Tengeranyám

Kavics lettem egykor,

képére formált ezer év,

Elkísért az időben,

jó-néhány nemzedék.

Hűvös hegyi patak sodort,

ölén sebesen görgetett,

Gúnyosan zúgták vad hegyek:

- Egy kőnek repülni nem lehet!

Tengeranyám hullámai hívtak,

az útról le nem térhetek,

Szirének szigetének partján,

sekély vízben megpihenhetek.

Ám felakadtam két szikla között,

fényesre morzsolt az ár,

dölyfösen röhögtek őreim:

                                    - Maradj csak, teérted nem kár!

Ködös reggel szöszke lányka,

dallal ajkán ingét mosta,

Első napfény csillant rajtam,

éreztem, az Isten hozta.

Kézbe vett, s kacagva

hirtelen zsebre dugott,

Titok voltam párna alatt,

vigyázott rám, ahogy tudott.

Évek múltán felnőtt a lány,

útra kélt, várta az Új Világ,

Ócska gőzös fedélzetén,

soha nem nő illatos virág.

Vihar szülte hullámsírban,

a balszerencse ragyog,

merültünk a néma mélybe,

Tengeranyám, itt vagyok…

Budapest, 2004-11-10.