Kétezer év

Furcsán nyugodt a víz,

Ahogy a csónak megáll,

Az evezőt behúzom,

Kezem a kezedhez talál.

Szótlan az éj, mint én,

Csend honol a víz tetején.

Nem tudom, mi csillog szebben,

Szemedben a könnycseppek, vagy

A hold fénye, amint lebben

a vízen.

Hogy mondjam, amit érzel,

Kétezer év sodra rajtam,

Évszázadok pora körben,

Hitem szerint így akartam.

Kedves, nem a haláltól kell félni,

Hanem az élettől, ha nem tudod megélni.

Voltam Jós, de minek,

Szivárványt kavartam, még is

Csalókák a színek

szemedben.

Nem búcsúzom, hiszen

A pillanat, a csoda,

Mindig a miénk volt,

S nem veszhet oda.

Lépj tovább, éld világod,

Titokban kérdezd, hol járok.

Ám most, az éj bármit hoz,

Nem is kérek semmi mást,

Utoljára szoríts magadhoz

erősen…