Virtual XI (1998) |
|
2005.10.19. 15:55 |
A Virtual XI neve is sugallja: az együttes tizenegyedik albuma s egyben talán a legrosszabb is. A Maiden legkevésbé termékeny idõszakának eredménye, amelyben a csak pár szám emeli a színvonalat a régi Maidenes stílus közelébe. A legtöbben átkozni szokták Bayley szerepeltetésést az együttesben. Mondván: Õ húzta le az együttest. Ezzel én nem értek egyett.Blaze Bayley tehetséges énekes, Dickinsonhoz képest mélyebb és hangfekvéssel és kevésbé rugalmasabb hangtechnikával. Mindez azonban nem jelenti azt, hogy egy albumnak pocséknak kell lenni. Az igazi gondot Adrian sMith távozása és Steve Harris zenei amnéziája okozta. A Maidenek ekkoriban minden betett. Harris zeneszerzõként mintha leblokkolt volna, Bayleyjel a zenekar egy kevésbé flexibilis énekest kapott és Smith gitárja pedig jócskán el kellett volna a megújuló Maidenbe. Dickinson és Adrian Smith nem véletlenül hagyták ott az együttest. Nem tudták kipróbálni magukat az egyéni hangjukon. Pont ez a zúzósabb hangnem volt az, ami az IRON MAIDEN névneknek ismét visszaadta a régi becsületét.
A lemez egyébként pozítív élménnyel indul: A Futureal gyors, ütõs száma elszakadást ígér a szerencsétlen emlékû X Factortól.A folytatás azonban már nem ilyen fényes. The Angel and The Gambler, maga a két lábon járó katasztrófa. Egyszerûen fárasztó végighallgatni a számot, mely mondanivalójával a Wicker Mant is alul múlja. Igaz, a BNW száma egyébként fülrepesztõen jó muzsika. A mi kedves szerencsejátékosunk viszont bukik a mércén, de nagyot. Az Iron Maiden volt az, aki a 80-as években a tömegek között is népszerûvé tette a minõségi heavy metált. Erre pedig kiadnek egy, csak a nagyon szûken vett fanatikusok által élvezhetõ lemezt.
|
Brave New World (2000) |
|
2005.10.19. 15:53 |
A az újjáalakult és ismét összerázódott banda végre kielégítette rajongóit egy halom új dallal. Bruce Dickinson and Adrian Smith visszatértével a régi-új Iron Maidenen votl a sor hogy bebizonyítsa: A bailey Kor után is viszsa tudnak térni az eredeti Iron Maiden hangzáshoz. Boldogan állíthatjuk: A Maiden jobb lett mint valaha. Az immáron hat taggal fellépõ együttes darabokra szabdalta a piacot. A figyelmes szemlélõ minden eszközben hallhatot valami újat. Dobosok, gitárosok és a basszusok és az énekhang kedvelõi egyaránt megtalálták a maguk csemegézni valóját. S hogy miért is állt ez a nagy újítás?
Kezdésként a The Wicker Manben tépik meg a gitárokat. Nemcsoda, három gitáros zúdítja ránk a megawattokat. A szám másik ütõreje a dob. Nicko McBrian dupla Bass-dob thunbdere gondoskodik róla. A Blood Brothers melankólikus dallamával a Maiden valaha írt egyik legszebb száma. A "Dream Of Mirrors" akusztikusan hangzással csalogat de dübörgõ kiáltássá terebélyesedik. A címadó szám, a Blood Brothershöz közelít, bár anál sokkal technikásabb benne az ének. Dickinson itt mutatja meg, hogy az az arany torok nem csak futtatott érccel van bevonva.
A album összességében véve kiváló darab. Kiegyensúlyozott, erõteljes, progreszív irányba hajló mûvészi zúzás.
|
Dance Of Death (2003) |
|
2005.10.19. 15:41 |
A Dance Of Death album az együttes újbóli felállásának szüleménye. A Brave New Worlddel (2000) zenéjük minden térmegújult. Dobosok, gitárosok, énekesek és basszusgitárosok mind kihallhattak valami újítást a BNW Számaiból. A folytatás A Dance Of Death album lett (2003). A bombasztikus siker a haláltánccal együtt tombolt. Az új számokból a figyelmes szemlélõ azonnal kiszúrhatott pár dolgot: A dallamok egyszerûsödtek. A Fear Of The Dark vagy a BNW kezeket nem kímélõ dallamaihoz hasonló gitárbravúrokat szinte sehol nem látunk. De ez nem vált hátrányukra! Sõt! A túlhajszolt virtuózitás pihentetésével zenéjük nyugodtabb formákat öltött. Erre kiváló példa a Journeyman. Az akusztikus gitárokkal játszott szám sugározza az erõt, de a dal mégsem válik a "megfeszített izmok " rabjává. Az album alaphangja Részint itt teljesedik ki. A Dance Of Death valami fájdalmas olajat önt a dübörgõ Maiden motorba, ezért kap a számok jórésze valamiféle pátoszt. De ez persze nem jelenti a hamisítatlan Maiden életérzés eltûnését. A zene most is ugyanúgy dinamikusan rázza az ember agyát, mint eddig.Az album új oldalról közelíti meg a világot. A No More Lies, vagy a Dance Of death a haláltánc ,mint mûfaj, s mint gondolat erõs megfogalmazása. Vannak persze aktuális ihletésû témák is. A Face in The Sand a klónozás önkényességét ostorozza, a Paschendale pedig a mesgzokott háborús témájú dalok sorozatába illik.[Lásd dalokról]. A Montségur az eretnekek lemészárlását énekli me. (Nem meglepõ, hogy a vallásháborúk és eretnekek kérdésében egy gyakorlatilag ismeretlen francia erõdöt példáznak meg, s nem mondjuk a XVI-XVI. századi angol vallásháborúkat).
Dickonson hangján már érezni a fáradtságot. S ahhoz sem kell nagy észnek lenni hogy rájöjjünk ezek a 45-50 éves zenészek miért egyszerûsítik dallamaika. De nincs mitõl tartanunk: A Maiden eddig is a folytonos megújulás képességérõl volt híres. Ennek jegyében mutat utat a Dance Of death is. Épp ezért, ha valaki azt hiszi, hogy egy új korszak kezdõdött a Maiden életében, nagyon téved.
|
|
AJÁNLOM AZ OLDALT
Tovább…
