A halhatatlanok szigete

Volt egyszer... Vagy nem is volt? Talán nem is fontos! De hinni szeretném, hogy volt egyszer egy sziget, ahol az emberek igazi szeretetben éltek.

Ha valakinek bánata volt, az fájt minden szigetlakónak, ha öröm érte valamelyiküket, a boldogság átjárta mindannyiuk szívét. Nem is lehet rajta csodálkozni, hogy mikor meghalt valamelyik közülük, olyan mérhetetlen fájdalom töltötte el a többiek lekét, hogy még az Istenek is tanakodni kezdtek, mivel segíthetnének ezeken a jóembereken, hogy megkíméljék őket ettől a végtelen szomorúságtól.

Végül aztán úgy döntöttek, amiért ennyire szeretik egymást, kivételt tesznek a szigetlakókkal és halhatatlansággal ajándékozták meg őket.
Mikor a legöregebb bölcs megértette az Istenek szavát, lett nagy öröm a jó hír hallatára! Táncoltak, énekeltek és még jobban szerették egymást. A nagy szeretetben újabb és újabb szerelmek lobbantak lángra, amiből aztán újabb, és újabb jövevények gyarapították a szigetlakók számát. Egyre több gyerek szaladgált a szigeten, ám meg nem halt senki.
Szép lassan már el sem fértek a kicsiny földdarabon, úgyhogy egy nap megparancsolta a legöregebb bölcs, hogy többé nem ölelheti férfi a nőt, mert újabb gyereket már nem tud a sziget felnevelni.

Lett nagy bánat, sírás rívás, de belátták: igazat szólt a bölcs. Éltek hát tovább szerelem nélkül. A szerelemmel együtt azonban a szeretet is kihalt a szívükből. Mivel tudták, hogy halahatatlanok, hát csak heverésztek egész nap.
- Ráérünk mindenre! -gondolták.
nem dolgoztak, nem énekelgettek, csak nézték bánatosan az eget. A végén már nem volt mit enniük, s olyan gyűlöletben éltek, hogy a férfiak a nőkre támadtak, a nők a férfiakra, és gyilkolni kezdték egymást.
Töprengett sokat a legöregebb bölcs, mi lehet az oka, hogy ilyen boldogtalanságban tengetik a szigetlakók az életüket, mígnem eszébe jutott, hogy minden akkor kezdődött, mikor halhatatlanságot adtak nekik az Istenek.

Könyörögni kezdtek hát az Isteneknek, áldozatokat mutattak be, hogy visszakapják halandóságukat. Az Istenek pedig megértették, hogy embernek halandóságban lehet csak boldogsága.
Mikor aztán meghalt a legöregebb bölcs,a szívük tele lett szomorúsággal, épp úgy, mint régen. A bánatban megint közel kerültek egymáshoz, s azóta megint békében és boldogságban élnek. Már tudják, hogy igazán szeretni és élni csak az képes, akinek egyszer elfogy az ideje.