Viktor Hugo: A rózsa és a sír
Kérdi a rózsát a sírbolt: - Harmat sír rád s ím e titkolt könnyeket hová teszed? És ez így felel a sírnak:
- Vermed mélyén holtak sírnak a testüket hová teszed? S válaszol a rózsa:-Szálló illat lesz belőle, illó
ámbra s mézes illatár. S válaszol a sír:-A testek bennem mind angyallá lesznek s vermemből mind égre száll!
József Attila LOVAS A TEMETŐBEN
Ha jő a sápadt ifjú-Éjjel, Kit csókkal vár a Nap leánya, Kitárul két temetőkapu S belovagol búsan-frissen Az álmok kapitánya.
Bukott vezér, könnyet is hullat, Bús daccal bolyong szerte-széjjel, Lova már nyihog, gödröt kapar, Riadtan várja. - Sok a sír S fut a Holddal az Éjjel.
Uj hant előtt sóhajtva áll meg, De kemény marka vasba szorul. És megy és jár sok sír között - Még a Hajnal is kacagja - Részegedve, botorul.
Lovára borul. Visszaüget, Búcsút int minden hulla-rögnek. S az eliramló lovas után Álomtemetőből vissza A vágyak dübörögnek.
1922. június
J.A.-Medáliák (kis részlet) befut a rózsa, amint rothadok, pihévé szednek hűvös kócsagok és őszi esték melege leszek, hogy ne ludbőrzzenek az öregek - -
Engem temetnek
A pap mosolyog és derűsen gondtalan üdvű istent dícsér. Darazsak dongnak s poros úton végig zümmögő gyásznép kísér.
Egy barna és ijedt leányka ablakhoz nyomja orrocskáját és papája a pipaszárral megveregeti farocskáját.
S harmatos füvek gyenge ízzel. A fákon hajnali pirosság. Lombok zizegnek, szöcske ugrik, a pókok hálójuk foltozzák.
Emlékem egyre merevebb lesz. Valaki rábök homlokára, síromig setteng s jó kutyámat nem uszíthatom többé rája.
1926. aug. / 1928
(Mi emberek, sötét erők...)
Mi emberek, sötét erők, érezzük, napjaink letelnek. S ha érezzük, a vég előtt, mint dögöt légy, a világ ellep. Eszmék északi fénye mellett mért őriznők hát az időt? Miért piszkálnánk hunyt szerelmet? Én fölgyujtom a temetőt.
(Te öngyilkos...)
Te öngyilkos, micsoda példát adtál nekünk, kik szeretünk! Megnehezited szerepünk. Hát más nem éppen annyit élt át,
mást nem roskaszt-e annyi vélt vád ................................... ................................... ...................................
Kinek a szeme muló könnyü, elmenni annak ilyen könnyü? Mért bántsz? Én nem bántottalak!
Versed csengése mért pereg? Ugy tettél, mint a kisgyerek ki becsöngetett s elszaladt.
Ady Endre ELSZÁLLNAK A LEPKÉK
Már nincs az Égen festék, Már nincs a Napnak friss ina S gyalogolnak az esték.
Néha még nincs hat óra S már készítjük gyors füleink Esti harangozóra.
Olykor még forr a gőgünk: Ejh, mindegy: Élet vagy Halál, De éjjel félünk, bőgünk.
De éjjel újra vesszük Életünket és a napot, Hogy újból eltévesszük.
Gondolkozunk, fecsérlünk Kevésből, mit az Élet ad És azt hisszük, hogy élünk.
Különös, furcsa lángok S ezer, bolondos bántalom Jön, ki sohase bántott.
Valamit tán szeretnénk, Pillangó-élet hasonát S tünnek tőlünk a lepkék.
(ismeretlen): Megtöltötte
Megtöltötte szívemet a bánat, Fogom magam, s felgyújtom a házat. Hogy elégjek, bent maradok végig, Füst formájában szállok fel az égig.
Petőfi Sándor: Világosságot.
Sötét a bánya, De égnek benne mécsek. Sötét az éj, De égnek benne csillagok. Sötét az ember kebele, S nincs benne mécs, nincs benne csillag, Csak egy kis hamvadó sugár sincs. Nyomorú ész, Ki fénynek hirdeted magad, Vezess, ha fény vagy, Vezess csak egy lépésnyire! Nem kérlek én, hogy átvilágíts. A másvilágnak fátyolán, A szemfedőn. Nem kérdem én, hogy mi leszek? Csak azt mondd meg, hogy mi vagyok? S miért vagyok? . . . Magáért születik az ember, Mert már magában egy világ? Vagy ő csak egy gyűrűje Az óriási láncnak, Melynek neve emberiség? Éljünk-e önnön öröminknek, Vagy sírjunk a síró világgal? Hány volt, ki más szívéből Kiszíta a vért Saját javára, És nem lett büntetése! S hány volt, ki más javáért A vért kiontá Saját szívéből, S nem lett jutalma! De mindegy: aki áldozatnak Od' adja életét, Ezt nem díjért teszi, De hogy használjon társinak. S használ-e vagy sem?
A kérdések kérdése ez; s nem a "lenni vagy nem lenni"? Használ-e a világnak, aki érte Föláldozá magát? Eljő-e a kor, Melyet gátolnak a rosszak S amelyre a jók törekednek, Az általános boldogság kora? S tulajdonképpen Mi a boldogság? Hisz minden ember ezt másban leli; Vagy senki sem találta még meg? Talán amit Mi boldogságnak nevezünk A miljom érdek, Ez mind egyes sugára csak Egy új napnak, mely még a láthatáron Túl van, de egykor feljövend? Bár volna így ! Bár volna célja a világnak, Bár emelkednék a világ Folyvást, folyvást e cél felé, Amíg elébb-utóbb elérné! De hátha úgy vagyunk, Mint a fa, mely virágzik és elvirít, Mint a hullám, amely dagad Aztán lesimul, Mint a kő, melyet fölhajítnak, Aztán lehull, Mint a vándor, ki hegyre mászik, S ha a tetőt elérte, Ismét leballag, S ez így tart mindörökké: Föl és alá, föl és alá . . . Irtóztató, irtóztató! Kit még meg nem szállott e gondolat, Nem fázott az soha, Nem tudja még: mi a hideg!
E gondolathoz képest Meleg napsugár a kígyó, Mely kebelünkön jégcsap gyanánt Vérfagylalón végigcsúszik, Aztán nyakunkra tekerőzik, S torkunkra folytja a lélegzetet.
Pest, 1847. március
|