Pici Marie

Ez csak a szél,

aludj hát pici Marie,

- befúj az ablak alatt -

 kicsim ne félj!

Fogom a kezed,

semmi baj, semmi baj…

Hunyd be a szemed!

Ezek nem ördögök, cserepek

táncolnak a tetőn a kémény mögött,

rázza őket az orkán,

üvölt, ahogy kifér a torkán,

de bejönni nem tud,

hidd el nekem,

vastagok a falak,

most aludj velem.

Hát persze, az az ajtó,

öreg már, recseg – ropog,

 erős a zár,

akárhogy is mozog,

ellenáll a szélnek.

Igen, igen pici Marie,

hamar elfogy ereje

a télnek, és azok

a kicsi lányok, akik ilyenkor

nem félnek, tavasszal

virágot kapnak,

s mikor vége a napnak,

forró kakaót…

Apu? Reggelre itt lesz,

meglátod, fognak sok heringet,

bátor kislányoknak szép

kagylókat hoznak.

Holnap sült halat eszünk…

S hogy ma csak leves volt,

nem szóltál pici Marie…

Kacagásod könnyes, az édes,

ha nagy leszel elfelejted

mily sokszor voltál éhes.

Ó, ez a harangszó nem,

nem a szellemeket hívja,

a tisztelendő kongat, tudod

nálunk is  van jel az ajtóra írva:

Itt rendes emberek laknak.

Persze, tavasszal lejöhetsz

te is a kikötőbe, hol a

hajók vizet, és gyümölcsöt vesznek,

nézheted hogy a vitorlák

egyre kisebbek, és kisebbek lesznek.

Csendesült a vihar, az égbolt kapuja zárva,

aludt a viharszemű lány, és pici leánya…

Budapest, 2005-11-27.