Disszonáns akkord

Pereg a vakolat, koszos

a függöny az ablakon.

Ecetfa alatt, kis kertben

kiégett paradicsom közt,

a gyom

vigyorog, csak a szemafor

várja utolsó vonatát,

büszkén jelzi a szabadot,

keményen tartja magát.

Míg az állomás előtt

árva sínpár görbül dalra,

déli hőség disszonáns

akkordot izzad a falra,

és állok a peronon, nézem

ahogy kezemből morzsák hullnak

a földre, hol hangyák serege

menti a jövőt, míg nem marad

semmi belőle.

Nincs is jegyem, nem kell,

a vonat ingyen visz magával.

Jártam már erre, mikor megszülettem

méteres hóban, február havával

kézen-fogva jöttünk az állomásra,

most egyedül megyek, nem tudom

ki lesz társam, megmentőm,

szívemet mondd, hol hagyom,

hogy vigyázza egy másik gyémánt,

csillog a remény a suttogó éjben,

Pullmann, vagy marhavagon,

arcunk egy-irányban a szélben,

úgy legyen…..

tadam, tadam, tadam, tadammm…

Budapest, 2004-11-27.