„SiMon és én”
Nem is olyan rég kezdődött együttélésünk. Úgy '95 óta lehetünk teljesen egymáséi, addig csak jeleit észleltem, de még véletlenül sem gondoltam, hogy ez ő...
Hogy milyen jelek voltak ezek?
Hát, legelőször - úgy 9 éves koromban -, amikor reggelente felhúztam a redőnyt, teljesen elsötétült minden néhány másodpercre.
Később társult életemhez a túlzott és külső okkal nem mindig magyarázható fázékonyság - kezem, lábam szinte jégdarabbá tudott válni. Évekkel később férjem úgy is hívott magunk közt, hogy „hideg segg"...
A férjhezmenetelem után nem sokkal jelentkezett az a furcsa, addig nem tapasztalt érzés, mintha mellkasomat „páncél" fedné, s csak azon keresztül erezném a külvilágot. De ez elmúlt, úgyhogy nem foglalkoztam vele.
„Nagy lépés" volt mikor a hosszú-bosszú kínszenvedéssel - ugyan „apás" szülés volt - világra hozott gyermekemet később babakocsiban tolva olyan érdekeset észleltem, hogy az útkereszteződésben teljes arccal kell az autók felé fordulnom, mert a szemem sarkából nézni már nem megy , ott ugyanis csak érdekes Jégvirágszerűségeket" látok vibrálni! Mikor felkerestem egy „átlag" látszerészt, ő nem látott semmilyen szemromlást, így megnyugodtam, bár a tünetek nem maradtak el. Hát, gondoltam, ez nem nagy dolog, ehhez tudom tartani magam. Aztán, amikor már az is egyre gyakoribb lett, hogy „félreléptem" még az egyenes úton is, csak gondoltam, hogy mégiscsak romolhatott a szemem, fel kell majd íratnom egy erősebb szemüveget, így egyszer, amikor megfázás miatt orvosnál voltam, a hazafele úton betértem az útba eső kerületi kórházi szemészetre. Előadtam panaszaimat, észleléseimet, a nagyon lelkiismeretes doktornő pedig olyan szemvizsgálatokat végzett rajtam, amilyenekről addig álmodni se mertem volna. Utána másnaptól elrendelt számomra egy általános, sürgős kivizsgálást a kórházban!
A másnap hétvége volt, csak nem hagyhattam férjemet a 2 kiskölökkel ilyen hirtelen magukra otthon. Mentem az elkövetkező hétfőn. A szemészetre szólt a beutalóm, onnan jártam végi a már biztos Nektek is ismert „állomásokat", utolsóként jött az ideggyógyászat, ahol gyorsan meglumbáltak majd „sakknézőbe" is mentem. 2 napra rá jött a nagyvizit, köztük volt lumbáló orvosom is. Mikor rám került a sor, ő beszélt, s mondta, hogy SM-em van. Ennyi. Azt se tudtam, hogy ezt eszik vagy isszák, és senki se mondott semmit! Úgyhogy felkerestem a doktor urat, s megkérdeztem, mit kell ahhoz szednem, hogy ebből meggyógyuljak. No, mondta, semmit, mert ebből nem lehet meggyógyulni, ezt el kell fogadni, bele kell szokni! Mikor visszaértem „osztályomra", már várt az infúzió, ami 3 órán keresztül csöpögött, s a kezdéskor volt 3 óra! Mikor jött a férjem, mozdulni se tudtam emiatt, csak folyt a könnyem, pedig nem akartam!...
A kórház után csak utánanéztünk lexikonokban, hogy mi az az SM.
Hát, abszolút nem voltunk feldobva az olvasottaktól!
Talán ettől kezdve kezdődött „rohamos" romlásom. Lehet, hogy mert túlontúl figyeltem magamat, mert tudtam, hogy mi lehetne még....
A legrosszabb az volt, hogy szörnyen szégyelltem magam! (Ez még ma is megvan.) Iszonyúan nehéz beletörődni abba, hogy most ez vagyok én, se írni, se jobb kézzel fogni, se tisztességesen beszélni már nem tudok..
Hogy SiMon honnan jött? Amikor még dolgoztam, s még nem voltam „rokinyugi", volt egy időszak, amikor ha tükörbe néztem, közvetlenül mögöttem egy teljesen sárga, vigyorgó alakot láttam. Haja nem volt, inge se, csak maga az akkora magasságú lény, mint én. Már féltem is tükörbe nézni, de tényleg! Aztán egyszer csak, amilyen váratlanul jött, olyan váratlanul el is maradt. Azóta meggyőződésem, hogy belém bújt, elfoglalt, korhaszt, ha hagyom...
Amennyire tőlem telik, ellenállok, próbálom lassítani „menetelését".
2000. május vége Cirmi
SM Hírlevél Budapest 2000 december |