Casablanca fényei

 Csalóka árnyak a ködben.

Szelíd könnycseppek ölén

néma a vágy, védtelen

pillantásod fáj, nem én

írom a sorsot.

Hova emelt szerelmed íve,

látom, pedig engedlek vakon

a messzeségbe, szabadnak,

túl minden érzésen hagyom,

felhők fölé szállj.

Menj, arcom, mint kőszobor

leplezi mindazt, mit lelkem

ordítva önnönmagába titkol, s

a rádiótoronnyal szemben

a ködbe vész.

Mit jelentesz, nem szavakban

él, karomban tartalak.

Ez a perc örök, mint a lét,

a valóság szélén a falak

óceánná válnak.

Apró ablakon fentről nézed,

ahogy a város a semmibe vész,

a fények egyre kisebbek,

majd eltűnnek, így mész

tőlem el.

Lentről már csak géped hallom,

majd csend………..már várnak,

magányom köszönti a hajnalt,

Casablanca fényei bezárnak

örökre…..

Budapest, 2004-12-06.