt vette észre, hogy már nem is a földön jár, hanem a levegőben. Igen! Igaza volt a lánynak! Mindenki tud repülni. A szíve repítette. De még így is, kibírhatatlanul hosszúnak tünt, míg az erdőbe ért.
Kereste a lányt mindenfelé, de nem találta sehol. Az egyik fa tetején egy házikót pillantott meg. Felrepült és bekopogtatott.
A lány nyitot ajtót!
- Tudtam, tudtam, hogy visszajösz majd!- ugrott a nyakába boldogan!
- Bolond vagyok! Bolond!- mondta a fiú. Hogy is gondoltam egy pillanatig is, hogy élhetek nélküled?
- Semmi baj -csókolgatta a lány boldogan.
A fiú akkor vette észre, hogy a lánynak milyen nagy a hasa.
-Beteg vagy? -kérdezte.
- Jaj, dehogy! - nevetett a lány - Gyerekünk lesz!
- Gyerekünk - kérdezte a világ legboldogabb embereként a fiú és repült egy kört az erdő felett.
- Hát megtanultál repülni? - csodálkozott a lány. -Hát te is tudsz repülni?
És repültek boldogan körbe-körbe, mintha az egész világ csak az övék lenne.

Hirtelen arra lettek figyelmesek, hogy emberek kis csapata közeledik az erdő felé. A fiú megismerte őket.
- A barátaim -mondta büszkén a lánynak.
- Gyere! Köszöntsük őket!
Így történt, hogy az erdőben a fiú és a lány saját világot teremtett. A fiú megépítette a szeretet házát a barátainak.
Különös kis ház volt, mert valahányszor a házba újabb lakó érkezett, a ház megnőtt egy szobával.
Mindenki értett valamihez! Nem is hiányzott az erdő lakóinak semmi. Se tévé, se számítógép, se telefon. Esténként a tűz körül nevetgéltek, reggel pedig mindenki örömmel megtette, amit megtehetett.

Hát itt a vége, fuss el véle.