A Riegoy-öblön túl ötven láb magas szálfákból álló, a zöld legszebb árnyalataiban tündöklő erdőkön, azúrkékben játszó tavak tükrén siklik végig a napsugár, mielőtt a Nyugati-óceánba bukna útja végeztével. Könnyű ködök lebegnek a völgyekben futó patakok fölött, amelyek kidőlt fatörzseket, időtől reves kőtömböket kerülgetve sietnek a tenger felé. Ez Sirenar, a Szépek Népének utolsó háborítatlan menedéke Északföldén. Teljes ragyogásában emberi szem sohasem pillanthatja meg: belső vidékeit álmokból szőtt fátylak takarják, melyeket napról napra újjáteremtenek a Táncosok. Kérészéltűek a sziklapadokkal, lankás dombok övezte öblökkel tarkított partot sem közelíthetik meg nyíllövésnyinél jobban, s noha látszólag senki sem vigyázza a vidék békéjét, elfeket csak nagy néha látni. Ám a Riegoy-öböl lakói nem véletlenül tartanak attól, hogy ezeken a partokon kikössenek: a helybéli tengerészek körében szilárdan tartják magukat a Vándorló Kikötőről szóló történetek. E varázslatos szépségű, karcsú, csavart tornyokkal ékes várost az elmúlt századokban sok helyen látták feltűnni az öböl partján, de egy bizonyos: aki horgonyt vetett öblében, nem hajózott ki többé. És ez csupán egy a vidéken kísértő tünékeny csodák sokaságából…
Rézhajú Panner, a csalafinta halászlegény megszámlálhatatlanul sok embert tett lóvá, és bizony, ilyenkor a saját zsebét sem habozott megtölteni. Egyszer azonban ő is pórul járt: kicsiny bárkáját az elf partokra sodorta a vihar, ő maga pedig az erdőben lelt éjszakai menedékre. Reggelre kelvén épségben, bár vízzel telve találta csónakját. Mivel vízmerő edényét elvesztette, a part hosszában járva keresgélt a dagály által partra vetett törmelék között, míg színpompás, aranyos fényben játszó kagylókra nem talált. Akkorák nőttek, mint egy-egy legyező, így a héjuk segítségével Panner hamar végzett a vízmeregetéssel. Hamarosan újra tengerre lökte hajóját, és színültig megtöltötte kagylóhéjakkal, remélvén, hogy otthon busás haszonnal adhat túl a kincseken. Neki magának a bárka peremére kellett ülnie, de nem bánta a kényelmetlenséget. Miközben friss szél dagasztotta vitorláját, arról álmodozott, hány csengő aranytallért fizetnek majd Annir papjai, hogy ezekkel díszíthessék oltárukat, és hány szépasszony szívét nyerheti meg ennyi gyönyörűséges ajándékkal. Estefelé felködlött a riegoyi part; de ő kényelmetlen helyzetében csak egy-egy fertályórára tudott elszunyókálni. Napkeltekor arra ébredt, hogy a tengerben kapálódzik. Amint visszamászott a furcsán megkönnyebbült csónakba, rájött, mitől billent meg a megrakott bárka: a reggeli napsütésben páraként foszlottak szét a pompás kagylók és velük együtt a gazdagságról szőtt álmok.
Az idegenből jött – jobbára erv – hajósok képzeletét időről időre lángra gyújtják a sötétlő erdőségekben rejtőző csodákról szóló történetek, de csalatkozniuk kell: valószínűleg egyetlen szisszenő nyílvessző vet majd véget az életüknek. Ha valamilyen oknál fogva ez mégsem történik meg, hetekig vándorolhatnak a vadonban anélkül, hogy imbolygó fényeken kívül bármi különöset látnának éjszakánként, amikor dobogó szívvel felriadnak baljós álmaikból. Az erdő, amellett hogy elrejti az elfek ottlétének minden nyomát, érezteti, hogy nem fogadja szívesen a másfajú idegent. Ennyi általában elég is ahhoz, hogy a hős felfedezők zilált idegekkel meneküljenek vissza a partra – mert aki botorul kikacagja az évezredes hiedelmeket, ritkán kerül elő ép elmével, ha előkerül egyáltalán. Az emberek vajmi keveset tudnak Sirenarról; számukra az elfek országa éppolyan örökkévaló, mint a Doardon kéklő bércei vagy a fövenyt paskoló hullámverés. Való igaz, alapítása a Harmadkor homályába vész, amikor a Fajháborúk végén elf Családok húzták meg magukat Észak-Ynev megkímélt zugaiban. Lakóhelyüket Rehiarnak, a Szemek Földjének nevezték el; vezetőiket, a Tizenketteket maga Urria helyezte vissza Ynevre, hogy őrködjenek minden északon élő elf sorsa fölött. Ők a rehynnek, akik közül hatan új és új testben máig népükkel maradtak.
Rehiar az első korok óta dacol az Ediomad mélyéről nagy ritkán felszínre szivárgó aquirfajzatokkal, és erejéről meggyőződve a Kyr Birodalom sem háborgatta. Az évezredek azonban nem múltak el nyomtalanul az elfek fölött sem, akik a rehynnek és közvetlen környezetük kivételével apránként elvesztették a hatalomszavak használatának adományát, melyet az Uscha és leszármazottai kölcsönöztek nekik. Mindazonáltal kitartottak őrhelyükön, és védték népüket az aunok és emberek támadásaitól. Közben a Pyarron szerinti II. évezred elején Tysson Lart, az összeomlás szélén tántorgó déli elf királyságot tizenkét Család hagyta el hercegeik vezetésével, hogy Északra vándorolva tudásuk, hagyományaik, és ami a legfontosabb, küzdőszellemük javát átmentsék egy újabb kor számára. Úgy nevezték magukat: Sirenar, vagyis Keresők. A rehynnek rájuk osztották az ország szárazföldi gyepűinek védelmét, míg ők maguk megerősítették Oilan városát és a partvidéket, melyeket minden addiginál hathatósabb mágiával zártak el a behatolók elől. Úgy ítélték meg, hogy az elfek fennmaradásának záloga a tiszta, romlatlan vér minél tökéletesebb megőrzése; a minden megnyilvánulásukban a diszharmónia csíráit hordozó, szapora emberfélék távoltartása. Sirenart azóta is ennek szellemében kormányozzák: külvilágiakkal csak a határvadász deinnek érintkezhetnek anélkül, hogy kitaszítanák őket az elf közösségből. A két világ határán őrködők között szép számmal találhatóak kevertvérűek és olyan, a belső vidékekről származó száműzöttek, akik súlyos betegségüket vagy fogyatékosságaikat okolhatják sorsukért. A kérészéltűekkel folytatott szórványos kereskedelmet intéző kiszakadottak az öbölparti Dygian kicsiny kikötőjében, elkülönülten élnek, de még így is folytonos tisztító szertartásoknak vetik alá magukat. A deinneket másképpen sirenari erdőjáróknak ismerik a zászlóháborúk veteránjai. A nyolcadik Vörös Lobogó hadinépeként csak akkor szállnak táborba, amikor Ediomad aquirjai fenyegetik Északot, ilyenkor azonban legendák születnek nyílzáporuk elsöprő erejéről és hősies helytállásukról. Sirenar belső vidékeiről csak a kiszakadott elfek beszámolói nyújtanak valamelyes felvilágosítást. Fájó lemondással beszélnek fák magasára épült, kecses lengőhidakkal összekötött lakóhelyeik és néhány finom jellel műalkotássá változtatott erdeik tökéletes összhangjáról, a lassú, hullámzó táncokról és a mélyvörös fényű fakupában gyöngyöző mézbor ízéről – mindarról, amit többé nem tapasztalhatnak meg. A környező országokban élő elfek és félelfek többsége nem akar, nem is tud elszakadni ezektől az emlékektől; többségük egyenesen keresi azok társaságát, akik frissen érkeznek az Alkonyi Hazából.
A Riegoy-öblön túl ötven láb magas szálfákból álló, a zöld legszebb árnyalataiban tündöklő erdőkön, azúrkékben játszó tavak tükrén siklik végig a napsugár, mielőtt a Nyugati-óceánba bukna útja végeztével. Könnyű ködök lebegnek a völgyekben futó patakok fölött, amelyek kidőlt fatörzseket, időtől reves kőtömböket kerülgetve sietnek a tenger felé. Ez Sirenar, a Szépek Népének utolsó háborítatlan menedéke Északföldén. Teljes ragyogásában emberi szem sohasem pillanthatja meg: belső vidékeit álmokból szőtt fátylak takarják, melyeket napról napra újjáteremtenek a Táncosok. Kérészéltűek a sziklapadokkal, lankás dombok övezte öblökkel tarkított partot sem közelíthetik meg nyíllövésnyinél jobban, s noha látszólag senki sem vigyázza a vidék békéjét, elfeket csak nagy néha látni. Ám a Riegoy-öböl lakói nem véletlenül tartanak attól, hogy ezeken a partokon kikössenek: a helybéli tengerészek körében szilárdan tartják magukat a Vándorló Kikötőről szóló történetek. E varázslatos szépségű, karcsú, csavart tornyokkal ékes várost az elmúlt századokban sok helyen látták feltűnni az öböl partján, de egy bizonyos: aki horgonyt vetett öblében, nem hajózott ki többé. És ez csupán egy a vidéken kísértő tünékeny csodák sokaságából…
AJÁNLOM AZ OLDALT
