Iron Maiden (1980) |
|
2005.10.19. 16:09 |
Iron Maiden (1980)
|
Killers |
|
2005.10.19. 16:07 |
nincs róla még adatom |
The Number Of The Beast (1982) |
|
2005.10.19. 16:07 |
Megérkezett az együttesbe Bruce Dickinson. Kétségtelenül a banda életében az egyik legmeghatározóbb szereplõ. A másik fontos szereplõ az albumon Clive Burr (legtöbb Maiden-rajongó szerint jobb dobos, mint Nicko). Ezen ötvözet hozta létre az egyik legjobb albumhoz szükséges legprofibb felállás. A dob, a gitár, a basszus és az ének, szóval minden tökéletes, gyönyörködtetõen virtuóz. A számok szintén egytõl egyig kiváló alkotások (személy szerint, nekem csak a Gangland, meg a címadó dal nem teszik annyira, mint a többi). Szóval kevés az olyan koncert '82 óta, amin errõl az albumról háromnál kevesebb számot játszanának. Az egésznek megvan a kellõ vehemenciája, dallama, hogy pompás hangulatot lehessen vele teremteni. Szavakkal nehéz leírni a számokat, nagyon jó, változatos, hangzatos, ebbõl áll a jó zene. Ezt a véleményemet még a több millió boldog lemeztulajdonos is alátámaszthatja, hûségüket pedig az együttes egy világra szóló hatalmas koncertturnéval hálálta meg (Beast On The Road Tour).
*Egyébként a Total Eclipse eredetileg csak egy b-side volt, és csak késõbb, a multimédiás kiadásra került rá.
|
Piece Of Mind (1983) |
|
2005.10.19. 16:05 |
nincs róla még adatom |
Powerslave (1984) |
|
2005.10.19. 16:04 |
A Maiden egyik legnagyobb dobása - szokták emlegetni ezt az albumot. A Number of.. és a Piece Of Mind sikersorozata tovább tartott. Jól mutatják ezt a Powerslave kiugró eladási statisztikái továbbá, hogy a Powerslave-ig az együttesnek nem volt olyan formációja, amelyik egynél több albumon játszott volna.
A lemez slágergyanus dalokkal van tele. Az Aces High pergõ ritmusa minden koncerten hallható volt. Van benne jó pár szép rész. A 2 Minutes To Midnight háborúellenes dallamai kicsit lelassítanak, de Murray és Smith szólózgat cserébe. Érdekesség, hogy ez a szám egy számítópes játék, a Grand Thief Auto Vice Cityébe is bekerült. A Flash Of The Blade érdekes hátterérõl a Dalleírásokban olvashattok. A lemez címadó dala, a Powerslave maga a remekmû. A szívdobogást imitáló dob nyitja az albumot, amit közvetlenül egy kíváló gitárrész következik, s váltogatják egymást a brutálisnál brutálisabb darabok. A dalról egyébként látszik, hogy Dickinson írta. Az ének remegtetése rá vall. A szám három ötödénél, a "pihenõ részben" egy szép már már lírai basszus- és gitár szóló van, amit egy hajrá követ. Immár Dickinson nélkül. Innentõl a két gitáros szabadon, és a tõlük megszokott tempóban szólózik tovább. A "kis pihire" még egy jó percnyi zúzás következik, hogy aztán a dal végére már végképp ne tudjunk magunkhoz térni a kábulatból.
A Losfer Words (Big Orra) az egyik legkiválóbb instrumentális daluk. De ugyanúgy kiemelkedõek az epikus dalok is. A maiden életmû leghosszabb darabja, a Rime Of the Ancient Mariner Coleridge hasonnevû darabja alapján íródott. A majd' negyed órás dallal elmerülhetünk nyugodt? tenger hangjai között. A vers a természet egyszerû szépségei iránti tiszteletrõl szól. Ez Maiden hangszerekrõl hallva kitágul. Dickinson hangja nyugtalanságot, fájdalamt, és lüktetést sugárzik. A néha kétséégbeesettséget közvetítõ hangszínt a kórus ereje oldja fel. Ebbõl a dalból sem hiányzik a mérhetetlen változatosság, ami által nem csak hosszúra sikeredett, hanem....
|
Somewhere In Time (1986) |
|
2005.10.19. 16:03 |
A Somewhere in Time futurisztikus borító alatt rejtõzõ korongja sok meglepetést tartogatott. A szintetizátor talán nem oda illõ elemként kapott helyet, noha Steve Harris kezei alatt ügyesen szólt. S persze azt is lehetett formabontásként is értékelni, hogy Bruce a koncerteken bõ ingben énekelte áriás dalat, vagy hogy a lemezborító elcsúszott a sci-fi irányába. A gond csak az volt, hogy a számok sem egyenletesek. Hogy a végérõl kezdjük: Az Alexander The Great lépésrõl lépésre követi végig a nagy hódító útját, talán egy kicsit túl aprólékosan is. A Deja-Vu-ban mintha a két gitár egyszerre vezetné a dallamot de közben egy pillanatra sem válik kuszává emiatt a dal. A gitárszóló alatti dob aprólékos kidolgozása is figyelemre méltó. A Stranger In a Strange Landben ha lehet, még jobban kijön a "ritmikus" pengetés, melynek elsõ hangjai Dickinson Towerjére emlékeztethetnek.(Talán nem csoda, hogy a dal születésekor Adrian Smith is Dickinson mellett volt). A számot egyébként az albumhoiz mérten is magas hangfekvésben énekli ki Dickinson. Mindazonáltal a sokat vitatott Loneliness of The Long Distance Runner dal sem mondható rossznak, sõt! Van benne valami abból a fajta maidenes "galoppból" ami oly naggyá tette a Trooper és a Running Free címû számokat is. Node jönnek a nagyágyúk: Heaven can Wait és a Wasted Years. Mindkettõ kicsit slágeres, de nagyon jó szám, a maga változatosságával, ritmusával és persze hangulatával. A Caught Somewhere In Time "címadó dal" hallgatható, gyors, de szerintem az a gitárszóló kicsit túlzás.
A lemezt, hangzás tekintetében talán a legjobb, legkiegyensúlyozottabbak közé sorolnám. Akárhogy is, bár az egyik legellentmondásosabb album, ugyanúgy magán viseli a maid-by-irons címkét, mindenképpen hozza azt a minimális szintet amit egy Maiden elbumtól el lehet várni.
|
The Seventh Son Of A Seventh Son (1988) |
|
2005.10.19. 16:01 |
Találóan ez a Maiden hetedik studióalbuma. Az együttes egyik leglágyabb lemeze, néhány egészen gyors számmal (Moonchild, Only The Good Die Young, The Evil That Men Do). Bizonyára összefügg ez azzal, hogy egyben ez a legmisztikusabb korongjuk is. A 7th Son Of A 7th Son, a Moonchild, no és persze a kihagyhatatlan Clairvoyant mind õsi rítusok, ösztönös hiedelmek felidézése. Az egész albumra nézve ez a miszticizmus a keretes szerkezetben jelenik meg (lassú-gyors-lassú dalok). Mindezekkel együtt nagyon egységes album.
Dickinson most is torkaszakadtából énekel, rettenetesen magas hangokat kelt életre és micsoda hangerõvel.. Talán csak a Number of The Beastben és a Powerslaveben csinált hasonlót. Harrisnek pedig úgy megtetszett a string synthetizatora, hogy egyetlen szám erejéig sem tudott tõle megszabadulni. Ez már kissé zavaró. Egyesek szerint a szintetizátor a metálzenét tönkreteszi, de ízlésesen, mértékkel tálalva, jól megférhet a gitárépés mellet (egyébként is, az agyon torzított-effektezett gitárhang sem sokkal természetesebb hangzású). Az egyéb hangszerelés szerintem egy kicsit erõtlen, nem elég testes a hangzás, ami nem a zenészek, sokkal inkább a stúdiómunka hibája. De a számok nagyon jók, egy újrafelvétel esetén a világ legjobb lemeze lehetne. Nem túl hosszú album, de mint tudjuk, jóból keveset adnak...
|
No Prayer For The Dying (1990) |
|
2005.10.19. 16:00 |
Minden együttes életében van egy fordulópont, amikor a sok évnyi munka és kifinomult mondanivaló végül eltávolítja az együttest a saját gyökereitõl. A Maidennek a No Prayer For The Dying volt azaz album, amelyi kelõször tett kísérletet erre. A lemez megszületése nem ment simán. Adrian Smith még a felvételek elõtt kilépett az együttesbõl, de hatása letagadhatatlan. Helyébe Érkezett Jainck Gers, akinek muzsikája teátrálisabb árnyalatokat adott az összhatáshoz. A lemez az Aces Highot sikeresen megidézõ Tailgunner.Igazi Eszméletvezstõ a szám, melyet a Holy Smoke, egy tipikus Maiden stílusban írt dal követ. A maró gúny teszi pikánssá ezt a dalt. A lemez második felében egy hasonló dallamvilágú track, a Hooks In You édesgeti a füleket. A címadó dal, kicsit még a Somewhere... ,vagy a Seventh Son albumra hajaz. Az epikus vonulatú költemény lassú-gyors-lassú fölépítésû. Egyetlen dolgot nem rétek. Ez a szám jellemzi legkevésbé az album egészének hangulatát, miért pont a No Prayer lett az ezúttal ismét bõrdzsekiben izzító együttes "visszatérõ" albuma. A Run Silent , Run Deep Riffektben gazdag Metálos muzsika. Valami azonban hiányzik. Talán az, hogy Ez volt az elsõ album amit Steve Harris saját stúdiójában vetttek fel? Vagy hogy a iemelt számokat leszámítva, nemigazán van lmagávalragadó fordulat? Tény, hogy Bruce kiválásának gondolata a gitároscsere megterhelte az együttest ésjócskán kiütöt a lemezen is. Tény azonban az is, hogy a gyengébb hangzás és a visszafele téblábolás problémájával együtt is egy Maiden lemez. A maga félre ismerhetetlen stílusjegyeivel és jópár élvezhetõ számmal.
|
Fear Of The Dark (1992) |
|
2005.10.19. 15:59 |
Az együttes egyik legjobb, legszínesebb, klasszikusnak mondható albuma. Ezen az albumon van ez idáig a legtöbb (12) szám. A kemény, zúzós számoktól (Be Quick Or Be Dead, Judas Be My Guide), a lágy harmóniákig (Afraid To Shoot Strangers, Wasting Love) mindenki talál rajta csemegét. Na és a többi kilenc szám? Mindezek dinamikus ötvözete, melyben hol egyik, hol másik kategória érvényesül jobban. Erre legkiválóbb példa a címadó dal: hihetetlen precizitással van megkomponálva, amit nem lehet leírni, hallgatni kell! A dallamok nem annyira bonyolultak, (illetve innentõl kezdenek egyszerûsödni) nem virtuóz, de nagyon jól hangzik. Végül is az egész albumot átfog egy bizonyos misztikum (amit a Maidentõl már megszokhattunk), de itt mindennel együtt bármely másik albumnál erõsebb ez az érzés. A számok sorrendjében van egyedül szerintem egy kis hiba. Az ember elkezdi hallgatni az albumot, hall néhány jó számot és egyszercsak hirtelen unalom fogja el, és mikor már majdnem kikapcsolja, végén jön a hajrá és teljes lesz az élmény. Nem hiszem, hogy ez lett volna a cél az album kreálásánál, de van, akinek csak így tetszik. A borító (még ha nem is Derek Riggs tervezte) látványelemei nagyon szépen passzolnak a címhez. Az Iron Maiden fénykorát élte 1992-ben. Dickinson is nagyon jól tudta, hogy õutána (vagy visszatértéig) bárki lesz is az énekes, a zenekar fényének már semmi nem árthat igazán.
|
The X Factor (1995) |
|
2005.10.19. 15:56 |
Dickinson távozása után, több száz demó anyag közül választották ki az "új" hangot: Blaze Bayley. Szokatlanul mély, erõteljes hangja elõször furcsa lehet a klasszikus Maiden hangzást kedvelõk számára, de egyáltalán nem elviselhetetlen. Az új hanghoz a dalok is kissé alkalmazkodtak: mélyebb, sötétebb lett a hangzás. Mivel a számok témája általában háborúkkal kapcsolatos (+ a kissé bizarr borító), együtt az összhang telitalálat. Általában keretes szerkesztésû számok (lassú, gyors, lassú) kicsit "barokkos" benyomást kelt, ezért, ha valakivel szeretnénk megszerettetni a metál zenét, érdemes errõl az albumról szemezgetni neki, egyre inkább meg fogja szeretni. A sok lassú, igen hangzatos rész miatt viszonylag hosszúak a számok, és mivel nem kevesebb, mint 11 van belõlük, ez az együttes leghosszabb albuma, érdemes végighallgatni.
Az album borítójával se ment minden simán. A lemezt az eredeti elõlappal, amit tõlünk is letölthettek, a WH Smith és más boltok nem voltak hajlandóak eladni, mondván túl obszcén. Ezért aztán készítettek egy viszafogottabb borítót, az eredetit pedig megfordítva betették a mellékelt lapok közé. Kívétel néhány kiadás (ilyen például a japán), ahol az eredeti boríóval kerül piacra a korong.
|
|
AJÁNLOM AZ OLDALT
Tovább…
