James O’Barr:
THE CROW

Egy kis történelem: 1989 februárjában a Caliber Press kiadásában megjelent a tengerentúlon egy képregény első része. Ekkor még csak „egy” képregény volt, ennek köszönhetően pénzügyi problémák miatt mindössze négy szám láthatott napvilágot. Aztán az alkotó egy másik kiadóhoz, a Tundra Publishing Ltd-hez fordult, hogy a befejezés is megjelenhessen, de itt csak úgy vállalták a megjelentetést, ha egy kicsit átdolgozva újra kiadják ez előző részeket. Ez meg is történt; három könyvre osztották (Pain & Fear, Irony & Despair, Death), ebből kettő 1991 elején, az utolsó pedig csak 1992. májusában jelent meg. Ez a mű lett a kiadó legsikeresebb képregénye. Olyannyira sikeres volt, hogy a jogokat rögtön felvásárolta a Kitchen Sink Press (ők kb. a képregénykiadás csúcsragadozói). Végleges formáját 1993-ban nyerte el, mikor az újrakiadásba bekerült még egy színes, nyolc oldalas képgaléria. Így ért véget egy mára már kultikus státusú képregény több, mint egy évtizednyi kálváriája.

Hogy miért évtizednyi? Elkövetője, James O’Barr 1981-ben kezdett dolgozni a művön, személyes tragédia után: élete nagy szerelme egy részeg autóvezető áldozatául esett. Az erős kötődés egyik oka az lehetett, hogy O’Barr nevelőintézetben nőtt fel. Megpróbálta valahogy feldolgozni a történteket, és hogy ne rágódjon állandóan a múlton, tengerészgyalogosnak állt. Épp Berlinben állomásozott, mikor nekilátott megírni a Holló és Eric Draven történetét (hiába no, az öreg kontinens minden jó dolgon otthagyja kéznyomát). Néhány éven belül leszerelt és hét évig kilincselt a képregénnyel, de mindenhol zárt ajtókat talált. Végül a már említett, független kis kiadó látott benne fantáziát (hogy más miért nem, örök rejtély marad számomra).

A képregényből készült film „A Holló” címet kapta a magyar keresztségben. Hazai berkekben már csak így szokás emlegetni, én sem teszek másképpen, de azért illik tisztázni, miről is van szó. Hasonlóságaik ellenére a corvus corax (raven/holló) és a corvus corone (crow/varjú) csupán unokatestvérek. A film címszereplője egy dolmányos varjú (ezt egy ornitológus barátom is megerősítette), de biológiai különbségeik mellett a különböző mitológiákban betöltött szerepük is jócskán eltér egymástól. A görögnél a varjú ún. pszichopomp, azaz a lélekvezető, a túlvilágból visszatérő lelkek kalauza (ellentétes párja a veréb). A hollók ezzel szemben Apollón küldöttei/hírhozói, a skandináv mitológiában pedig Odin házikedvencei (név szerint: Hugin és Munin). A kelták is különbséget tettek a holló (bran, fiachdub, fang, trogan) és a varjú (badb, fennóc) között. Az ír mitológiában a varjú a halál és a háború istennőjének, Badbnak az állata — szintén a lélekkalauz szerepében —, míg a hollók inkább a boszorkányok famulusai, illetve hírvivők. A középkori európai (tév)képzetek pedig csak az egyetemes kultúrörökség butított, katolicizált változatai.

Az indián mitológiák már nem húznak olyan éles határvonalat a két madár között. Igaz, a Crow indiánok Teremtője, Iichikbaalia sem a hollót teremtette először, hanem a varjút. Talán ezért is kapta a nemzetség a Crow (Varjú) nevet (nem pedig a „Raven”-t). Mindenesetre sok indián nép két ellentétes teremtőt különböztet meg: a varjút/hollót és a prérifarkast (coyote-ot), melyek történetesen a természeti környezetükben is vetélytársak. Rengeteg mítosz és mese szól kettejük versengéséről, ezekben a varjú/holló már jóval kétarcúbb lénynek mutatkozik.

A két madárban tehát közös, hogy jobbára a végzethez, a halálhoz és a túlvilághoz kapcsolják őket, mindketten afféle köztes lények, de míg a holló öntörvényű és kissé ellentmondásos, mert a csillogó tárgyakhoz való vonzódása miatt a sóvárság tulajdonsága is társul hozzá, addig a varjú inkább az igazságossággal rokonszenvez, kegyesebb és becsületesebb. (Azért ne feledjük: a régi korok csatatereit bizony mindkét szárnyas szép számban lepte el a jó lakoma reményében.) Összekeverésük bocsánatos bűn, azért illendő tudni, hogy a mű eredeti, szó szerinti címe „A Varjú”.

A képregényt a személyes tragédián túl a korai 80-as évek befolyásolta a maga „sex and drugs and rock & roll”-fílingjével és komor, filozofikus-lírai, dark-gothic zenéivel. Talán ez az egyetlen olyan képregény, amely szinte követeli a zenei aláfestést az állandó The Cure- és Joy Division-idézetekkel, Jim Carroll-átiratokkal, Robin Hitchcock-szövegekkel. Berlinben a Bauhaus is nagy hatással volt O’Barr-ra. És persze a mű elválaszhatatlan szülővárosától, Detroittól. A Gradiot, a Schaffer és Ten (Ten Miles Road) létező utcák, a „Say yes to M!ch!gan!” egy 80-as évek elejéről származó turistacsalogató szlogen. Helyet kap a kor drogos szlengje is („rock”, „dusted”, „pony”, „horse”).

O’Barr eredetileg reneszánsz szobrászatot tanult, rajzkézsége nem iskolázott, kompozícióérzéke mégis bámulatos. Az emlékek, álmok szürkés-homályos, elnagyolt hátterű rajzai mellett jóval aprolékosabb, fekete és fehér, art-noirra hajazó, erőszakkal telített képeket találunk. (Az egyik kedvencem a gines üveg nyakán tükörképként kirajzolódó festett, vigyorgó arc a Top Dollarral való leszámoláskor.) Minden kellék, az utca- és drognevek valóságos környezetre utalnak: egy sötét, mocskos, bűnnel teli nagyváros képét tárják elért, ahova visszatér a „pokol angyala”. Eric Draven „sminkjét” az angol színház három szimbolikus/emblematikus alakja — Pain, Irony, Despair, azaz fájdalom/gyötrelem, gúny/irónia és kétségbeesés/bánat — közül O’Barr az Iróniáról mintázta (sérója pedig teljességgel feldolgozhatatlan a nyolcvanas évek ismerete nélkül).

A különböző népi mitológiák mellett a mű erős szálakkal kapcsolódik a keresztény szimbolikához, valamint az irodalomhoz is. Szövegeiben ugyanaz a kettősség érvényesül, mint a képekben: Arthur Rimbaud, Louis Weakley McKay, és Rose Fyleman versei (valamint egy Hamlet-idézet, egy eredeti nyelven szereplő Villon-szállóige és egy német stanza) váltakoznak a szereplők néha kifejezetten primitív beszédével, illetve Eric és a Holló fekete humorú, nemegyszer cinikus megnyilatkozásaival (ld. a Tom Tom-nak mesélt viccet a szállodába betérő Jézusról). A versek és a hosszan idézett dalszövegek, azon túl, hogy ellenpontozzák a szereplők stílusát, az emlékképekből áradó líraiságot is felerősítik.

A történet alapjában véve egyszerű: meggyilkolnak egy szerelmespárt, majd a haláluk évfordulóján — egy közelebbről meg nem jelölt októberi éjszakán — a férfi egy varjú segedelmével visszatér a sírból, hogy bosszút álljon gyilkosaikon. A tragédiát a véletlen szülte: néhány sötét lelkű fickó rátalált egy lerobbant autóra és utasaira; a párocska rosszkor volt rossz helyen. Mindennapi baleset egy olyan világban, ahol a védtelenekre lecsapnak az éjszakai város dögevői, akiket aztán utolér egy hasonlóan eltorzult lélek ítélete. A szimpla alaphelyzet ellenére sem a sztori, sem a szereplők nem laposodnak el, hála a dramaturgiának, és mindenek előtt Funboy (Mókás) figurájának. Hozzá jóval empatikusabban viszonyulunk, halála sem olyan erőszakos, mint a többieké; „aranylövés” végez vele. A rossz nyelvek szerint Funboyt a szerző Jim Carrollról mintázta, aki egyébként azt is sérelmezte, hogy jónéhány szöveg a neve megemlítése nélkül került be a képregénybe, persze átírva. (J. Carroll itthon elsősorban az Egy kosaras naplójából ismert, melynek filmadaptációjában L. DiCaprio játssza a főszerepet.)

Érdemes még néhány szót ejteni a film és a képregény kapcsolatáról, hiszen kicsiny hazánkban a képregénykiadás vegetálása miatt talán az előbbi közismertebb. A sötét, erőszakkal teli város képe már 1989-ben olyan nagy hatással volt Jeff Most producerre, hogy elhatározta, filmre viszi. A forgatókönyv többet vett át a képregényből, mint amennyi végül a moziváltozatba belekerült, annak ellenére, hogy ’91-ben, mikor elkezdték írni, még nem ismerhették a végét, az utolsó részt. Feltűnt például több jelenetben a Skull Cowboy (persze homlokegyenest más megközelítésben). Elhangzott benne a McKay vers. A leforgatott álomjelenteket utólag vágták ki. Rengeteg egyéb jelenet is kimaradt, némelyik nem is kapcsolódott az eredetihez; persze ez érthető, hiszen a készítők Brandon Lee halála után kényszerpályán mozogtak. (Talán ezügyben is kellene egy petíciót indítani és kiadatni az újravágott verziót, amely jóval nagyobb elismerést keltene a rajongókban, mint az egyre inkább D-kategóriás folytatások, bár megjegyezném a zárójel zárójelében: én bizony nem hiányolom a filmbeli Skull Cowboyt).

Azt azért nem szabad figyelmen kívül hagyni, hogy a forgatókönyv készítői (John Shirley és David Schow) elsősorban a hangulatiságot akarták megragadni, és az adaptáció, mint általában a képregényeknél, lényegében a szereplőgárda átvételét és az eredeti sztori vázlatos követését jelentette. A hangulat másik alapvető pillérét a zene adta, mely szintén a képregényhez igazodott: a Cure külön betétdalt írt a filmhez, az eredetileg a Joy Divison jegyezte Dead Souls c. számot (fejezetcím is volt a képregényben) pedig a Nine Inch Nails dolgozta fel. Talán ezért, és persze a többi emlékezetes, jófajta zene miatt van néha olyan érzése az embernek, mintha egy másfél órás videoklipet nézne.

Nagyon sok az eltérés az adaptáció és az eredeti között, a teljesség igénye nélkül: az eredetiben szó sincs az „Ördög Éjszakájáról”, nincs ok-okozati összefüggés Eric Draven és a banda találkozásában. Shelly és Eric erőszakos halála az eredetiben nemcsak durva, de értelmetlen is: gonosz és gonosz között nemcsak abban van különbség, hogy a filmben Top Dollar a főellenség, addig a képregényben TBird, hanem abban is, hogy a már említett okok miatt (a dolgok „csak úgy megtörténtek”) az O’Barr-féle erőszak természetrajza más; jóval öncélúbb és mégis céltalanabb, valamint a banda tagjai sem annyira egysíkú figurák. A képregénybeli Eric is jóval összetettebb, elborultabb, kísértetiesebb alak. Persze ez semmit sem von le a film erényéből vagy Brandon Lee színészi játékából, csak éppen a mű az adott keretek között kénytelen mozogni (hangsúlyosabb az akció, nincsenek álomjelenetek, kevesebb a filozofikus-lírai dialógus, monológ, kommentár), a Holló pedig egy egyszerű iránytűvé, familiárissá degradálódik. (Teljesen méltatlanul amúgy. A beszélő madár képe annyira elborzaszthatta a filmkészítőket, hogy csak a Skull Cowboyt hagyták szóhoz jutni, persze azt is kivágták utólag, bár azért a képregénybeli Holló sem egy szószátyár típus.) A film azonban nem puszta „adaptáció”, hanem önmagában is megálló remekmű.

Maga a képregény egy ember szerelmének és fájdalmának mementója, vallomás és búcsú. Magában a történetben szinte semmi újdonság sincs (síron túlig tartó szerelem, megtorlás), mégis, a halálból visszatérő, szerelmét megbosszuló ember történetét O’Barr emelte a 20. század városi legendái közé. Mára a Holló, Eric Draven és Shelly Webster történetét TBird bandájával együtt a „cult” kategóriában találjuk (aki esetleg még nem hallott róluk, szégyellje magát). A sztorinak pedig nincs vége, az átkozott franchise rendszernek köszönhetően megjelent néhány további Holló képregény és egy remake az eredeti történetből, valamint a film is kitermelt pár folytatást.

Zárszónak néhány mondat magától a szerzőtől, O’Barr-tól:

„A Holló megírása nem segített. Azt hittem, megkönnyebbülés lesz, de minden egyes oldal megrajzolása után jobban gyűlöltem magamat és a világot. Minden oldalt kitöltött a színtiszta harag, mindegyikkel meghaltam egy kicsit. Mikor befejeztem a könyvet, sokkal zavarodottabb voltam, mint előtte.”

„Mindig is lezárt történetnek tekintettem, sosem akartam továbbvinni a karaktert, mint valami szuperhőst. Azzal, hogy Eric megölt minden embert, aki vétett ellene és a menyasszonya ellen, eltörölte a létezése okát.”

forrás: ENDLESS