Az együttes egyik legjobb, legszínesebb, klasszikusnak mondható albuma. Ezen az albumon van ez idáig a legtöbb (12) szám. A kemény, zúzós számoktól (Be Quick Or Be Dead, Judas Be My Guide), a lágy harmóniákig (Afraid To Shoot Strangers, Wasting Love) mindenki talál rajta csemegét. Na és a többi kilenc szám? Mindezek dinamikus ötvözete, melyben hol egyik, hol másik kategória érvényesül jobban. Erre legkiválóbb példa a címadó dal: hihetetlen precizitással van megkomponálva, amit nem lehet leírni, hallgatni kell! A dallamok nem annyira bonyolultak, (illetve innentõl kezdenek egyszerûsödni) nem virtuóz, de nagyon jól hangzik. Végül is az egész albumot átfog egy bizonyos misztikum (amit a Maidentõl már megszokhattunk), de itt mindennel együtt bármely másik albumnál erõsebb ez az érzés. A számok sorrendjében van egyedül szerintem egy kis hiba. Az ember elkezdi hallgatni az albumot, hall néhány jó számot és egyszercsak hirtelen unalom fogja el, és mikor már majdnem kikapcsolja, végén jön a hajrá és teljes lesz az élmény. Nem hiszem, hogy ez lett volna a cél az album kreálásánál, de van, akinek csak így tetszik. A borító (még ha nem is Derek Riggs tervezte) látványelemei nagyon szépen passzolnak a címhez. Az Iron Maiden fénykorát élte 1992-ben. Dickinson is nagyon jól tudta, hogy õutána (vagy visszatértéig) bárki lesz is az énekes, a zenekar fényének már semmi nem árthat igazán.