. A Hotel Beau Rivage mindmáig Genf egyik legjobb szállodája. A Quai du Mont Blanc rakparton áll, ablakaiból és erkélyeiről csodálatos kilátás nyílik a tóra, s Európa legmagasabb hegycsúcsának szikrázó tömbjére is. Mai tulajdonosa természetesen az 1898. szeptember tizedikén történteket csak elbeszélésből ismeri. A nagyanyja, Madame Mayer, a szálloda tiszteletre méltó igazgatónője azonban szemtanúja volt az eseménynek.

Tizenhárom perccel múlt el dél, amikor a szálloda halljából két előkelő hölgy lépett ki, egyikük fekete ruhában. A portás, Monsieur Adolphe levette aranysujtásos sapkáját, és mélyen meghajolt.

A hölgyek sietve lépkednek a gyalogjárón, majd át az utcán a rakpart felé, a kikötő mólójánál már ott áll az indulásra kész hajó. A portás ugyan utánuk bámul, de nem vet ügyet egy zömök termetű, kopott ruhás, nagy fekete bajuszú fiatal férfira. Az ismeretlen mind közelebb ér a hölgyekhez, majd hirtelen nekilódul, és beleütközik az egyikbe. Egy pillanatra megtorpan, aztán futásnak ered, és eltűnik a sarkon.

A fekete ruhás hölgy elesett, társnője igyekszik felsegíteni, valaki odaugrik, s a túlsó oldalról támogatja, Monsieur Adolphe szintén odaszalad, hogy segítsen. A sápadt hölgy támolyog, biztosan megijedt, de a kísérőnőjének azt suttogja, nem történt semmi, minden rendben van, fő, hogy ez a kellemetlen eset ne keltsen fölösleges feltűnést.

- Sejtelmem sincs, mit akarhatott - teszi még hozzá halkan, és megigazítja a köpenyét.

Monsieur Adolphe készségesen segít leporolni a fekete ruhát. Azt ajánlja, térjenek vissza a szállodába a hölgyek, ott rendesen lekefélhetné madame ruháját, meg aztán madame-nak pihennie is kellene, hiszen az a durva fickó a kövezetre döntötte, bizonyára meg is sérült közben. Ám a feketébe öltözött hölgy a fejét rázza, inkább még biztatja is a társnőjét, hogy siessenek, a hajó mindjárt elszakad a parttól.

A két hölgy harminckét perccel dél után haladt át a hajóhídon, három perccel később megszólalt a hajókürt, a matrózok eloldották a sodronykötelet, s a kormányos a tó felé fordította a hajó orrát. Mindkét nő állva maradt a korlátnál, de a fekete ruhás falfehér, egyszerre nem bír lélegzetet venni, karikák táncolnak a szeme előtt, rogyadozik, megkapaszkodik a társnője karjában.

- Szeretnék leülni - mondja halkan.

A fiatalabbik meg van rettenve. Átkarolja társnőjét, és odasúgja neki:

- Megyek megmondom a kapitánynak, hogy kik vagyunk.

- Semmi esetre sem. Csak pihenni akarok !

Ülnek egymás mellett a padon, a fiatalabb nő aggódva gyámolítja az idősebbet, de az már ismét alig bír lélegzetet venni, mellére szorítja a tenyerét, és felsóhajt:

- Ez, ez fáj itt !

Alighogy ezt kimondja, feje a melléré hanyatlik.

- Segítség ! Segítség ! - kiált a társnője.

Roux kapitány odasiet, nézi a fekete ruhás hölgyet. Sápadtan fekszik, lehunyt szemmel, semmi életjelt nem ad.

- Legjobb volna talán visszafordulni, és partra tenni madame-ot. Azt hiszem, orvosi segítségre lenne szüksége - véli a kapitány.

- Nincs a hajón orvos ? - kérdi a fiatalabb hölgy.

- Van, kérem, a tisztelt utasok között orvos? - kiáltja fennhangon á kapitány.

Semmi válasz. Mindössze egy asszony jelentkezett. Azt mondta, a neve Dardallné, azelőtt ápolónő volt, szívesen segít, és mindjárt javasolja is, hogy oldják ki a beteg fűzőjét.

Aztán már gyorsan követik egymást az események. A két nő bontani kezdi a fűzőt, pár csöpp éter egy kockacukorra, és a fekete ruhás hölgy magához tér önkívületéből, kinyitja a szemét, körülnéz, sőt egy kissé fel is emelkedik, láthatólag szeretne felülni, a két nő készséggel segít neki. Még biztosítja őket, hogy már egész jól van, mélyet lélegzik, aztán hirtelen újra visszahanyatlik, és ájultan zuhan társnője ölébe. Az egykori ápolónő ez alatt kioldotta az egész fűzőt, a fehérneműn piros folt. A fiatalabb hölgy, Sztáray grófnő nem bírja tovább, felsikolt:

- Az istenért, vér ! Megölte ! Megölte az osztrák császárnét ! - Azzal elájul.

Az udvarhölgy, Sztáray grófnő elárulta a szomorú császárné, ausztriai Erzsébet inkognitóját, az utasok összefutottak, Roux kapitány megfordíttatta a hajót, s nemsokára kikötöttek a Quai du Mont Blanc mólóján. Véletlenül éppen abban a pillanatban, amikor a Beau Rivage-szállóba érkezett Virieux genfi rendőrfőnök, hogy meggyőződjön róla, vajon az álnéven utazó osztrák császárné rendben távozott-e. Az Erzsébet biztonságáért felelős rendőrtisztnek rémülten kellett látnia, mint hozzák le a hajóról a császárnét két fedélközi fekvőszékből hevenyészett hordágyon, nyomában a botladozó Sztáray grófnővel, aki fejvesztetten, szüntelenül segítségért kiáltozik.

A genfi kereskedelmi kamara tagja, Jacques Teisset egyike volt azoknak, akik a sebesültet az ágyra fektették. Már a két hölgy érkezte előtt a hajón tartózkodott, a fedélzeten ült, s a rakpartot figyelte, látta a támadót s a tragédia további lefolyását, az ő karjában lehelt utolsót Erzsébet császárné. Ugyancsak ő volt az, aki később a bíróság előtt kijelentette, hogy sokáig nem sikerült orvost keríteni, aki a sebesültön segített volna.

Talán csak tíz perc elteltével érkezett a császárné szobájába doktor Golay, akit Monsieur Teisset jól ismert. Az orvos először elmondatta a szemtanúkkal, mi történt, majd megpróbálta szondával megvizsgálni a sebet, próbálkozása azonban sikertelen maradt. Mikor a támadás történt, a császárné mellkasa fűzőbe volt szorítva. Később, amikor a fűzőzsinórokat kioldották, a bőrön levő nyílás eltolódott, nem volt már a belső seb fölött, doktor Golay tehát nem boldogult a szondájával.

Kis idő múlva kisírtan, zokogva bement a szobába Sztáray grófnő, és megkérdezte:

- Doktor úr, van még remény ?

- Sajnálom, madame - felelte az orvos -, a felséges asszony állapota válságos.

De még nem adták fel a harcot. Mayerné asszony, a Beau Rivage szálloda tulajdonosnője meg egy angol lady a szomszéd szobából, segítettek doktor Golay-nak, aki mégiscsak megkísérelte a haldokló megmentését. Mivel félt a sebesült megmozdításától, s a császárné fehérneműjének hátul volt a gombolása, az asszonyok szétvágták Erzsébet ingét, hogy doktor Golay tüzetesen megvizsgálja. De már csak a halált állapíthatta meg.

Az osztrák császárné és magyar királyné tizennégy óra negyven perckor meghalt.

Ferenc József császár kicsi dolgozószobájában, mint rendesen, államügyek intézésével foglalkozik. Tizenhat óra harminckor Paar gróf főadjutáns sürgőskihallgatást kér, az imént kapott távirati jelentést Genfből, hogy a császárnét egy ismeretlen merénylő súlyosan megsebesítette. Ferenc József elrendeli, hogy azonnal lépjenek összeköttetésbe a genfi szállodával, de még mielőtt a szárnysegéd elhagyná a helyiséget, újabb távirat érkezik, Erzsébet királyné meghalt.

A svájci hatóságok kikérik Ferenc József császár távirati engedélyét a törvényszéki boncoláshoz. Négy órával Erzsébet császárné halála után Reverdin, Gosse és Mégévaud orvosok személyében bírósági szakértők jelentek meg a Beau Rivage Szállodában, a helybeli kórház egészségügyi nővére levetkőztette a halottat, s az orvosok hivatalosan megvizsgálták. Két nappal ezután megejtették a boncolást, és tizennégy centiméternyire a bal kulcscsont alatt, négy centiméterrel a mellbimbó fölött háromszög alakú szúrt sebet találtak. Megnyitották a mellkast, és kioperálták a szívet. A gyilkos eszköz - még mindig nem volt világos, hogy miféle nyolcvanöt milliméter mély sebet ejtett, áttörte a negyedik bordát, és behatolt a bal szívkamrába. A seb olyan szűk volt, hogy a vér csak nagyon lassan szivároghatott át a szívkamrából a szívburoküregbe. Ezért nem állt be azonnal a halál, ezért bírt a császárné nem sejtett halálos sebe ellenére még százhúsz lépést megtenni a hajó fedélzetéig.

A mindeddig ismeretlen támadó mellbe szúrta a fekete ruhás hölgyet, és elmenekült a tett színhelyéről. Végigfutott a rakparton, befordult a rue des Alpes-ba, s igyekezett eljutni a place des Alpes-ra, hogy eltűnjön a tömegben. A rakparton néhány bérkocsi állt. Két fiákeres, Victor Vuillemin és Louis Chaumartin látták, mi történt, leugrottak a bakról, és üldözőbe vették a támadót. Két járókelő, Antoine Rouge váltóőr és Albert Fiany tengerész segítségével sikerült is utolérniük a place des Alpes-on. Nem volt nehéz dolguk, az üldözött nem védekezett, nyugodtan megvárta, míg Kaiser rendőrbiztos odajött.

- A törvény nevében letartóztatom. Velem jön az őrszobára.

- Ne féljen, megyek magamtól is ! Kár, hogy nem sikerült megölnöm ! Az éppen szolgálatos Albret rendőrfelügyelő meghallgatja Kaiser köz rendőr jelentését, és megkezdi az elfogott kihallgatását, de éppen csak a személyi adatait veszi fel, sok a dolga, s az esetet nem tartja fontosnak. Aztán megszólal a telefon, és Albret megtudja, hogy az előtte ülő olasz Luigi Luccheni meggyilkolta Erzsébet osztrák császárnét.

A gyilkos huszonhárom éves. Párizsban született, és jellegzetes szociális eset. A pármai árvaházban nőtt fel, nem ismerte sem anyját, sem apját, s amikor tízéves korában elbocsátották, magának kellett eltartania magát. Alkalmi munkából élt, nyilvánvalóan máról holnapra. Mikor húszéves lett, a hadsereg szolgálatába lépett. 1896-ban részt vett az abesszíniai hadjáratban, majd leszerelése után szolgaként volt parancsnokánál, az aragóniai hercegnél maradt. Svájcban, mint napszámos dolgozott. Homoszexuális hajlamai voltak, egyébként beszámíthatónak látszott. Anarchistának vallotta magát, és hangoztatta, hogy lelkesen vállalta a gyilkosságot, dicsekedett a tettével. Büszke volt rá, hogy egy császárnét ölt meg.

Egyetlenegy magyarázat van csak, Lucchenit a véletlen segítette. Közben Genf valamennyi rendőre keresi a gyilkosság eszközét. Három nappal a merénylet után a rue des Alpes egyik házmestere viszi be a rendőrállomásra. Talált egy eldobott reszelőt, felvette és hazavitte, hogyan is sejtette volna, hogy gyilkos szerszámot tart a kezében ! Aztán olvasta az újságokban a rendőrség felhívását, és nyomban a legközelebbi kapitányságra sietett.

A gyilkos beismerő vallomást tett, a fegyverre ügyszámot függesztettek. Navazza fűügyész megkezdhette a per előkészítését. Az első előzetes kihallgatás során megkérdezte Lucchenitől:

- Miért ölte meg a császárnét ? Hiszen soha nem ártott magának !

- A hatalmasok és gazdagok elleni harcban minden eszköz megengedett - hangzott a fellengzős válasz - Egy Luccheni pedig császárnékat és nem holmi mosónőket öl meg.

A politika eseményeitől távol álló osztrák császárné megölését aligha lehetne politikai gyilkosságnak nevezni a megfelelő történelmi összefüggések feltárása nélkül. Luigi Luccheni magányos gyilkos volt, nem állt kapcsolatban semminemű anarchista csoporttal, de olyan környezetben nőtt fel, amely már sok hasonló elhatározást érlelt meg. Az elnyomottak szemében a politikai személyiségek vagy akár Ferenc József császár ellen elkövetett merénylet volt az egyetlen lehetséges mód arra, hogy a közvélemény figyelmét magukra fordítsák.

Ausztriai Erzsébet császárnét, a merényletet követő hetedik napon, illendő pompával eltemették. Bécs gyászoló várossá változott, de a fekete flórfátyol alatt tovább terjedt a Habsburgok iránti gyűlölet, összeesküvők szőtték terveiket, érlelődött a forradalom.