Vágy

édes légy, mint az első
bátortalan csók, melyben
visszafojtott várakozás lobog
reszkess a vágytól, de
ne szólj semmit, már
messziről halljam, ahogy
véred ereidben robog
légy mint kitörni készülő
vulkán, csöndes, hagyd
éreznem rettentő erőd
ne érj hozzám, de szegezz
magadhoz, mint szállni
vágyó tárgyait az anyaföld
minden porcikád értem égjen
csukott szemmel is lássam
hatalmas tüzedet
ujjad végében tudjam a lángot
most nem elég a csöndes
elringató szeretet
akarj engem, mint ki öröktől akar
forró lehelet legyen minden
ki nem mondott szavad
s mikor szememből a vágy
könnycseppként kicsordul
majd akkor, csak akkor
add nekem magadat

A világ vége

...
Egyszer elmennék a világ végére.
Csak hogy tudjam végre, le tudok-e
Ülni a szélére. Megnézném, milyen
Onnan a kilátás, s elvész-e a kiáltás,
Vagy egy másik világból megjön
Rá a felelet. Elvégre meglehet,
A világ vége csak egy másik kezdet.
Talán egy híd is vezet oda át.
Már látom, ahogy sok óriásplakát
Hirdeti: „Last minute ajánlat, vissza
Nem térő alkalom, megnézheti
- Most akciós áron – mi van odaát,
A másik oldalon!” Ha a hídon túl
Nagy lenne a forgalom, fizetnék egy
Révészt, aki átvisz. S ha sokat nem is,
De maradnék néhány röpke órára,
S kipróbálnám, milyen egy másik
Világból fütyülni erre a világra.

A csend íze

Hallgat a vers.
Nem szól hozzám se rím, se
dallam, ritmust is csak a
szívem ver halkan,
épp csak, hogy tudjam: élek.
Finom a csönd, íze van.
Mint a csöppenő dinnyének.
Ritka pillanat, mikor
a lélek szinte kézzel fogható,
kevés a betű és méltatlan a szó,
tán még az idő is megállt,
oly’ szokatlanul néma a világ.
Ma hallgat a vers.
Vár, mint táj a hajnal
hasadtára, mikor az ég
éjsötét vásznára vöröslő
csíkot húz a virradat.
Vár, mint vihar előtt a madarak
puha fészkük ölén,
vár mint harmatcsepp a Napot,
éj az esthajnalcsillagot,
betű a papírt, éjfél a holnapot.
Vár akár földben a mag,
álmok mélyén az elfojtott gondolat.
S mint borban a zamat,
a szó tán megérik az
elsuhanó idővel.

Kacsint az ősz

Mint ki álmából riad, oly’ kábán
nézem, mint fut ablakom előtt a nyár.
Szelíd fény ül a fák koronáján,
míg ég s föld közt tűnni látszik a határ.

Esik. S ahogy az ég telesírja
a kitikkadt föld nap harapta testét,
lám, friss eret dajkál a dombok alja,
óvón tartva fölé szép-szelíd kezét.

Szél borzolta bokrok suttogása
hervadást lop a tobzódó táj fölé.
Még zöld a lomb, integet a nyárfa,
de kacsint az ősz: a holnap már övé.




2005. augusztus 4.

Január

...

A tavasszá szelidült januárra
Hirtelen dermedt rá a téli fagy.
Ablakok arcán az éj mély álma
Hideg csókolta jégvirágot hagy.

Feszes rügy gubbaszt magába szállva,
- Szökni vágyva kikeletbe indult -.
Most zúzmara-bilincs kattan rajta,
Szívében a dal lassacskán elcsitult.

S ahogy két tenyér közt a lehelet
Bújik, úgy óvja hatalmát a tél.
Házak falához simulva vinnyog,
Jajveszékel a januári szél.

(2005. január 20.)

Téli alkony

Csak ülök némán a bíborszín homályban,
Furcsa, révült nyugalom szédül szívemre.
Ablakom előtt pőre cseresznyeág
Bókol a tűnő napnak, meg-megrezzenve.

Lila felhőket ringat a téli alkony,
Lágy fényekbe bújnak kertemben a tuják.
A közelítő est hűvös, gyöngéd csókját
Rejtelmes lények a fű közé csókolják.

Szinte észrevétlen lepnek meg az árnyak,
Szobám falán a holdfény lassú táncra kel.
Békét dajkál az éjjel bársonykék keze,
S a csönd szememre lopva álmokat lehel.

(2005. január 9.)