Álom és ébrenlét határán történnek a csodák. Mikor bármi megtörténhet. Nem félsz, csak vársz. Vajon mi lesz? Hallgatod a csendet… Tik-tak… Tik-tak

Falon az óra lassú fénye villan,
Oly tétován jár, szinte arra vár,
Hogy ágyam mellett kattanjon a villany
S a sötétben majd boldogan megáll.

Emlékszem nagyanyám ingaórájára. A nagy dunyha alatt hallgattuk a mesét. Sose fáztunk. A rádió zöld szeme világított, s az óra beleketyegett a sötétbe… az ágy a levegőbe emelkedett, repültem felhők fölé, hol beszélnek a fák, és Holle anyó megrázza paplanát, hogy a gyerekek örüljenek: esik a hó! Csak most értettem meg, az öreg inga is várta már a percet, hogy mikor csak békés szuszogás hallatszik, kedvére álmodhasson ő is.

Pihenjünk. Az álomba merülőnek
Jó dolga van. Megenyhül a robot,
Mint ahogy szépen súlya vész a kőnek,
Mit kegyes kéz a mély vízbe dobott.

Jól van. Alszok már. Csak még egy kicsit… érezni akarom a repülést, a várakozás izgalmát, mindjárt jönnek a szebbnél szebb gondolatok, és már nem rettent a zuhanás, tudom, hogy elkap úgyis egy nagy madár… A holnap olyan messze van, már nem lázadok, hogy mért szürkék a hétköznapok, hol vannak a csodák? Könnyű minden, megenyhül a robot… Hát a kövek is visszavágynak a vízbe? Lehet, hogy meghalnak ők is kicsit, ha nem simogatják a hullámok többé őket? A vízben minden kő csupa titok, csupa szín! Aztán ha az utolsó vízcsepp is elpárolgott róla, mintha megszűnne a varázs… Jól van, kicsi kicsiszolt kő! Csak menj! Visszadoblak a tengerbe!

Pihenjünk. Takarómon pár papírlap.
Elakadt sorok. Társtalan rímek.

Hiába mondják, hogy az ember mindig egyedül van. Még a rímek is társra vágynak. Keresik ők is az igazit, és boldogok, ha rátalálnak. Hát…

Megsimogatom őket halkan: írjak?
És kicsit fájón sóhajtom: minek?
Minek a lélek balga fényűzése?

Álmodozni, nézni, „hogy úszik el a dinnyehéj”, töprengeni, hogy „lenni, vagy nem lenni” mi végre való? Cselekedni kell! Tenni a dolgunk! Mert különben kitaszít a világ.

Aludjunk. Másra kell ideg s velő.
Józan dologra. Friss tülekedésre.
És rossz robotos a későnkelő.

Bárcsak ne fájna, mi másnak sem fáj! Miért oly rövid a tavasz, s a nyár miért csak ritkán szelíd? Miért, hogy az ősz oly gyakran ködbe vész? A hó mért oly ritkán fehér?
Hát, jó. Alszom már. És beállok a sorba. Hisz…

Mihaszna, hogy papírt már jó egypárat
Beírtam? Bolygott rajuk bús kezem,
A tollra dőlve, mint botra a fáradt
Vándor, ki havas pusztákon megyen.

Mindig kicsit félek, mikor előttem a tabula rasa. Vajon megtalálom a betűket, amik elrejtve már ott élnek valahol a lap mélyén? Vajon tudni fogom, mit kell írnom? Vagy csak botorkálok együgyűn, mint aki nem látja a szeme előtt születő csodát, mikor felkel a Nap a hegyek ormán, mert épp átalussza a pillanatot, amire mindig is várt. Vajon, megismerem majd, melyik az a pillanat, amire mindig is vártam?
Az én bús kezem már tollra sem dőlhet. Tétován keresi a billentyűket, mit ez a szédülten rohanó világ kínál, de legalább a lap simasága megmaradt, a fehérség most is ugyanaz, és ugyanaz maradt a lét, dadogva önmagát kereső, világra rácsodálkozó, örökké nyugtalan átutazó.
Fogy az időm, és egyszer úgyis mindennek vége…

Mi haszna? A sok téveteg barázdán
Hová jutottam? És ki jött velem?
Szelíd dalom lenézi a garázdán
Káromkodó és nyers dalú jelen.

Én megpróbáltam. Hittem, lehet másképp is. De mindig győzött a realitás és a gravitáció… Benőhetne már a szívem lágya…
Hiába. Hiába töri be az orrom nap, mint nap a valóság…

Majd egyszer… Persze… Máskor.. Szebb időkben…
Tik-tak… ketyegj, vén, jó költő-vigasz,
Majd jő a kor, amelynek visszadöbben
Félénk szíve… Tik-tak… Igaz… Igaz…
Falon az inga lassú fénye villan,
Aludjunk vagy száz évet csöndben át…
Ágyam mellett elkattantom a villanyt.
Versek… bolondság… szép jó éjszakát!
_______________________________________

Tóth Árpád: Jó éjszakát! c. versére adaptálva