|
Minden SM-es álma
Kati egy novellapályázátra álnéven adta be az alábbi írást.
Az alábbi törénetben szereplő gyógyszer kitalált, talán egyszer valósággá válik...
Márai Katalin
Elhangzott a Bartók Rádióban 1999 november 22-én
TALÁLKOZÁS ÁGIVAL
Lefelé mentem a Moszkva téren a mozgólépcsőn amikor megláttam szemben Ágit. Ágival együtt jártunk egyetemre, aztán úgy hallottam, hogy a férjével Amerikába mentek.
Szia Ági! - kiabálok át, várj meg fent, odamegyek.
Fent találkozunk, nagy puszik, örülünk a véletlen találkozásnak.
Jól nézel ki, semmit se változtál - állapítjuk meg egymásról. Ez általában így van, ha két negyvenes nő elkezdi egymást dicsérni, persze a legnagyobb öröm mellett is megállapítja, hogy a másiknak is ráncok vannak a szeme körül, na és már az alakja sem a régi.
Az egy csoda, hogy itt összefutottunk - mondja Ági.
Nem is tudod, hogy mekkora - mondom, mert nekem mindenről ugyanaz jut eszembe.
Miért? néz rám Ági csodálkozva.
Á, tudod ez hosszú történet és nem igazán akarom ezt itt a metróban elmondani.
Kár, hogy rohanok, mert délután már repülünk vissza, de megadom az e-mail címemet, írj és akkor legalább tartjuk a kapcsolatot és megtudom, hogy miért csoda, hogy találkoztunk.
Gyorsan cetliken címet cserélünk, megígérjük egymásnak, hogy írunk és elmeséljük egymásnak a hálón keresztül, hogy mik történtek velünk.
Az enyém hosszú lesz - ijesztgetem Ágit.
Kíváncsian várom - mondja Ági és búcsúpuszikkal, integetésekkel válunk el.
Ahogy megint lefelé mentem a mozgólépcsőn arra gondoltam, hogy Ági, akivel régen olyan jókat dumáltunk az, akinek ezt az egészet el kellene mesélni.
Otthon leültem a géphez és nyitottam egy file-t Áginak.
Tudod Ági az egész kezdete
LEFELÉ A LEJTŐN
Egészen pontosan emlékszem arra amikor egy kiránduláson egyszer csak meg kellett állni. Na mi a fene van gondoltam, emlékszel mennyit mentünk régen, igaz, hogy ez huszonegynéhány éve volt, na de akkor is!
Aztán ez egyre gyakrabban fordult elő és értetlenkedtem, nem tudtam kezelni. A távok fokozatosan rövidültek és nem voltam elég okos, hogy ne induljak úgy el, hogy ne legyen probléma a visszaút.
A romlás állandó kudarcélménnyel párosult. Ez egy több évig tartó időszak volt, fokozatosan szűkült be az élettér körülöttem. Egyre kevesebbet tudtam menni, így azok a programok, amikhez menni kellett átalakultak. Sokáig még vezettem, az autózás jelentette az akadálytalan mozgást, a távoknak nem volt korlátja. Úgy alakítottam a dolgokat, hogy a lehető legkevesebbet kelljen menni így egészen pofátlanul parkoltam mindenhol, legszívesebben az épületekbe is bementem volna a kocsival.
Ahogy mentem az már feltűnően rossz volt, így rövid úton megvált tőlem a munkahelyem, na ami igaz az igaz, így nem tudtam volna azt csinálni amit korábban. Leszázalékoltak és igazán ifjú nyugdíjas lettem.
A fokozatos leépülést a környezetem is nehezen bírta. Apám aggódott, a gyerekek aranyosan mindig úgy fogadtak el ahogy voltam, a barátom pedig úgy gondolta, hogy elmúlt a szerelem.
Ez nagyon fájdalmas volt, méltánytalannak éreztem és folyton arra a közhelyre gondoltam, hogy az a szeretet, ami el tud múlni az sohasem volt.
Ő persze nem értett ezzel egyet és biztos, hogy maradt benne valami, mert végig tartottuk a baráti kapcsolatot. Tudod ez szép, de nem elég, bár lehet, hogy én voltam önző és telhetetlen.
Merő dacból elkezdtem ismerkedni. Nem jártam sehova, nem is tudtam volna, maradt a hirdetés. Volt olyan, hogy telefonos ismerkedés. Ez a végén szörnyű telefonszámlát eredményezett és megismerkedést érdekes, de talajvesztett, bevallottan impotens öregedő pasasokkal. Szörnyű volt!
Aztán már nem tudtam vezetni, igaz nem is volt mit, az utolsó autóm a végén már használhatatlan roncs volt, persze az, hogy nem tudtam vezetni annak nem csak a kocsi állapota volt az oka, hanem az enyém.
Hogy mit jelentett a világ beszűkülése? Mondjuk kezdjük női dolgokkal. A háztartás. Sohasem voltam egy minta háziasszony, de igényeltem a szervezett és jól működő háztartást. A takarítást, mosást, vasalást teljesen átvette a bejárónénink. A családnak nagyon fontos része a konyha, a közös kajálások, az, hogy a szokott helyen mindig ott van amit keresünk. A főzés egyre egyszerűbb lett, a végén úgy ment, hogy ültem a konyhában és távirányítással főztem, vagyis a gyerekek csinálták meg amit mondtam.
Öltözködés. Ez mindig fontos volt, aztán egyre kevesebb helyre mentem, új dolgok nem nagyon kellettek és teljesen új szempontok kerültek előtérbe.
Például, hogy könnyen fel lehessen venni és kényelmes legyen. Képzeld el, egész macskanadrág kollekcióm volt és áttértem a gumis derekú cuccokra.
Tudod mennyire szerettem a dögös, szűk farmereket és képzelj el bő farmergatyában, mert ilyet hordtam...
Amikor már sehova sem tudtam egyedül elmenni óriási megoldás volt, hogy kaptam egy scootert. Akkor úgy éreztem, hogy szabad vagyok, mert egyedül rohangáltam vele a környéken, A családom teljes rémületére autónak érezve a motoros tolókocsit, a kocsiutat használtam és egy kicsit úgy éreztem mintha megint vezetnék.
Ez a még elfogadható állapot is tovább romlott és egyszer csak észrevettem, hogy már ott vagyok
A GÖDÖRBEN
Az életterem tovább szűkült, a lakásban már csak járókerettel tudtam járni, minden terv egy komplett stratégiát igényelt, hogy hogyan tudom megvalósítani.
Vágytam a külvilágra, az ismerkedésre. Először a műholdas adások jelentették a kitekintést, a nagy hírcsatornákról faltam az információkat. Aztán jött a nagy találkozás az internettel és kinyílt a világ. Egy csoda volt, hogy ott ülök a szobában és mindent meg lehet nézni, keresni. Aztán rátaláltam az ismerkedős, beszélgetős csatornákra. Az egész Internet forgalom jelentős része ebből áll. Sose adtam volna fel apróhirdetést, de ez itt olyan súlytalan volt. Rengetegen válaszoltak. Az emberek többsége azonnali kis kalandot keres, de érdekes embereket is meg lehet ismerni. Gyuri rögtön felkeltette az érdeklődésemet. Közvetlen, kedves volt és már az elején elmondta, hogy ő egy szexcentrikus ember. Kíváncsi volt rám, sokat kérdezett és bár már az elején szeretett volna találkozni velem, nem volt egy erőszakos, lerohanós ember. Persze könnyű volt távolról ellenállni és nem is Budapesten élt, hanem egy vidéki nagyvárosban. Persze érdekes lett volna egy találkozó, de tudtam, hogy egy normális férfi nem egy ilyen selejtes árura vágyik. Elkezdtünk játszani azzal, hogy milyen lenne, ha találkoznánk. Én voltam a kezdeményező a virtuális randiban. Leírtam, hogy milyen lenne, ha eljönne. Az elfogódott egymásra tekintgetést hamarosan szenvedélyes csókolózás követte aztán fantasztikus szeretkezések. A kölcsönösség úgy zajlott, hogy aztán ő írta le, hogy hogyan zajlott a virtuális randink.
Amikor már felszabadultan írtuk le ezt sokféle változatban tovább kellett lépni. A továbbiak különböző helyszíneken zajló erotikus történetek voltak, rendszerint több részletben oda - vissza, szóval egy erotikus lap szerkesztője igazán díjazta volna a történeteinket, amik azért voltak nekünk kedvesek, mert mi voltunk a főszereplők.
Aztán elkezdtük a cool-talk beszélgetést, ezt általában éjjel sokáig, mert a telefon így olcsóbb volt. Tudod nálunk az Internetezés nem olyan olcsó, mint Amerikában, de már itt is nagyon terjed.
Érdekes amikor így „beszélgettünk” egész más volt, mint a leírt történetekben, valahogy visszafogottabb, tartózkodóbb. Ezek után a hosszú éjszakázások után engem akár a szemétre is lehetett volna dobni, hiába nem voltam túl jó bőrben.
Úgyhogy jobban szerettem a levelezést és minden nap izgatottan néztem, hogy ír-e, de rendszerint írt és nagyon örültem neki. Jó volt érezni, hogy megint van valakim, még ha ilyen virtuális módon is.
Egyszer küldött egy képet a virtuális szerelem veszélyeiről. A képen egy ronda szipirtyó ült és monitorján látszott amint írja, hogy ő egy modell.
A címzett egy pocakos trotyli írja válaszul, hogy ő meg chipendale táncos és imádja a vadvízi evezést.
Lehet, hogy mi is ilyenek vagyunk?
A napjaim egyre sivárabban teltek el, folyton fáradt voltam és nehéz volt nekik bármi látszatértelmet adni. Na persze ilyenkor el lehetne olvasni a sok - sok, korábban kimaradt könyvet, a soha el nem olvasott Háború és békét, nem beszélve néhány filozófiai alapműről. Minden lehetséges helyen érdeklődtem, hogy tudnak e valamit csinálni, hogy jobban legyek, amikor kezdtek jönni olyan óvatos információk, hogy egy amerikai gyógyszergyárnak van egy kísérleti stádiumban levő gyógyszere. A gödörből minden halvány remény is fényes csillagnak tűnik.
Megkerestem a gyár képviseletét és felajánlottam, hogy szívesen lennék kísérleti nyúl. Úgy éreztem, hogy a mellékhatásokat vállalni lehet, annál negatívabb hatás már nem érhet, mint az, hogy lassan megritkul az élettér körülöttem.
Az orvos elmondta, hogy a gyógyszert Amerikában már törzskönyvezték, jók a tapasztalatok és most akarják itt is bevezetni, ehhez keresnek olyan betegeket akiknek ilyen tünetcsoport okoz problémát és hajlandók velük együttműködni. A kapszulákat kétnaponta kell szedni, forró dróton kell velük a kapcsolatot tartani.
Ja és ne várjam, hogy rögtön szárnyakat kapok, mert ez csak a reklámban van így, hanem valószínűleg eleinte talán még rosszabb lesz. Te jó ég, még ennél is? Azért majdnem belecsapok a tenyerébe és az alku megköttetett. Egy nagy adag olvasnivalót, tájékoztatót adtak és egy zacskóban a gyógyszereket. Kaptam még egy naplót, amiben vezetni kell majd, hogy hogyan vagyok.
Egy bizakodó, optimista mosollyal búcsúztam, megígértem, hogy az első hétvégén jelentkezem.
Hazamentem és mindent végigolvastam, mintha egy érdekes árucikk használati utasítása lenne.
Meg kellett beszélnem az egészet a gyerekekkel, mert nekik is tudniuk kellett, hogy most elindulok egy úton, ami lehet, hogy először nagyon göröngyös lesz, aztán talán... De ebbe bele sem merek gondolni.
Az első kapszula bevételekor olyan érzések hullámzottak bennem, amit talán valami rituális ceremóniával lehetett volna ünnepélyessé tenni.
Viszont nem történt semmi. Másnap se, a második bevétele után se és még tíz napig se. Utána kezdtem elég rosszul lenni és hamarosan úgy éreztem, hogy
A GÖDÖR LEGMÉLYÉN
vagyok.
Már minden távolság megtétele heroikus küzdelemnek tűnt .A napi rutinban engedmények sorozata következett. Nehéz volt mosakodni, felöltözni, enni tulajdonképpen naponta egyszer ettem rendesen, de nem is voltam éhes, hiszen nem is mozogtam. Képzeld, hogy meghíztam volna, ha betartom a hagyományos étkezési szokásokat. Reggeli, ebéd több fogással, vacsora, nembeszélve a nasolásról. Igaz, éhes se voltam, így persze könnyű keveset enni, de megcsinálni se tudtam volna.
Járt hozzám egy gyógytornász, a megszokott gyakorlatokat már csak az ő segítségével csináltam. Ha azt mondta, hogy lábemelés, akkor ez azt jelentette, hogy megfogta a lábam és felemelgette.
Egyre kevesebbet olvastam és amit korábban nagyon lenéztem egyre többet néztem a TV-t. Ez olyan, akkori állapotomnak megfelelő passzív tevékenység volt, miközben mindig éreztem, hogy ez milyen silány.
Az állapotom teljesen depresszióssá tett, úgy éreztem, hogy már nem sokáig fogok élni és folyton az foglalkoztatott, hogy végrendelkezni kellene. Na nem vagyonról, mert az teljesen egyértelmű, van egy ház, amiben lakunk, az végrendelet nélkül is a gyerekeké, pénzem meg nemigen van, az ékszereimet meg úgyis tudják, hogy hol vannak.
Na és hová temessenek? Ezt mégse beszélhetem meg a gyerekekkel, meg mindenki lehülyézne, ha ezzel jönnék. Írni kellene nagy bölcsességeket, amit, ha megtalálnak jó érzéssel olvasnak és úgy emlékeznek rám, hogy na igen, ez volt ő...
De hogy írjam meg? A kézírástól már teljesen elszoktam, a kezem is egyre ügyetlenebb. A komputerbe írni, hát arról más jut eszembe, szóval nem jó ez a végrendeletírás.
Az e-mailezést sem csináltam már olyan intenzíven, mint korábban. Gyurival eléggé kiolvastuk egymást, leveleink egyre rövidebbek lettek.
Tudod én nem vagyok egy nagyon tapasztalt nő, a fantáziám is elfogyott, az övé is. Néha még tett egy-két kísérletet, hogy kicsalogasson a csigaházból, ahogy ő nevezte az elzárkózásom színterét, de én persze nem akartam vele így találkozni, így maradt a kicsit kihűlőben levő levelezés.
Eleinte nagyon elkeserített, hogy amióta szedem a kapszulákat még csak rosszabb minden. Nem vagyok egy pozitív alkat, a rosszat előbb veszem észre. Nálatok Amerikában, ha megkérdeznek valakit, hogy hogy van, ha félhulla akkor is azt mondja, hogy köszöni nagyon jól van, nálunk ezt általában panaszáradat követi. Azt, hogy a kapszuláktól még rosszabb a helyzet pozitív szemléletű gyerekeim úgy értékelték, hogy jó, hogy ilyen élénken reagálok a gyógyszerre. Persze beugrottak az ilyenkor aktuális közhelyek, mint aki dudás akar lenni pokolra kell annak menni, meg édesapám állandó megjegyzése a gyógyszerekről, hogy amelyik gyógyszernek nincs mellékhatása annak hatása sincs.
Na, de nem akarom tovább fokozni a drámai helyzetet, lassan szem nem marad szárazon és lévén, hogy találkoztunk tudod, hogy egyszer elkezdődött a
KIGURULÁS A GÖDÖRBŐL
Nem is tudom, hogy kezdődött. Ne úgy képzeld el, hogy varázsütésre távgyalogló lettem. A szokásos mozdulatok programozva vannak bennünk.
Egyszer felálltam a járókerettel, elindultam. De úgyszólván egyáltalán nem támaszkodtam rá csak fogtam és vittem. Ösztönösen megszabadultam tőle, letettem és úgy mentem tovább a szobában. Hoppá! Ez nem volt több három- négy lépésnél, de leesett a tantusz, hogy hogyan tettem meg ezt a hatalmas távot. Gyorsan leültem, hogy ezt végiggondoljam, persze rögtön azt foglalkoztatott, vajon meg tudom e még egyszer csinálni. Felálltam és nekiindultam, a negyedik lépés után rögtön a kísértés, hogy tovább. És ha elesek? A mutatványnak vége, de bennem maradt az élmény.
Amikor elmentünk valahova segítettek kimenni a kocsihoz. Az első alkalommal amikor mondták, hogy majd visszajönnek értem, kimentem és beültem a kocsiba.
Hát te hogy kerülsz ide? - kérdezték amikor megláttak. Kijöttem - mondtam, mintha ez teljesen megszokott lenne. Az öröm határtalan volt, pláne amikor visszafelé bementem. Talán jobban örültek ügyetlen lépéseimnek, mint ahogy én örültem amikor elindultak.
Persze rögtön meg kellett ígérnem, hogy nem indulok el sehova nélkülük és mindig a zsebemben lesz a mobil.
Olyan voltam, mint egy rossz gyerek, rögtön a próbákra gondoltam és arra, hogy mik lesznek a fokozatok.
Először elmentem a sarokig, aztán végig az utcán, ezt több napig ismételtem.
A lakáson belül a konyha lett az első, ahol próbára tettem magam egy - két régen rendszeresen csinált nem túl bonyolult étellel. Szeretnék a hétvégére valami finomat főzni, mint régen a fiúknak. A bolt nincs messze, úgy három sarokra ezért a következő nap nekiindultam. A boltba nem jártam korábban se, úgyhogy nem ismertek. Egy átlagos vevő voltam. Elkezdtem a kocsiba pakolni, de csak apróságokat, mert tudtam, hogy haza is kell vinni, így csak egy kis nasolnivaló gyümölcsjoghurt, csoki meg ilyenek voltak. De azért mégis vásároltam egy boltban és még haza is értem vele!
A távolságot növelve még több sarkot mentem, egészen a buszmegállóig. A busz pedig jött és megállt, kinyílt az ajtó.
Tessék már felszállni! - szólalt meg mögöttem egy türelmetlen hang. Ilyen a sátán vagy az ördög? Reflexszerűen felléptem a lépcsőn és már fenn is voltam. Az első lehetséges helyre leültem. Úristen, mi lesz ebből, már láttam magam szirénázó mentőautóban, a gyerekeim rémült arcát az ágyam körül.
A mentő nem szirénázott, viszont megláttam egy szép épülő házat.
De megváltozott minden, elkezdtem nézegetni. Amióta nem járok errefelé, busszal meg különösen nem, a környék sokat változott és még szebb, mint korábban volt. Aztán belémhasított, hogy nincs jegyem, de errefelé ritkán van ellenőr. És ha mégis jön? Aztán megláttam a sátáni hang tulajdonosát, egy teljesen átlagos palit. Tudtam, hogy nemsokára jön a végállomás.
Felálltam és kapaszkodva az ajtó felé mentem. Mi lesz a leszállásnál?
Lefelé lépkedtem, mielőtt leléptem volna ott állt a sátán és udvariasan nyújtotta a kezét. Lenn voltam a földön és egy mosollyal köszöntem meg a gesztust. Talán a sátánok mégis jó emberek. Megláttam egy jegyautomatát és vettem tíz jegyet, nem akartam visszafelé is lógni. Átmentem és leültem a buszváróba várni a visszafelé menő buszt. A mellettem várakozókkal élénk csevelyt folytattam a közlekedés szörnyűségeiről. Előadtam az aktív közlekedő véleményét. A többiek egyetértően hallgatták. A merész kirándulás simán végződött, de otthon viaskodott bennem a kaland élménye, meg az, hogy, de nagy hülye vagyok, mi lett volna, ha...
A buszos kirándulás után elmentem egyedül az orvoshoz kontrollra. Láttam, hogy meglepődik, hogy egyedül vagyok, de szakszerűen leplezte. Megvizsgált, azt mondta, hogy a heves ellenreakciókból, ami a kezelés elején volt gondolta, hogy a javulás is látványos lesz. Megnézte hogy járok, mondta, hogy folytassam a gyógytornát, a gyógytornász javítson a járásomon, ami még nem szép és kezdjek el úszni. Az eljárkálástól viszont nem tiltott el, de ő is a lelkemre kötötte, hogy legyen mindig nálam a mobil.
Bejelentett az uszodájukba, ahol mindjárt lekötöttem napokat.
Már biztos voltam benne, hogy elindultam
FELFELÉ
Kifelé menet rögtön felszálltam a buszra, na persze nem a visszafelé menőre. Elmentem a 2-es villamos végállomására és beültem egy 2-esbe.
Erre vágytam, a mindenki által szidott tömegközlekedésre. A 2-es persze kivétel, az egy élmény. Csodálatos a Duna és a Duna-part látványa.
Nézegettem az embereket, mennyire megváltozott minden mióta nem vagyok benne a „nyüzsgésben”. Amit az ember, ha nő rögtön észrevesz az az öltözködés, a külső. Nagyon tetszett, aztán végignéztem magamon, a csomagküldő áruházaktól rendelt kényelmes, silány cuccokon, amik persze jó drágák voltak, de legalább helybe hozták.
Kellene venni egy-két emberi holmit, most már látom is, hogy mit hordanak. Szóval nem olyat, mint én.
Leszálltam a Körútnál és elindultam arra, amerre régen tudtam, hogy vannak boltok. Boltok persze voltak, de már egészen mások, sok új és nagyon klassz volt. Nem akartam sokat menni, nem akartam a régi hibába esni, tudtam, hogy visszaút is van. Akármelyik kirakatot néztem meg, minden tetszett amit láttam, így bementem egybe.
Mit tetszik kérni? - kérdezte az eladó. Koranyár volt, jó meleg és nekem elegem volt az évek óta hordott nadrágokból. Valami ruhát, ne műszálasat, világos legyen, de ne fehér. Az eladónő szemrevételezett, láttam, hogy bekattant a méret, haj és bőrszín. Visszajött a karján néhány ruhával.
Bementem a próbafülkébe, ilyen is rég volt. Elég könnyen átöltöztem, próbáltam és volt egy homokszínű lenvászon kétrészes, amibe rögtön beleszerettem.
De csinos! - mondta az eladónő amikor benézett.
Legszívesebben le se venném.
Ne is vegye - mondta az eladónő és már vagdosta le az árcédulákat.
Együtt néztünk a cipőmre.
Fáradjon át a másik szobába, ott talál cipőt és táskát is.
Tudja, innen megyek egy találkozóra és már nem tudok hazamenni, adtam elő a minden bizonnyal teljesen szükségtelen hazugságot.
Fizettem, megkaptam a levetett holmikat és átmentem a cipőrészre, ahol rögtön láttam jó cipőket. Hiába minden megváltozott, régen az ember térdig járta le a lábát egy megfelelő cipőért, most elég átmenni a szomszéd helységbe. Persze az is lehet, hogy ki vagyok éhezve az újra és most minden tetszik. Annyi önkontrollom azért megmaradt, hogy csak lapossarkú cipőt próbáljak.
Találtam egy textil-felsőrészű cipőt ugyanolyan vászontáskával, mindkettőt mintha a ruhámhoz találták volna ki.
A fizetés után leültem és felvettem a cipőt, a táskába pedig bepakoltam. Az egészhez nem illett a nagy reklámszatyor, tele a régi cuccokkal.
Kinn a Körúton az egészet letettem egy padra.
Tudtam, hogy ez felesleges pazarlás volt, de a szatyorral mást is letettem...
Azt hittem, hogy már minden megvan, amikor megálltam egy fodrászüzlet előtt.
Na igen, a megújuláshoz ez is kell. Évek óta csak vágatni mentem fodrászhoz, igaz a hajamnak ez elég is, tudod a szüleim remek munkát végeztek ezen a téren. A frizurám legalább húsz éve ugyanolyan.
Amikor leültem a fiatal fodrászlány székébe már döntöttem.
Vágja le, jó rövidre - adom meg az utasítást. A fodrászlány érti a dolgát, azért nem kopaszt meg nagyon, de igazán jópofa hajat vág.
Elégedetten nézek a tükörbe. Ezt se hittem volna fél éve!
Hazafelé végig arra gondoltam, hogy mi lenne, ha most összetalálkoznék valakivel. Persze ilyenkor még véletlenül se jön szembe valaki, aki nagyon csodálkozna.
A ház előtt örömmel láttam, hogy mind a két fiú kocsija ott áll, na lesz meglepetés.
Bementem és a nagy meglepetés helyett ijedten kérdezték, hogy hát te hol a csudában voltál?
Megijedtem, mint egy számonkért gyerek. Elmentem vásárolni meg fodrászhoz, na mit szóltok?
Rám se néztek, csak megkérdezték, hogy mi van a mobilommal.
Ja, az lemerült.
Hogy mehetsz így el, nem tudtuk, mi történt veled, az itthoni meg csak kicsengett és nem vetted fel. Már azt hittük, hogy valami baj van, ezért rohantunk haza.
Semmi baj nincs, sajnálom, hogy megijesztettelek titeket és már bánom az egészet, hogy csinálhattam ilyet, már amikor elindultam láttam, hogy a mobilban alig van szufla. Olyan jó, hogy a gyerekek ennyire törődnek velem, én meg...
Magamban megállapítottam, hogy igazi férfiak, egészen másképp látják a nőt, mint ahogy azt mi gondoljuk vagy szeretnénk. Tulajdonképpen sokszor teljesen fölöslegesen strapáljuk magunkat, a nők egymásnak öltöznek.
Eszembe jutott egy teljesen hasonló élmény még a papájukkal.
Biztos emlékszel, hogy amikor elkezdtünk egyetemre járni hosszú, szőke hajam volt. Én már az egyetem elején férjhez mentem és az esküvő után néhány hónappal elmentem a fodrászhoz, visszafesttettem a hajam barnára és levágattam. Otthon vártam a férjem, aki megjött és vártam a frenetikus hatást. Bejött, köszönt, adott egy puszit és megkérdezte, hogy mit fogunk vacsorázni.
Egész jól nézel ki, mondja a kisebbik - amikor már teljesen összeomlottam, hétvégén elmegyünk a barátnőmékhez, akkor is ezt vedd fel, így egészen emberformád van.
Miért, eddig milyen volt?
Válasz nem érkezik, már mind a kettő rohan el.
ÚJ FELFEDEZÉSEK
Minden napnak megvolt az újdonsága, El sem tudod képzelni, hogy az ember örülni tud annak, hogy mosogathat vagy teregethet sőt vasalhat.
A csavargást nem bírtam abbahagyni, nem bírtam betelni a tömegközlekedéssel. Egyszer eszembe jutott a földalatti, egy élmény volt menni vele, és a végén tudod hova mentem?
Ki fogsz nevetni, az Állatkertbe. Óriási volt, az állatok mellett az ragadott meg, ahogy a nagymamák tolták a babakocsikat. Egy pár év múlva én is itt fogok sétálni az unokáimmal, mert remélem sok lesz.
Azért a vásárlásoknak sem volt vége. Az első nagy rohamtól még nem lettem szoknyás, úgyhogy elmentem, hogy vegyek egy farmert.
Kiválasztottam egyet, bementem a próbafülkébe, szuper volt, csak éppen nem tudtam felhúzni a cippzárt.
Jó lesz? - érdeklődött az eladó. Jó, csak a cippzárat nem tudom felhúzni.
Adok egy másik modellt, van egy amit az ilyenkorú hölgyek kedvelnek. Szent isten, mindjárt hoz egy gumisderekút! Mi az, hogy ilyenkorú hölgyek? Ez egy kategória? Az én koromban még vannak szuperalakú nők, igaz, hogy tornáznak is keményen, én meg legfeljebb gyógytornáztam és az már siker volt, ha fekve 30 centire fel tudtam emelni a lábam.
Viszont egész nap ültem, így, ha nem is híztam meg, a derékbőségem, mint a nadrágpróba is mutatja egy kissé elment.
Az eladó hozta az ilyenkorú hölgyeknek való modellt, ami rendes cippzáras volt és teljesen jó.
Elfogadom az új besorolást és beteszem a kosárba a nadrágot, megköszönve az eladónak a segítséget és hogy helyreálljon a lelki egyensúlyom elteszek egy nem korhatáros pólót.
ÚSZÁS ÚJRA
Az idő nagyon szép volt. Mit szólsz hozzá, ha lemegyünk a Balatonra? - kérdezték a fiúk.
Nem is tudom mióta nem láttam a Balatont, ahol gyerekkorom nyarait töltöttem és úgy szerettem.
Jaj, de jó, menjünk!
Persze a hír után elmentem fürdőruhát, papucsot, naptejet venni.
Már az út is nagyon jó volt, az ismerős út, persze itt is sok újdonsággal.
A Balatonpart, hát az egy csoda, nem is tudom, hogy bírtam, hogy ennyi ideig ne lássam, igaz nem is tudom, hogy sok mindent hogy bírtam.
Az átöltözés és az első fagyi után, irány a víz. A vízben megint azt éreztem, hogy mennyire természetes közeg, jó az érintése.
Megfigyelted az emberek arcát a vízben? Boldogok, mosolygósak, a vízben nincs feszült vagy szomorú ember.
Ahogy bementünk átadtam magam ennek a rég érzett élvezetnek, a víz közelségének. A gyerekek már jól beúsztak. Utánuk kellene menni - gondoltam és megpróbáltam úszni. Nem ment!
Nem tudok úszni! - kiabáltam utánuk.
Egyszer csak egy tündéri kisfiú áll meg mellettem.
-A néni nem tud úszni? - kérdezte.
-Tudod, hirtelen elfelejtettem - kezdtem ugratni, te nem szoktál hirtelen elfelejteni dolgokat?
- De sokszor, ha kihívnak felelni, hirtelen elfelejtem amit tényleg megtanultam.
- Na látod, nekem most a többiek után kellene úszni, de nem tudok.
- Nekem van egy tök jó kerékbelsőm, mindjárt idehozom.
A gyerek pillanatok alatt ott volt a hatalmas gumival én meg belemásztam.
Tulajdonképpen nagyon jó volt. Amikor odaértem, ahol a többiek voltak azt hittem, hogy beesnek a vízbe a röhögéstől, amikor meglátták az anyjukat úszógumival.
Aztán megértették, hogy nem tudok úszni és elkezdtek oktatni úgy, mint én őket, amikor úgy hatévesek voltak.
Nem akartam addig levenni az úszógumit amíg nem értünk addig ki, ahol már leért a lábam. Ezt se hitték volna, hogy kell nekem a szilárd talaj.
Kezdtük a siklással, aztán a kéz és lábtempó következett. Tulajdonképpen nagyon hamar ment a dolog és csodálatos volt megint úszni.
Kiúsztam úgy, hogy magam előtt toltam a belsőt.
A kisfiú azért megkérdezte:
- Na, eszébe jutott a néninek az úszás?
A NAGY TALÁLKOZÁS
Minden nap tettem valamit a továbbiakért. Egy kis torna, amit a gyógytornásszal néha az izomlázig fokoztunk, de nagyon jó volt és a heti két úszás, ami önjutalmazás volt, annyira szerettem.
Sokkal kevésbé voltam fáradékony, így megint intenzív levelezést folytattam, persze az Interneten. Gyurival folytattuk a szituációs álmodozást és kitartóan küldte a hálóról leszedett szex-történeteket. Elkérte a mobilszámomat és egyszer felhívott, hogy másnap jön Pestre egy kiállításra és ha beengedném a csigaházba, meglátogatna. Furcsa volt hallani a hangját. Valahogy egész másnak képzeltem és ahogy beszéltünk úgy éreztem, hogy fényévekre vagyunk egymástól.
Ennek ellenére meghívtam másnap délutánra. Amikor kikapcsoltam a mobilt már biztos voltam benne, hogy megint hülyeséget csinálok.
Azért délelőtt elmentem és vettem egy üveg olyan bort, amilyet a virtuális randinkon szoktunk inni.
Csináltam egy könnyen tálalható vacsorát, lezuhanyoztam és elkezdtem készülni. Mintha egy forgatókönyv jelmezterve szerint készülnék, hosszú szoknya, póló, se bugyi se melltartó.
Azért amikor megszólalt a csengő nagyon megijedtem. Úristen, mi lesz ebből?
Gyuri belépett kezében egy nagy csokor virággal.
Kezitcsókolom, Szántó György vagyok. A mail-ben küldött szkennelt fotónak megfelelt, de ez a bemutatkozás...
Válaszul én is dünnyögtem valamit, megköszöntem a tényleg szép virágot és átadtam magam a virág ellátásának.
A szobában mondtam, hogy üljön le. Le is ült, na nem mellém a kanapéra, hanem szemben egy fotelba, tisztes távolságra. Megkérdeztem, milyen volt a kiállítás és rögtön benne voltunk egy protokoll- érdektelen beszélgetésben.
Beszélgetés közben kitartóan magáz, illetve tetszikezik.
-Gyuri, mi tegeződtünk, nem akarod most is?
Ha úgy tetszik gondolni - mondja zavart mosollyal és elnézi, hogy én bontom ki a bort és töltök.
- Akkor igyunk pertut, kezdem el az egyszer már így feltett lemezt.
- Csak egy kicsit, mert még vezetni fogok!
Koccintunk, puszi jobbról, balról, persze az asztal felett és leülünk.
Nem veszi észre, hogy ez az a bor. A beszélgetés továbbra is semmilyen, arra gondolok, hogy a leírt virtuális randinkon a pertu puszit szenvedélyes csókolózás követte.
Aztán átült a komputerhez, bekapcsolta és elkezdett beletölteni új programokat, amiket hozott. Valahogy ez volt neki a természetes helyzet.
Néztem a hátát és arra gondoltam, hogy milyen ciki, hogy ezzel a pasival miket műveltem, na persze csak virtuálisan.
- Gyere, menjünk ki vacsorázni, mutattam a konyha felé.
- Ne tessék haragudni, vagyis bocsánat, ne haragudj, de megígértem az asszonynak, hogy vacsorára otthon leszek.
Végigfutnak bennem a sokszor leírt folytatások, közös zuhanyozás, egész éjszakán át tartó szeretkezések, reggeli búcsú.
Befejezte a programbetöltést, utólag hálás is voltam, mert olyan jókat hozott, aztán egy kézfogással búcsúzott.
Örülök, hogy megismerkedtünk, majd a neten találkozunk!
A NAGY UTAZÁS
Péterrel, akivel együtt jártunk gimnáziumba és már régóta Ausztráliában él szintén gyakran leveleztünk, így olyan volt, mintha naponta találkoztunk volna. A javulás hírére bedobta, hogy menjek el hozzá, nála lennék 2.3 hétig, ő Ausztrália trópusi felén lakott, azután elmennénk Sidneybe, ott lakik egy barátja, megmutatná a várost és elmennénk a híres-neves operába is. Azután elmennénk egy nemzeti parkba is, mert nehogy azt higgyem, hogy ott csak úgy lehet látni kengurut, nem jönnek csak úgy szembe, legbiztosabb, ha az ember elmegy egy állatkertbe, vagy nemzeti parkba.
Egy tétova talánra már jött a repjegy ára és úgy éreztem, hogy ez már az út
A CSÚCS FELÉ
Ennek fele se tréfa és boldog voltam, hogy megint utazni fogok!
Elmentem az orvoshoz, aki egyetértett az utazással, csak a lelkemre kötötte, hogy szorgalmasan szedjem a kapszulákat, ne legyek túl sokat a napon és meleg helyeken, na meg ne menjek hideg vízbe. Ez nem lesz nehéz - gondoltam - ahova megyek ott trópusi meleg van, így a tenger nem lesz hideg, az épületekben meg mindenhol van légkondi. A napra különben sem szeretek kifeküdni mióta egyszer nagyon leégtem, nem akarok barna lenni, el tudom fogadni, hogy „fehérembernek” születtem.
Beindult az utazás előtti rutin, fényképész, követség, vásárlások.
Az utóbbi a szokásos - „nekem nincs egy rongyom se” szindrómával kezdődött, amit egy vásárlási roham követett. Persze nem csak az utazáshoz szükséges ruhák, hanem ajándékok is, elsősorban komolyzenei CD-k Péternek, természetesen itthoni előadókkal, a többi gondolom megvan neki.
A repülőtérre a gyerekekkel mentem ki, akik a lelkemre kötötték, hogy üdvözlik a kacsacsőrűt meg a koalákat.
Az első állomás Zürich volt. Jó volt megint egy múltból ismerős helyen lenni, mármint a zürichi repülőtéren.
Amíg várni kellett az átszállásra egy kicsit megnéztem az ismerős helyeket és hazatelefonáltam, hogy még megvagyok.
Az út leghosszabb része következett, a Zürich - Szingapúr.
A hatalmas jeten próbáltam kényelmesen elhelyezkedni, olvasni és nézni a jobbára nézhetetlen filmeket. Nem tudom, hogy ezt hogy csinálják, de a repülőgépen vetített filmek nem a legjobbak, de azt hiszem te ezt jobban tudod.
Korareggel értünk Szingapúr felé. Körbehordták az ilyenkor szokásos melegvizes törlőkendőket, hogy a kedves utas rendbehozza magát, elkezdődött a sorbaállás a mosdók előtt, majd mindenki magához térhetett egy kávé vagy tea révén, az utasokra még egy utolsó duty freet próbáltak ráerőltetni.
A repülőtéren mentem az új állomáshoz vezető kapu felé. A mozgójárdán már nem voltam túl jól, aztán már jobbnak láttam leülni.
Amíg ültem szörnyű érzések rohantak meg.
Virágot Algernonnak! Charlie. Na nem! Nem akarok erre a sorsra jutni.
Nem is tudom miért indultam neki egy hosszú, fárasztó utazásnak. Aztán az
ottlét sem lesz egyszerű és nem akarok visszazuhanni a gödörbe.
Odamentem a pulthoz és mondtam az igazi ázsiai szépségű lánynak, hogy nekem haladéktalanul vissza kell utazni Budapestre, különben itt fogok meghalni.
A lány, aki minden bizonnyal hozzá volt szokva a hisztis utasokhoz, rezzenéstelen arccal kezdte bonyolítani az ügyet.
Szapora kattintgatások után megmondta, hogy mikor indul a következő gép Zürichbe és onnan mikor van csatlakozás Budapestre, a csomagom három nap múlva lesz Ferihegyen. A ügyön ennyit és ennyit fogok veszíteni - legalábbis pénzügyileg.
A tökéletes szolgáltatás zárásaként elmondta, hogy hol van a reptéri orvos, ha szükségem van rá.
Nem, köszönöm - zártam le a tájékoztatásözönt és a lány arcán láttam, hogy bejött a hisztis utas megállapítás.
A repülőtéren még volt időm venni néhány szingapúri szuvenírt, elküldtem néhány képeslapot, itt is voltam alapon, aztán beültem egy Internet-kávézóba.
Egy fantasztikus narancslé mellett, ami azért volt csodás, mert frissen kifacsart narancslé volt, nem dobozos, ez errefelé gondolom természetes. Írtam egy e-mailt Péternek, hogy nem megyek és egyet a fiúknak, hogy megyek - haza.
Éppen egy újságos standnál nézegettem, amikor hallottam, hogy hangosbemondón hívnak a pultnál a telefonhoz.
Péter volt, aki izgult, hogy mi történt. Amikor elmondtam örült, hogy még időben megyek haza, szerinte sem volt egy jó ötlet ez az utazás, de majd egyszer talán megvalósul és találkozunk, ha ő jön nem sokára Pestre.
A visszaút sokkal simább volt, talán mert nem volt miért izgulni, még a filmek is jók voltak.
A TISZTÁSON
Olyan tiszta és áttekinthető lett körülöttem minden.
Továbbra is jól voltam, a naplót szorgalmasan vezettem, valószínűleg a sikeres kísérleti nyúlként fognak számon tartani.
Emlékszem, egyszer teleengedtem a kádat vízzel és rengeteg habfürdővel.
Elmerültem az illatos vízben és a jövőre gondoltam.
Talán a jövő évadban színházba is fogok menni!
Még előttem vannak
Csodálatos hétköznapok!
U.i.:Ha nem fárasztottalak nagyon ki, majd megírom, hogy kivel fogok színházba járni, szóval folyt. köv. ....
| 
AJÁNLOM AZ OLDALT
