A Somewhere in Time futurisztikus borító alatt rejtõzõ korongja sok meglepetést tartogatott. A szintetizátor talán nem oda illõ elemként kapott helyet, noha Steve Harris kezei alatt ügyesen szólt. S persze azt is lehetett formabontásként is értékelni, hogy Bruce a koncerteken bõ ingben énekelte áriás dalat, vagy hogy a lemezborító elcsúszott a sci-fi irányába. A gond csak az volt, hogy a számok sem egyenletesek. Hogy a végérõl kezdjük: Az Alexander The Great lépésrõl lépésre követi végig a nagy hódító útját, talán egy kicsit túl aprólékosan is. A Deja-Vu-ban mintha a két gitár egyszerre vezetné a dallamot de közben egy pillanatra sem válik kuszává emiatt a dal. A gitárszóló alatti dob aprólékos kidolgozása is figyelemre méltó. A Stranger In a Strange Landben ha lehet, még jobban kijön a "ritmikus" pengetés, melynek elsõ hangjai Dickinson Towerjére emlékeztethetnek.(Talán nem csoda, hogy a dal születésekor Adrian Smith is Dickinson mellett volt). A számot egyébként az albumhoiz mérten is magas hangfekvésben énekli ki Dickinson. Mindazonáltal a sokat vitatott Loneliness of The Long Distance Runner dal sem mondható rossznak, sõt! Van benne valami abból a fajta maidenes "galoppból" ami oly naggyá tette a Trooper és a Running Free címû számokat is. Node jönnek a nagyágyúk: Heaven can Wait és a Wasted Years. Mindkettõ kicsit slágeres, de nagyon jó szám, a maga változatosságával, ritmusával és persze hangulatával. A Caught Somewhere In Time "címadó dal" hallgatható, gyors, de szerintem az a gitárszóló kicsit túlzás. A lemezt, hangzás tekintetében talán a legjobb, legkiegyensúlyozottabbak közé sorolnám. Akárhogy is, bár az egyik legellentmondásosabb album, ugyanúgy magán viseli a maid-by-irons címkét, mindenképpen hozza azt a minimális szintet amit egy Maiden elbumtól el lehet várni.