Fields Of The Nephilim
“A légkör most/ Sűrűbb mint a vér / Gyehennából ide / Egy adag bűn / Már tanyánk lett /Mi! / A nephilim…” – ezekkel a szavakkal definiálja létüket debütáns EP-jükön a FOTN énekese, Carl McCoy. Henoch apokrif apokalipszise szerint az angyalok párosodtak a Föld legszebb asszonyaival, s e nászból születtek a nephilimek, akik “igazságtalanságot, romlást hoznak” a világra. A Nephilim két soron következő kislemezzel kereste a hangját, amit az első nagylemez idejére, a Dawnrazor-re (1987) meg is talált. Ezt a lemezt uralja egy nagyon nyers, erős gitárhangzás, amit nem lehetne goth-nak nevezni elsőre, mint inkább “abból táplálkozónak” (nagy kedvenc volt a Killing Joke és a The Sisters Of Mercy a zenekartagoknál). McCoy és a gitáros, Peter Yates érdekelve volt az okkultizmus és az ezotéria területén, Austin Osman Spare, Aleister Crowley és néhány szimbolista költő, valamint más XX. század eleji okkultista, illetve a fiatal kora óta szeretett Lovecraft művei által. Ha nem is a legjobb helyen kezdték el ezekkel a szellemi keresést, ugyanakkor az is igaz, hogy sajnos nehéz megkerülni a fenti szerzők műveit azoknak, akik a mágia felé tesznek határozatlan lépéseket. A Nephilim egész tevékenysége egy naiv tapasztalatlanságot, vagy még inkább egy kapaszkodást fejez ki az evilági létezésből, a természetfeletti felé, érzelmi alapokról indítva, aminek legjobb lenyomata a soron következő The Nephilim (1988) című album. Erre a lemezre teljesen igaz még, hogy McCoy és maga FOTN sem a negatívumok elmélyítéséért használta ezeket az okkult teóriákat (???Last Exit For The Lost”, ???Love Under Will”, ???Endemoniada”, ???The Watchman”, stb.). Jellemző erre a korszakra egyfajta természetfelettivel szembeni naivitás, s ezért pozitívan értékelhetőek ezek az anyagok ma is. Sőt, elmondhatjuk, hogy saját műfaján (rock) belül az egyik legjobb minőséget képviselik e tekintetben, figyelembe véve a nagyon is adott határokat, még akkor is, hogyha ezt a naivitást egy nem túl pozitív továbblépés váltotta fel idővel. Bár a lemez jó kritikákat kapott – pályafutásuk legjobb albuma ez - az igazi áttörést az 1990-es Elizyum hozta meg. Ezen a ponton a zenekar meglassul, terjengősebbé válik, és feltűnnek sablon rock elemek is a zenében. A lemez a lélek halál utáni utazását akarja bemutatni egészen a megnyugvásig, keverten archaikus és okkult sémák szerint. A jó koncertek (melyeket jól összegzett a zenekar az Earth Inferno albumon) ellenére a színfalak mögött McCoy túl komolyan veszi magát, s ez vezet végül a zenekar feloszlásához. A megmaradt tagok Rubicon-jának középszerű produkciói, valamint McCoy Nefilimjének reménytelen dolgai nem tudják feledtetni az eredeti zenekart. A zenekar összeáll újra az évezred végén és 2002-ben lemezzel jelentkezik Fallen címmel, a lelkes rajongók nagy örömére.
DISZKOGRÁFIA
|