Szerette az embereket. Szerette megnevettetni őket, mert tudta, hogy a nevetés az egyetlen gyógyír a bánatra. Megnevettetni másokat! Csak ez éltette.
Bárcsak egyszer őt is megnevettetné valaki! De ugyan kinek jutna eszébe megnevettetni egy bohócot? Egy bohócot, aki mindig vidám! Akinek folyton fülig ér a szája...

Az öltözőben félhomály volt. Már becsukott szemmel is fel tudta kenni a festéket az arcára. Először a fehér, aztán a vörös. Messziről is látszódjon a mosoly!
Kigyulladt a jelzőlámpa. Az artisták kivonulnak, aztán ő következik. Nem bírta visszatartani a könnyeit.
- A fenébe is! Elmosódott a festék - mondta magának szemrehányóan.
Áthúzta vörössel a száját, arcára visszakente az elmosódott fehér festéket. Belemosolygott a tükörbe:
- Na, igen! Semmi baj. Kezdődhet a produkció.

Ekkor kivágódott az öltöző ajtaja. A cirkuszigazgató lépett be rajta.
- Azt akarom, hogy úgy nevessenek ezek a barmok rajtad, hogy leessenek a székről. Érted? Napról napra kevesebben vannak! Ha így megy tovább, nem kapod meg a gázsid. Világos?
- Hát, persze. Világos- felelte fülig érő vigyorgó szájjal a bohóc.
Elindult a porond felé. A zenekar rázendített.
Tata tarara tata taram...

A függöny előtt hirtelen meggondolta magát. Felfutott a lépcsőn, kiállt a légtornász helyére. A reflektorok megvilágították a kupola tetején.
Mindenki kiabálni kezdett.
- Ni! Ott a bohóc! Hihi! Ott a bohóc!
Ő meg csak állt, nézte a közönséget. A közönség pedig egyre inkább zavarba jött. Nevetni kezdtek.
- A bohóc -suttogtak izgatottan. - Mindjárt leugrik a bohóc. Hiszen nincs is kifeszítve a háló...
Kicsit megbillent, de még sikerült visszanyernie egyensúlyát. Erre mindenki felkacagott.

- Produkció! -kiáltotta.
És széttárt karral, kacagva zuhanni kezdett.